A mászás izgalmas, játékos és különleges sport: teljes fókuszt, ezzel teljes kognitív jelenlétet követel és ad, valamint a monotonitás tökéletes ellentétét valósítja meg.
De ha a gyerekünket szeretnénk levinni mászni, jó ötlet az első alkalom előtt (vagy után) egy kicsit tájékozódni: köteles mászás vagy boulder? Versenymászás, klasszikus edzés vagy inkább terápiás mászás?
A „normális” mászóedzések nyilván óriási létszámfölényben vannak minden más, specifikus mászással szemben. Tehát, ha a gyereknek mászólehetőséget keresünk, először ezekbe fogunk belebotlani. Mivel az utóbbi 10 évben elképesztő növekedési bumm történt a mászósportban (és itt egyértelműen különítsük el a hegymászást a fal- és sziklamászástól, mászáson itt alapvetően a falmászást értjük!), ezért már országszerte sok termet vagy legalábbis falat, illetve sok edzőt fogunk találni.
Persze attól, hogy a gyereket levisszük egy edzésre, még nem szeretnénk feltétlenül predesztinálni a versenyzésre. Ahogy attól, hogy valahol meghirdetnek egy mászófoglalkozást, még nem biztos, hogy azt képzett mászóedző tartja. A mászóedzőképzés még meglehetősen gyerekcipőben jár hazánkban, így sokan, akik edzést tartanak, nem rendelkeznek ilyen papírral, oklevéllel, diplomával. Ami persze nem zárja ki azt, hogy jól tudnak foglalkozni a gyerekekkel!
A mászás legfőbb előnyei közé sorolhatjuk a baráti, támogató hangulatot, vagyis hogy a mászók segítik és biztatják egymást, jellemzően nem a rivalizálás a norma. Ahogy
A hátrányok közé a túlzottan siettetett fejlődés hatására kialakuló sérülések, a hiányos edzői tudás miatt kialakuló izomaszimmetriák, a figyelmetlen köteles biztosítás és spotolás (vagy annak teljes hiánya) miatt bekövetkező balesetek, illetve edzői kompetenciahiányok tartoznak (pl. erőszakmentes kommunikáció).
Mivel sok helyen a rendszeres mászóedzés idővel versenyeztetéshez vezet (ahogy minden sportban), nekünk kell megítélnünk, hogy mi válik a gyerekünk javára. Tehát választhatunk edzőt és termet a gyerekünknek, de figyeljük a csemete visszajelzéseit, és ha kell, tudatosan és személyesen ismerjük meg, hogy melyik edzőtől mit lehet várni. A gyerekünknek edzésen és versenyen is joga van ahhoz, hogy tiszteletben tartsák, és szülőként is tiszteletben tartsuk az emberi méltóságát!
A sportág hihetetlen sebességű bővülésével megjelent a teremben, főképp versenyeken a “fociszülő-mentalitás”, ami nem illeszkedik a sportunk szemléletmódjához – vagyis ha elkap minket a fociszülőláz, inkább bújjunk bele a mászócipőnkbe, és koncentráljunk egy jó kis boulderproblémára.
Ha első körben nem az olimpiára szánjuk a gyereket (persze sosem lehet tudni), akkor valószínűleg az alapján fogunk edzést és termet választani, hogy mit tudunk észszerűen megközelíteni. Ha a közelben boulderterem van, odavisszük, ha köteles (és boulder), oda. Ha van választásunk, mert egy csomó terem epicentrumában lakunk, akkor persze mérlegelhetünk.
A köteles mászásnál van, hogy szükséges a szülői biztosítás (mármint, hogy ott maradunk edzésen, és mi biztosítjuk a mászó kölköt), vagy egymást biztosítják a gyerekek. Utóbbihoz azért eléggé meg kell bíznunk a többi csemete képességeiben. Ha köteles mászásra adjuk a gyerek fejét, számolnunk kell azzal, hogy szembetalálhatja magát a halálfélelemmel. Sok gyerek fél a magasban, amihez idővel fokozatosan hozzászokik, vagy nem. És persze sok felnőtt is fél a falon, ami amúgy teljesen normális, a különbség csak annyi, hogy őket a szüleik nem kényszerítik az edzésre.
Ha a gyerek fél, de megugorhatónak tűnik az akadály, akkor a helyzetből a gyermek nyilván nyereséggel, sikerélménnyel távozik. Én személy szerint nem egyszer láttam olyat, hogy a foglalkozáson a gyerek többször, hangosan jelezte, hogy le szeretne jönni, de a biztosítója mással beszélgetett, és a füle botját sem mozdította – ezért nem árt megnézni, hogy működik egy edzés, ahova levinnénk az utódunkat.
Boulderedzésre általában egyszerűbb beutalni az ifjú sportolót, mert a bouldernek kisebb az eszközigénye, nem szükséges biztosító partner, és egyszerűen több a boulderterem. Szerintem a boulder sokkal játékosabb is, és jóval több benne a problémamegoldás, vagyis mentálisan nagyobb kihívást jelent, de ez csak az egyéni preferenciám. A köteles mászás a magasság miatt nagyobb pszichés terhelést ad (ami nem baj!), erősebb érzelmeket mozgat meg. A legjobb, ha a gyerek időnként mind a két mozgásformát kipróbálhatja vagy gyakorolhatja.
Manapság nagyon-nagyon sok szülő viszi különböző fejlesztésekre a gyerekét (oké, bizonyos régiókban, főleg, ahol ezek elérhetők). Ehhez általában nem kell diagnózis, a szülő maga is érzi, ha valami nem tökéletes, és jó esetben felméreti a gyereket egy gyógytornásszal, gyógypedagógussal, fejlesztőpedagógussal. A mászóedzők, illetve mászóedzést, foglalkozást tartó felnőttek között ma egyöntetű tapasztalat, hogy akár orvosok vagy egyéb szakemberek is mászni küldik a „problémás” gyereket, mert ott majd javulni fog az állapota, viselkedése.
De azért itt érdemes meghúzni a határt a sima mászóedzés és a terápiás mászás között. Utóbbinak itthon nem egészen az a jelentése, mint az angol nyelvű szakirodalomban, ahol a terápiás mászás vagy mászásterápia alapvetően pszichoterápiás kiegészítő módszer. Itthon terápiás mászásnak inkább azt nevezzük, főleg gyerekeket értve a célközönség alatt, ahol a foglalkozáson nem a mászótechnika vagy a mászóteljesítmény fejlesztése a cél, hanem játékos feladatok segítségével valamilyen, a gyereknek és környezetének nehézséget okozó viselkedés, állapot javítása. Ez lehet diagnosztizált vagy diagnosztizálatlan ADHD, autizmus spektrumzavar, de lehet tanulási zavar, gyenge impulzuskontroll, szenzorosság, szorongás, gyenge szociális készségek vagy bármi más is!
Egyébként kisebb elérhetőséggel, de létezik itthon is a pszichológusok vezette terápiás mászás, de ez végképp nem edzésről szól, és ide pszichoterápia mellett érkeznek a gyerekek.
A terápiás mászások alapvetően drágábbak, mint egy normál edzés, de ez azért is van, mert jóval kisebb csoportlétszámmal dolgoznak. Ha a komolyabb nehézségekkel küzdő gyerekünket simán csak mászni küldjük, vagy rá, vagy a többiekre nem jut majd elég figyelem, ami idővel nyilván konfliktusforrássá válik. És míg egy normális mászóedzésen az edző nem feltétlenül tanul a gyerekek pszichológiai fejlődéséről, szükségleteiről és jellemzőiről, egy terápiás mászáson ez jó esetben igenis elvárt a foglalkozásvezetőtől.
A terápiás mászás után egyébként még mindig választhatjuk a hagyományos mászóedzést, hiszen az alap állóképesség kialakulása és az izmok specifikus fejlődése itt is megtörténik, inkább a technikára helyeződik kisebb hangsúly.
A gerincproblémák, például a klasszikus gerincferdülés, vagy épp a púposságként ismert Scheuermann-kór esetén a sima mászással bizony elég rosszat tehetünk féltve őrzött utódunknak. Az élővilág alapvetően a minél kisebb energialeadásra törekszik, vagyis a gyerekünk is úgy mászik, hogy azzal a lehető legkevésbé erőltesse meg önmagát. Csakhogy ez egy gerincferdülés esetén azt jelenti, hogy tovább erősíti a már meglévő, egészségtelen görbületet, mert úgy kényelmes neki a mászás.
Szóval, ha felmerül valamilyen gerincdeformitás gyanúja, akkor érdemes a gyermeket gerincterápiás vagy tartásjavító mászásra vinni, ahol nem fogják hagyni, hogy a könnyebb, de káros utat válassza. Ez olyasvalami, amit tényleg fontos komolyan venni, és ez sem zárja el az utat a későbbi versenymászástól vagy az intenzív mászóedzéstől, de lehetőleg minél hamarabb el kell kapni a deformitást. Jó tudni, hogy a gerincferdülés lányoknál például az első menstruáció kezdetével szokott jelentősen romlani, ha nincs kezelve.
A fal- és sziklamászás amatőr sportként igazán a világ egyik legjobb mozgásformája, már csak azért is, mert folyamatos sikerélményt biztosít, így jelentősen növeli a mentális jóllétet.
Versenysportként azért ugyanúgy áldozatokat kíván, sérüléseket okoz, és az alkat jelentősen befolyásolja a siker lehetőségét. De ha nem a saját elvárásainkat szeretnénk átverni a gyereken, hanem csak hagyjuk, hogy élvezze a sportot, akkor a versenyszakágtól sem kell félteni – csak legyen egy elérhető, jó gyógytornászunk hozzá.
