- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Mivel többen is vagyunk a Mozgásvilágnál, akik már egy ideje behatóbban foglalkozunk a futással, régóta körvonalazódott a fejünkben egy olyan projekt, amibe minden földi jót belezsúfolhatunk, ami a futással, főleg terepfutással kapcsolatos. Kihívást jelentő meredek és hosszú emelkedők, gyönyörű hegyi környezet, sikongatós, technikás lejtmenetek, feelinges szállások különleges gasztronómiával és persze olyan társaság, mely mindezt még maradandóbb élménnyé teszi. Az ötlet egy, a Dolomitokban tett túra/sajtóút alatt fogant meg: Fussunk több napot a hegyekben úgy, hogy házról házra megyünk egy nagyjából 10 literes hátizsákkal a hátunkon. Nem kellett sokat sales-ezni a csapatnál, hogy legyen elég jelentkező! A helyszín végül a Magas-Tátra, annak is a lengyel oldala lett, ugyanis a lengyel turisztikai hivatalnak köszönhetően, akikkel régóta dolgozunk már együtt, nem is nagyon kellett szervezkednünk, minden kérésre előállt. Csodás útvonal, autentikus szállások és persze a híres lengyel gasztronómia. Nem volt más hátra, mint előre.
A 3 fős csapat sajnos az utolsó pillanatban egy betegség miatt 2 fősre csökkent, ám ez nem szegte kedvünket, egy kényelmes, 5 órás gurulással Budapestről pikk-pakk a hegyek lábánál voltunk, ahol egy, a nemzeti park területén található gigantikus rönkházban töltöttük a három napos futás előtti éjszakát. Persze, amikor megérkeztünk, pihenés előtt még fejest ugrottunk a különleges lengyel ételek világába, ami csak azért nem volt jó ötlet, mert rányomta a bélyegét az éjszakára. Megtanultuk, hogy este 9-kor żureket (kovászos, kolbászos krumplileves főtt tojással) enni csak akkor javasolt, ha utána egy hajnalig tartó tivornya következik. Egyéb esetben, főleg, ha futni indulunk, inkább ebédre érdemes betervezni a dolgot, főleg, ha hozzám hasonlóan (aki több, mint 20 éve járt utoljára Lengyelországban) valaki elköveti azt a hibát, hogy még másodikat is rendel! Persze nem kell minket sajnálni, de ezt legközelebb máshogy fogjuk csinálni.
Reggel egy kiadós reggelit követően, az autót a szállásnál hagyva, kalandos módon, busszal és stoppal viszonylag gyorsan eljutottunk a Chochołowska völgy bejáratához, ahonnan az első 17 kilométeres szakaszunk indult. Gyorsan megvásároltuk a nemzeti park belépőt és már indultunk is felfelé. A belépő kapcsán érdemes megemlíteni, hogy ez nem a szokásos turista lehúzós történet, igen komoly szolgáltatásokat kap érte az ember. A hegyi mentés pl. teljesen ingyenes (a helikopter is), külön személyzet szedi a szemetet az egész park területén (velük többször is találkoztunk) és persze az ösvényeket is korrektül karban tartják, ami nem kis dolog, aki járt már a Tátrában bárhol, az tudhatja, hogy sok helyen gyakorlatilag járdát építenek hatalmas kövekből, hogy az egyszeri turistának ne kelljen összekoszolnia a szandált eső után. Ez mondjuk szerintem már egy kicsit túlzás, de lényeg, hogy ezt kapjuk azért a néhány złotyiért, amit a kasszánál hagyunk. A többi völgyhöz hasonlóan a Chochołowska is egy több kilométeres aszfaltos szakasszal indul, ami nem túl izgalmas, viszont nagyjából fele annyit kell caplatni rajta a „lényegig”, mintha ugyanezt a szlovák oldalon tennénk, Szlovákiában ugyanis jellemzően sokkal messzebb van a park bejárat a parkolóktól. Jár itt egyébiránt kisvonat, lovaskocsi és minden, ami szem-szájnak ingere, úgyhogy aki nem a hegyi kalandokat keresi, az is talál bőven attrakciót egy jó kis családi kiránduláshoz.
Az aszfalt kb. 3,5-nél váltott murvára, ahol további 2 km-t kellett még menni a letérőig, ahol végre konkrétan a hegy felé vettük az irányt. Eddig a pontig mondhatni tömeg volt végig az úton, innentől kezdve viszont, egészen a gerincig, ami nagyjából 1000 méternyi mászást jelentett, szinte senkivel sem találkoztunk. Mint később kiderült ez azért elég ritka a Tátrában, de a lényeg az, hogy ahogy elhagyja az ember a mindenki számára akár babakocsival is jól járható utat, drasztikusan lecsökken a turisták száma. A második nap azért megtapasztaltuk, hogy így is tud sok lenni, de azért mégiscsak kevesebb. A gerincre felérve gyönyörű látvány tárult elénk, tartottunk is egy gyors pihit, hogy beszívhassuk magunkba a feelinget és az egyébként már kellemesen hűvös hegyi levegőt. Innentől már nem voltak nagy szintkülönbségek, jól futható, bitang izgalmas szakaszok viszont annál inkább. 1900 méteres tengerszint feletti magasság környékén „ingadozva” több csúcsot is érintettünk, köztük az Ornakot is, mely annak a menedékháznak a névadója, melyben később az éjszakát töltöttük. Kb. 4 óra futás/videózás után értük el az Ornak házat (Schronisko PTTK na Hali Ornak), aminek nagyon, de nagyon örültünk, ugyanis a gerinctől a házig vezető szakasz nem nagyon volt az ínyünkre. A már említett kövekből kirakott „járda” ebben a meredekségben nem igazán futható (lefelé meg főleg nem), sőt, inkább bokatörő mutatvány. Persze lehetett volna lassabban is abszolválni, de mégiscsak futni jöttünk!
Hasonló túraútvonalat ITT találtok!
A ház egy igen kellemes környezetben lévő rönkház, a konyha szuper, a szobák nagyok és persze van minden, amire az éhes-szomjas turista vágyhat. Anélkül, hogy felsorolnám az étlapot, meg kell említenem egy újabb istentelen lengyel kombinációt, amelyet volt alkalmunk kipróbálni, mégpedig a györbér és málnaszirupos sört. Nagyon nem hangzik jól, és mégis finom. Érdemes adni neki egy esélyt! Mivel út közben nem igazán találkoztunk futókkal, sörözés közben elkezdtük figyelni, hogy vajon mi lehetünk e az egyetlenek. Nem mi voltunk! Sorra jöttek a kisebb nagyobb csoportok, másnap pedig egyenesen egy sokszáz indulós terepultra frissítőállomása volt a ház mellett. Ezen azért meglepődtünk, nem gondoltuk volna, hogy ennyien futnak a Lengyel-Tátrában. Estére még egy srácot is befogadtunk a szobánkba, aki (tervezetten) foglalás nélkül, az előtér padlóján tervezett aludni. Kiderült róla, hogy egy 230 kilis versenyre készül és mivel nem csak zseléket akar enni, egy doboz főt tojást is magával hozott a futózsákjában. Mindig tanul valamit az ember! A foglalást illetően muszáj megemlítenem, hogy a házak az egész Tátrában szinte mindig fullon vannak, így, aki szeretné bebiztosítani a helyét, annak nagyon, de nagyon időben kell gondolkodnia. Mi már márciusban sem tudtunk foglalni erre a futásra, csak a szerencsének köszönhetjük, hogy az utolsó pillanatban lett szobánk. A földön alvás egyébként egy hivatalos lehetőség, de azért mégiscsak kényelmesebb egy ágy!
Egy kiadós reggelit követően másnap nekimentünk egy újabb 17 km-es napnak, mely már jóval több, összesen 1500 méternyi szintet tartalmazott. Az első kilométerekben a már említett futóverseny mezőnyével szemben haladtunk, szerencsére itt még bőven volt elég hely ahhoz, hogy ne zavarjuk egymást. Ahogy elkezdett jönni a szint, egyre meredekebb lett a terep és megjöttek az előző nap hiányolt sziklás részek is. Kezdett izgalmas lenni a dolog. A kemény munka itt is a gerinc eléréséig tartott, aztán jöttek a várva várt sikongatós részek. Az előző naphoz képest sokkal többet mentünk a gerincen és a terep is jóval technikásabb volt, így volt időnk kiélvezni a dolgot. A Gáspár-csúcshoz (Kasprowy Wierch) közeledve (ahová felvonóval is fel lehet menni) sajnos egyre nőtt a tömeg, így a „mászósabb” részeken többször is sorba kellett állnunk, azonban a tizensokadik kilométerben ezt már nem mindig bántuk. Elég fáradtan érkeztünk a felvonó tetejéhez. Volt itt mindenféle ember a szandálosokon át az egy négyzetméteren belül 200 fotót készítő influenceren keresztül az apácákig, de a lényeg, hogy volt büfé is, ahol az igencsak megcsappant frissítőkészletünket fel tudtuk tölteni. Egy gyors kóla és egy habos sütemény és már robogtunk is lefelé aznapi szállásunkhoz, a Murowaniec házhoz (Schronisko Górskie PTTK Murowaniec). A csúcstól a házig vezető útvonalon brutális mennyiségű ember volt, ami nem csoda, hiszen Zakopanéből ez a rész közelíthető meg a legkönnyebben, amit csak tetéz a felvonó használatának lehetősége. Mindenki döntse el, hogy szeret e tömegben futni, túrázni, én, ha tehetem, legközelebb inkább elkerülöm ezt a részt. Számos, kicsit hosszabb opció van még a környéken, ami szerintem megéri a fáradtságot.
Hasonló túraútvonalat ITT találtok!
A házba megérkezve a fent tapasztalt tömeg fokozódott, viszont, ahogy telt az idő és közeledett az este, egyre fogytak az emberek és vacsoraidőre a napközbeni állapotokhoz képest szinte családias hangulat alakult ki. A ház az Ornakkal ellentétben egy az egyben terméskőből épült, a vizesblokkjai teljesen felújítottak, a szobákban pedig emeletes ágyak találhatók, ahová az ágyneműt mindenkinek magának kell felvinnie. Az étterem amolyan kifőzde feeling, ami azért jó, mert, aki hozzám hasonlóan nem jár sűrűn a lengyelekhez, annak nem vakon kell az étlapról rendelnie, mindent jól szemügyre tud venni, mielőtt eldönti, hogy mi lesz a befutó.
Egy kiadós alvás és egy finom reggeli után a Murowaniec-ből már csak egy laza 5k várt ránk, szinte végig lefelé Zakopanéba. Nagyon könnyű terep, konstans lejtés és mégis itt jött a baj. Na nem nagy baj, inkább kellemetlenség egy látványos esés formájában, melyet Para kolléga abszolvált igencsak ólmos lábainak köszönhetően. Kicsi vér, együttérző tekintetek, semmi komoly. Persze könnyen pofázok, nem nekem kellett még 20 percet lefelé sántikálnom. Lényeg a lényeg, hogy nem lett maradandó baj, csak egy kis emlék erről a jó kis kalandról. A kalandot egy búcsú húsos-tésztás céklalevessel zártuk Zakopane egyik legjobb éttermében (egy újabb csoda, amiről nem gondolnánk, hogy finom), a Kolibecka-ban, aztán már nyomtuk is hazafelé a pedált, hogy a hétfői munkanap előtt még tudjunk egy jó szusszanni otthon a kanapén.
Hasonló túraútvonalat ITT találtok!
