Az idei évben volt sok projektünk, amikor a hegyekbe „kényszerültünk” dolgozni, azonban egészen mostanáig, vagyis szeptemberig nem volt közöttük olyan, amikor el kellett hagyni a futható és a kerékpározható meredekségeket. Kevésbé kacifántosan fogalmazva, nem kellett sziklát másznunk. Pedig szeretünk. Szerencsére eljött az ősz és elutaztunk Salzkammergutba, ahol az eltöltött 4 nap egyike csak a mászásról, egészen konkrétan az Intersport Donnerkogel via ferratáról szólt.
Salzkammergut idehaza talán egy kevésbé ismert régiója Ausztriának, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne ez is az Osztrák-Alpok többi más régiójához hasonlóan gyönyörű. Sőt! Ha csak a látványról van szó, én egészen biztosan feltenném a dobogóra. Gyakorlatilag a Dachstein-masszívum északi oldaláról és az itt található tóvidékről van szó, ahol olyan híres turisztikai célpontok is találtók, mint Hallstatt városkája vagy a Gosausee.
Egy szó, mint száz, kocsiba be, ablakot le és irány Salzkammergut. A túra második napján nekiindultunk a már említett Gusausee felett magasodó Grosser Donnerkogel 2050 méteres csúcsának (nem összekeverendő a Schneeberg egyik mellékcsúcsával), mégpedig a csúcs nevét viselő via ferrata útvonalon. A beszállóhoz vezető utat érdemes a tó északnyugati csücskéből induló lifttel lerövidíteni, így jó hegyi emberként megcéloztuk a 8:15-kor induló első kabint, mely egyébként nap közben 15 percenként jár. Ezzel jó 600 méternyi szintet spóroltunk meg magunknak és közvetlenül a Gablonzer hütte mellől startolhattunk, ahonnan már mindössze 20 perc séta a steig kiindulópontja. Ez a 20 perc igen jó bemelegítő volt, ugyanis a track végig meredeken halad az ilyenkor üzemen kívül levő Törleck négyüléses lift mellett, amely a Dachstein West annabergi síterületét erősíti. A rövid, de annál meredekebb kaptató után már lehetett is beöltözni, indulhatott a móka.
Bár hivatalosan a steiget több szakaszra osztják az osztrákok, én inkább kétfelé venném az egészet. A létráig az első, az után pedig a második részre. Az első rész néhány nagyobb fellépéssel, majd egy jó hosszú traverzzel indult, majd rögtön meg is érkezünk a mászás egyik legjobb és egyben legviccesebb részéhez, a Kaiserverschneidunghoz vagyis a császári bevágáshoz. Valószínűnek tartom, hogy a névadónak kevésbé volt élénk a fantáziája, mint nekünk, de mi jót röhögtünk az elnevezésen. A császári bevágás egyébként egy kisebb kéményszerűség, amely C/D besorolást kapott, ezzel az egész mászás egyik legnehezebb része. A nehézségek nem tartottak sokáig, csupán néhány akasztás volt az egész és már haladtunk is tovább felfelé. Jó sokáig kellemesen könnyű szakaszok váltották egymást, azonban egy percig nem unatkoztunk, ugyanis a fent már beharangozott látvány egyszerűen gyönyörű volt. A Gosausee gyakorlatilag végig látszik az útról, ahogyan több más kisebb tó is, a gerincről pedig, ahonnan már nem csak kelet, de nyugat felé is nézelődhetünk, egészen a tiroli gleccserekig, a Grossglocknerig és a Grossvenedigerig ellátni. A mászást ez után néhány kisebb létra kezdte el színesebbé tenni, amikor is elérkeztünk a fő attrakcióhoz, a 40 méteres, semmi felett átívelő Himmelsleiterhez, a katalógusokból ismert égig érő létrához.
Alulról közelítve először arra gondoltam – mivel innen nem tűnt olyan gáznak -, hogy ez bizony túl van hype-olva. Aztán amikor elkezdtem mászni felfelé hamar megértettem, hogy miért is olyan nagy szám ez. Más helyeken is vannak létrák, meg kisebb hidak, de azért a 40 méter az 40 méter. Igaz, hogy nincs olyan magasan, mint amilyennek a képeken látszik, de azért izeg-mozog, főleg, amikor még ketten felmásznak az ember mögé (összesen 4-en lehet egyszerre rajta lenni). Gyakorlott ferratázónak persze nem para, a besorolása is csupán A/B, de azért érdekes élmény, arról nem is beszélve, hogy a „menekülő nyeregből”, ahol ki lehet kerülni az egészet, igencsak jó felvételeket lehet készíteni a mászókról. Egyszer mindenkinek ki kell próbálnia!
Persze az újságíró nem a mindenki kategóriába tartozik, úgyhogy nekem mennem kellett még egy kört, hogy legyenek jó snittek. Körbe le a nyeregbe aztán még egyszer fel. Utólag persze kiderült, hogy a második körös tuticsúcsszuper videó sz*rul lett elindítva, úgyhogy tök felesleges volt az egész, de legalább másodszorra már vérprofi voltam, igazi létraveterán, aki már nem először küzdi le a halálfélelmet.
A létrából „kiszállva” jött a mászás másik, egyben utolsó C/D-s része, mellyel egészen a csúcsgerincig küzdöttük magunkat. Szerintem ez egyébként jobb volt, mint maga a létra. Technikás, néhol már-már tornázós fellépések, szinte teljes körpanoráma és a jól megérdemelt „mindjártvége” érzés. A leakasztást követően még kellett vagy 150 métert sétálni a csúcsig, de erre szükség is volt, ugyanis meg kellett igazítani a sminket, hogy úgy nézzek ki, mint akinek meg sem kottyant az egész. Azért jó 3 órát másztunk felfelé, kellemesen elfáradtam.
Ha eddig még nem emeltem volna ki elégszer a panorámát, akkor megteszem még egyszer. Bjutiful! A csúcsról már a Daki hallstatti gleccsere is látszik és persze minden más is, amiről korábban említést tettem. Az egyik legjobb ferratás csúcsélményem volt. Jó a Dachstein csúcsán, a superferratával a hátam mögött talán egy kicsit büszkébb voltam magamra hasonló kilátás mellett, de azért az jóval több kalóriába került. Ezt a mászást nagyjából fedezte a csúcson elfogyasztott néhány finomság, majd a szokásosnál kalandosabb (értsd technikásabb) lejtmenet utáni sör. Apropó lejtmenet. A Donnerkogel megmászása nem csak mászóknak ajánlott és lehetséges. A ferrata lemeneti útvonala egy teljesen hivatalos turistaút, amelyet bátran ajánlunk mindenkinek, aki nem szereti az extrém nehézségeket, de azért túrázna egy jót, akár a ferratázó barátokkal párhuzamosan. Igaz, hogy ez sem egy könnyű bakonyi túra, de azért mégis teljesíthető mindenkinek (akár tériszonnyal is), akinek van egy kicsit komolyabb állóképessége.A hazaindulás előtt még bevállaltunk egy kis hidegfürdőzést a tóban, ami méltó zárása volt ennek a jó kis hegyi kalandnak.
A mászást követő napon bringás túra volt terítéken, utolsó napon pedig amolyan levezetőként feltúráztunk Bad Goisern falucska (itt volt a szállásunk) „saját hegyére”, a Predigsthul-ra. A rossz idő miatt a legrövidebb útvonalat választottuk (ami a megérkező frontot tekintve utólag is jó döntésnek bizonyult), így alig 2 km-ben küzdöttük le a nagyjából 300 méternyi szintet, ami azért nem volt olyan könnyű, mint aminek terveztük. Erre a hegyre egyébként több hosszabb útvonal is létezik, köztük via ferrata útvonal is van, úgyhogy, aki ide szeretne jönni annak bőven akad választási lehetősége. Előző nap egyébként ugyanennek a hegynek az oldalában bringáztunk a híres Salzkammergut Trophy útvonalán, így aki inkább két keréken gurulna, annak is ajánljuk a helyet, igaz a csúcsra problémás lenne bringával menni. Jó kis lezárása volt a kint töltött 4 napnak!
