Sokszor járunk Lengyelországba ilyen-olyan útvonalakat bejárni (és persze bemutatni nektek), de mindeddig inkább az ország déli felére koncentráltunk. Most azonban eljött az idő, hogy átlépjük a bűvös felezővonalat, mégpedig nem is kicsivel. Tulajdonképpen ennél nem is nagyon mehettünk volna északabbra, mivel a Balti-tenger partján vezető 10-es számú Euro Velo kerékpáros útvonalat, a Velo Balticát, illetve annak egy részét tekertük meg szűk 4 nap alatt. Az egész apropója többek között az volt, hogy a Wizz Air heti szintű járatot (5 járatpár/hét) indított a régióba, egészen pontosan Gdanskba Budapestről, így a korábban „elérhetetlen” messzeség hirtelen szűk két óra alatt megközelíthető lett. Szedtük tehát a sátorfánkat, vagyis a bőröndjeinket és megcéloztuk a Pomerániai vajdaság fővárosát, Gdanskot, ami egyébként Lengyelország 6. legnagyobb városa.
Egy kicsi ferdítettem a bevezetőben, ugyanis Gdansk igazából korábban is elérhető volt repülővel, csupán fapados járat nem volt ezzel a végállomással, ami lévén, hogy a nem fapados repülők drágábbak, nem tette túl vonzóvá a desztinációt. Odafelé logisztikai és kényelmi okok miatt mi is inkább a LOT-ot választottuk, ami egyébként nem volt sokkal drágább, mintha fapadossal mentünk volna. Így viszont csak varsói átszállással tudtunk menni, ami rögtön megkeverte a jól kitalált menetrendet, ugyanis mi igen, de a bőröndjeink nem értek oda időben a célállomásra. Amennyit nyertünk a korábbi érkezéssel, azt másnap elbuktuk a futárra várva, aki nem kapkodta el reggel a csomagjaink kézbesítését. Mire minden összeállt az induláshoz és jött értünk a bérelt bringáinkat is szállító transzfer, már bőven a fejünk felett járt a nap, így a tervezett 60 km-es rövid nap rajtja igencsak belecsúszott a délutánba. Utólag igazából jó is volt ez így, mert az aznapra ránk „osztott” zivatarokat még a kocsiban ülve kaptuk a nyakunkba, szinte végig megúsztuk szárazon a tekerést.
Mivel nem akartuk a Baltica több, mint 500 kilométerét végig tekerni, úgy döntöttünk, hogy a korábban Németországhoz tartozó Darłowo városkájából startolunk. Ez az említett privát transzferrel kb. 2,5 óra volt Gdanskból. Az útvonal sajnos tömegközlekedéssel nem közelíthető meg teljesen, a part vonalához igazodó vasútvonal helyszíntől függően 15-30 kilométerre fut a parttól, így aki vonattal szeretne a starthoz utazni, ezzel a távolsággal pluszban kell számolnia. A darlowoi bíccs parkolójában gyorsan felszereltük a gépeken és már indultunk is a 4 napos kalandra. A teljes négy napot bikepacking jelleggel vállaltuk be, így nem kevés tatyó kerül a bringákra.
Az első 15 kili gyakorlatilag végig a tengerparton vezetett, nem győztünk megállni a szebbnél szebb fehér homokos szakaszoknál. Elsőre nem volt szimpi a part és a betonkockákból épült kerékpárút közötti kis töltés, mivel javarészt eltakarta a kilátást, de aztán hamar rájöttünk, hogy jobb ez, mint a tenger felől stabilan fújó oldalszél. A partszakaszt elhagyva patika minőségű aszfaltos bringaút és dózerutak váltották egymást, melyeket váltakozva méregzöld lombhullató erdők, és sűrű fenyvesek szegélyeztek. Később haladtunk tavak partján, kis településeken és mezőgazdasági területek mellett is, ezek sokszor olyanok voltak, mintha itthon lettünk volna, persze leszámítva az út minőségét, ami tényleg végig kiváló volt. Mire az első nagyobb városba, Utskába értünk a délutáni eső is megérkezett, így az itt és a skandináv országokban is jellemző boronavázas házakból épült belvárost csak a kávézó ablakain keresztül tudtuk megcsodálni. Innen már nem sok volt hátra, az első szállásunkig fennmaradó pár kili szemerkélő esőben tettük meg. A helyi étteremben szívélyes magyarnyelvű fogadtatásban volt részünk, tényleg kicsi a világ!
Az első tengerpartos napot és nagyon nem tengerpartos nap követte. Egy apró kitérőtől eltekintve, ami egyébként nem az útvonal része, csak a start és a végponton láttunk tengert. Ennek ellenére igen látványos helyeken tekertünk, igazából a Fertő-tóhoz és környékéhet tudnám hasonlítani a parkot. A terület két valamikori tengeröbölből alakult ki, amiből két nagy belső tó keletkezett.
A tenger nyomai olyannyira láhatók, hogy hatalmas homokdűnék vannak a semmi közepén, amiket pillanatok alatt nádasok és fenyősávok váltanak fel. Kicsit szürreális élmény itt tekerni, de szerencsére az E10 gyakorlatilag keresztülvezet a park közepén. Azért hasonlítottam egyébként a Fertő-tóhoz a helyet, mert a vizes területeken több, mint 200 féle madárfaj és köztük egy csomó olyan fajjal, ami nálunk, Magyarországon is honos. Pl. rengeteg gólyát láttunk és van sok további vádormadár is, sőt, a nálunk veszélyeztetett rétisas is szép számban fészkel a fák lombjai között. Az említett kis kitérővel együtt majd’ 80 kilit tekeregtünk a parkban, mielőtt megérkeztünk volna Leba városába. Bár nem volt túl strandolós az idő, itt már megéreztünk a nyár illatát, ugyanis ez a kis városka egyértelműen a tengeri turizmusra épül. Sétálóutca sok bazárral, fagyizóval és étteremmel és persze rengeteg különböző szálláslehetőséggel. Kicsit Siófok feeling az egész, ezt döntse el mindenki, hogy jó vagy rossz. Kalóriák terén volt mit pótolni, így alig vártuk, hogy egy gyors zuhany után mehessünk kajálni. A lengyel konyha az előző naphoz hasonlóan hozta a kötelezőt, mind a vacsora, mint pedig a másnapi reggeli pazar volt, már csak a gasztronómiáért is megéri ide eljönni.
A túra harmadik napja ígérkezett a leghosszabbnak és a legkevésbé változatosnak. 110 kiliben persze nem lehet az összes méter izgalmas, így reális elvárásokkal mentünk neki a távnak. Sokszor mondták már ránk, hogy betegek vagyunk, de az unalmasat is tudtuk élvezni. Dózerutak és homokos szakaszok váltották egymást, drifteltünk a sokszor 15-20 centi mély „fosóhomokban”, aztán pedig tükörsima kerékpárúton róttuk a végtelennek tűnő kilométereket. A partszakaszokon számos világítótorony található, így az egyik megállónkat az egyik ilyenhez időzítettük, mégpedig a Stilohoz, amihez csak minimálisan kellett letérni a trackről.
A 33 méteres torony egy fenyőerdőből magasodik ki, a kilátás pedig egész egyszerűen félelmetes a tetejéről. Mert ugye jó pénzért fel lehet menni! Csupán néhány zlotyi a belépő, de a látvány ennél sokkal többet is megér. A toronytól legurulva nemsokára egy épülő atomerőmű mellett halad el az útvonal, ami elsőre sz*rul hangzik, de igazából este valahova fel kell tenni a telefont töltőre, úgyhogy nem érdemes túl sokat pörögni rajta. Az építkezés után, ami egyébként még a felénél sem volt a napi etapnak, jött a sport része az egésznek. Szomorkás időben, nem túl látványos, de annál jobb minőségű kerékpárutak váltották egymást. Itt nem nagyon lehetett mást élvezni, mint magát a mozgást. A Hel félsziget bejáratánál levő Władysławowohoz érve elkezdett stabilan esni, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy megállunk egy nagyobbat pihenni az egyik fedett pihenőnél, hátha alábbhagy az égi áldás. Bolt is volt a közelben, így pótoltunk némi kalóriát is, de sajnos az eső nem állt el.
Full esőcuccban gurultuk végig az útvonal vélhetően legszebb részét, a néhol mindössze 100 méter széles félszigetet. A Hel jó időben a közelben fekvő 3 nagyvárosban, Gdyniában, Gdanksban és Sopotban élők egyik kedvenc nyaralóhelye. A rossz idővel a tömeget elkerültük, viszont ez sajnos a felvételek mennyiségén is meglátszik, így felemás érzésekkel cuccoltunk be az utolsó szálláshelyünkre.
Hajnali kelést követően vonatra pattantunk és átugrottunk pár haszontalan kilométert a városokig, hogy délután elérhessük a repülőt. Nehéz leírni, hogy milyen is volt ez a szakasz. Gyakorlatilag végig lakott területen tekertünk, mégsem volt az az érzésünk, hogy városban vagyunk. Persze, a bringaút nagyrészt a tengerparton halad, de az egész olyan élhető. Hatalmas parkokon tekertünk át, a kerékpárút kellően elszeparált a gyalogos részektől és ami talán a legjobb az egészben, hogy autóval alig találkozni a part közelében. A járda és a bringaút is brutálisan széles, a tengerpart pedig a korábbiakhoz hasonlóan gyönyörű és rendezett.
A szűkös időkeret miatt csak a híres sopoti mólónál tudtunk megállni egy nagyobb mustrára, ami 511 méterével Európa leghosszabb kizárólag fából épült mólója. Itt már azért volt turista bőven, de tényleg szépen eloszlott a tömeg. A mólótól Gdanks bevárosáig átszeltük szinte a teljes várost, végig kerékpárúton, amiből alig volt olyan, hogy az autókkal kellett volna viaskodni.
Érdekes volt, hogy munkanap reggel 9-kor még alig an nyitva valami a városban (parton egy kávét nem tudtunk inni), de úgy tűnik, hogy ezek a tengeri népek ilyenek. Mondanám, hogy mediterránok, de az azért egy kicsit odébb van.
Gdansk a kerékpározástól függetlenül is egy igen érdekes célállomás. Igen gazdag történelme révén számos ikonikus épülete van, az egykori városkapuk és bástyák különösen népszerűek a turisták körében, de érdemes meglátogatni itt pl. Európa legnagyobb világháborús múzeumát vagy pl. a Szűz Mária-templomot, ami a legnagyobb téglából épült templom az egész világon. A város tehát bringatúra nélkül is bőven megér néhány napot, de persze úgy az igazi a Balti-tengerhez utazni, ha azért a bringás lehetőségeket is kihasználja az ember.
Mi egy kis tekergés után városból gyors transzferrel a repülőtérre mentünk és miután az egyik percben még a bringán ültünk, a másikban már csekkoltuk is be a táskánkat a hazaútra. Örömmel jelentem, hogy ezúttal nem csak mi, de a csomagjaink is sikeresen megérkeztek! Nem hittem volna, hogy ezt mondok, de ide egészen biztosan visszajövök még tekerni!
