Az eset hatalmas visszhangot keltett a közvéleményben. A média szokásához híven rápörgött a témára, hiszen a halálos hegyi tragédiák mindig nagy kattintásszámot/nézettséget hoznak. A közösségi média rögtönítélő bírósága az elé tárt információk alapján, bár többségben inkább csak a szalagcímeket olvasva per nélkül is tudni véli a férfi felelősségét és minimum élete végéig börtönbe záratná a vádlottat. A leggyakoribb komment az „ennyit ér egy emberélet”. Sajnos a hitelesebbnek ismert hazai hírportálok sem minden esetben a valós tényeket közvetítik, erősítve a férfi iránti indulatokat. (Mielőtt bárki félreértené, nem gondolom, hogy a férfi ártatlan lenne, csak egyetlen részlet is dimenziókat tud változtatni egy ilyen helyzetben a eset megítélésén. Fontosnak tartom azt is kiemelni, hogy az otthon melegében véleményezni az adott cselekedeteket galaxisokkal különbözik attól, amikor kimerülten, szélviharban, pánikhelyzetben kell döntéseket hozni.) Az alábbi cikkünkben igyekeztünk minden fontos részletet összegyűjteni, ami a bírósági tárgyalás során elhangzott. Minden kérdésre még ezek alapján sem fogunk választ kapni.
A bíróság előtt nem csak a lehetséges bűnösség kérdése merült fel, hanem az alpesi felelősség alapvető aspektusai is. Az ítélet hatással lehet arra, hogy a jövőben hogyan értékelik jogilag a közös hegyi túrákat. Ennek pedig komoly hatása lehet az illegális hegyi vezetés során bekövetkező balesetek esetén.
De nézzük, mi is történt valójában, és mely tényezőket vette figyelembe a bíróság az ítélet meghozatalakor!
Tragikus véget ért egy osztrák pár mászótúrája Ausztria legmagasabb hegycsúcsán 2025. januárjában. A 33 éves nő és 36 éves párja január 18-án szombaton reggel 06:45-kor indult a Lucknerhaus parkolójából (1920 méter). Útvonaluk a tervek szerint felfelé a Stüdlgrat, lefelé a normál út volt a 3798 méter magas hegyen.
A Stüdlgrat egy 500 méter szintemelkedést tartalmazó, UIAA III+/IV- nehézségű mászóútvonal. Megfelelő kondícióval, tapasztalattal, közepes mászótudással nyári körülmények között egy igazi mászóélmény. Téli viszonyok között, ráadásul viharos szélben ez egy dimenziókkal nehezebb vállalkozás. A mászás jellemzően két napos. Első nap felmenet a 2802 méteren álló Stüdlhüttébe, majd másnap a csúcs Stüdlgraton át történő megmászása után még aznap lemennek a normál úton a völgybe. A völgyi Lucknerhaus parkolóból egy nap alatt oda-vissza megjárni a csúcsot az átlagosnál jóval komolyabb fizikai kondíciót igényel, hiszen közel 2000 méternyi szintkülönbséget kell legyőzni.
Az elsődleges rendőrségi beszámoló szerint a páros a gerincen csigalassúsággal haladt, a technikai nehézségek és az elégtelen fizikai kondíció miatt. A 3550 méteren lévő ún. Frühstücksplatzot 13:30-kor érték el (a tárgyalás során ez az időpont 14:50-re módosult). Ez 1630 méter szintemelkedés 6 óra 45 perc alatt, melyből az utolsó kb. 250 méter mászós. Tovább másztak, közben a főn szélvihar már 80 km-es lökésekkel fújt. Éjfél lett, mire a csúcs közelébe értek. 50 méterrel a csúcskereszt alatt azonban a nő a kimerültségtől már nem tudott tovább menni.
Onnan telefonon vélhetően nem tudtak segítséget hívni (mint később kiderült, de). A férfi egy ideig a párja mellett maradt, de a nő arra kérte, hogy hagyja őt ott és inkább egyedül menjen tovább, ahonnan segítséget tud hívni. A férfi így a nőt hátrahagyva a normál úton egyedül lemászott a 3440 méteres Adlersruhén lévő Erzherzog-Johann-Hüttébe. Ezt hajnali 03:40-kor érte el, ahonnan másodszor is hívta a hegyimentőket.
A szél miatt a helikopter csak kb. 3200 méterig tudott repülni, itt tette ki a mentőcsapatot, akik gyalogosan indultak a csúcsra. Hat hegyimentőnek 5 órájába telt elérni a nőhöz. A mentőcsapat végül délelőtt 10:10 perckor érte el a nőt, aki akkor azonban már nem élt. Az orvos szerint a halál oka kihűlés/fagyás.
Az eset után hivatalos rendőrségi eljárás indult, a vizsgálat alapján pedig az ügyészség vádat emelt a férfi ellen gondatlanságból elkövetett emberölés bűntette miatt.
A több mint egy évvel később, 2026. februárjában zajlott tárgyalást Norbert Hofer bíró vezette, aki alpesi büntetőügyekre specializálódott. Feladata nem csak a jogi bűnösség kérdésének tisztázása volt, hanem az alpesi szakértelemmel kapcsolatos szempontok figyelembevétele is. A bíró maga is hegyi és légi mentőként dolgozik, és képzett mentős. Tárgyalások előtt gyakran maga is bejárja azokat a túrákat, amelyekkel a per foglalkozik.
A sportóra adatai, webkamerás felvételek, a hegyimentők és a rendőrség vallomásai alapján összeállították az események időrendjét:
06:45: A túra kezdete a parkolónál, a szakértők szerint az általánosan megszokottnál kb. két órával később.
13:00: Beszállás a Stüdlgratba, az elején egyszerre mozogva, kötélbiztosítással (simul-climbing). Átlagos sebesség addig: 275 méter szintemelkedés óránként. A megközelítés túrasível, illetve splitboarddal történt. A párost lassították a nehéz hátizsákok.
14:50: Elérik a „Frühstücksplatzl”-t, a Stüdlhütte-től ötórányi mászás után. Ott található egy figyelmeztető tábla, amely azt tanácsolja, hogy ha a javasolt időt – 3 óra a Stüdlhütte-től – túllépik, akkor forduljanak vissza. A mászási sebesség időközben 69 méterre csökkent óránként.
17:00: Naplemente. A kötélpáros már csak 16 méter/óra emelkedéssel halad felfelé. A vádlott szerint több nehézség is felmerült: elakadt a kötelük (1,5 óra időveszteség), valamint a nő az út kulcshelyén esett, és könnyű sérüléseket szenvedett a kezén. Az egyik kesztyűjét is elvesztette, a barátja adta neki oda a tartalék kesztyűjét.
17:22: A balesetet szenvedett személy mobiltelefonján a „149” számot tárcsázzák: ez a szám közel áll az alpesi segélyhívó számhoz, a 140-hez. A hívás jelentősége tisztázatlan marad. A férfi tanúvallomása szerint nem tudott a hívásról.
18:00 óra: SMS az áldozat anyjának: „Fent vagyunk.” A bíró és a hozzátartozók véleménye szerint ez csak egy megnyugtató üzenet.
22:50 óra: Egy rendőrségi helikopter köröz a kötélpáros felett. Nem látnak semmilyen arra utaló jelet, hogy a páros segítségre szorulna. Lassan, de felfelé mozognak, a helikopter reflektoraira nem reagálnak. A helikopter visszafordul.
(A helikopter azért ment fel, mert más mászók látták a páros fejlámpáinak fényét a gerincen és a késői időpontra tekintettel azt sejtették, bajban lehetnek, ezért értesítették a hegyimentőket. A vádlott elmondása szerint megkérdezte a nőt, hogy ő hívta-e a hegyimentőket, amire ő nemmel felelt. Azt is kérdezte tőle, hogy jól van-e, amire viszont igent válaszolt.)
A helikopter pilótája a tárgyaláson egyértelműen kijelentette, hogy abban a pillanatban nem kockáztatta volna meg a kötélen történő kiemelést akkor sem, ha segélykérést kap, annyira erős volt a szél.
00:35: A férfi először hívja a rendőrséget. A vádlott vallomása szerint ezt a hívást segélyhívásként adta le, és mindvégig abban a hitben volt, hogy elindították a mentést. A rendőr viszont így érti: „Nincs szükségünk a helikopterre, minden rendben van.” Későbbi szakértői vélemény szerint ekkor már akut vészhelyzet állt fenn. A hívás megszakad, a rendőr többszöri próbálkozásra sem tudja elérni a férfit, akinek „akkumulátor kímélési célból” némára van állítva a telefonja. A rendőr Whatsapp üzenetet is küld, amit a férfi nem olvas. Ebben konkrétan arra kérdeznek rá: „kérnek-e mentést?”
Hogy milyen kommunikáció zajlott a férfi és a nő között ebben az időszakban, illetve mit próbált tenni a férfi, hogy segítsen a párján, hogyan próbálta biztonságba helyezni a nőt, erről nincs objektív információ, pedig ez lehet az egész eset emberi megítélésénék legfontosabb része. A férfi elmondása szerint a nő elküldte őt, hogy hozzon segítséget. (Szó szerinti idézet a tárgyalásról: „Most menj!”)
kb. 02:00 óra: A vádlott egyedül indul el segítségért. Ebben a fázisban rádiócsend van, bár a mentők többször is hívják.
03:30 óra: A férfi második segélyhívása, amelyet már a mentők is segélyhívásként is értelmeznek. A mentési lánc beindul. A nyomozók becslése szerint ekkorra a nő valószínűleg már meghalt.
Körülbelül 10:00 óra a következő napon: A mentők megtalálják a baleset áldozatát. Halál oka: kihűlés, a boncolás során vírusos tüdőfertőzést állapítottak meg.
A legtöbben azt nem értik, hogy miért kellett a férfinak egészen az Adlersruhéig lemásznia, hogy segítséget hívjon (a hírek szerint ezt a saját telefonján tette meg). Toni Riepler, a kalsi hegyimentők tagja a sajtónak még közvetlenül a baleset után nyilatkozva elmondta, hogy a Glockner csúcsán van térerő, de ez önmagában nem jelenti azt, hogy használni is tudjuk a telefont az adott körülmények között:
"Elvileg van fent térerő, de nehéz, amikor ilyen brutális a szél – orkán erejű szél volt, rendkívüli hideg, ez kétségkívül extrém helyzet volt számukra" – mondta Riepler. „Lehet, hogy elromlott a mobiltelefon, lehet, hogy technikai probléma volt. Lehet, hogy az elgémberedett ujjaikkal nem tudták megfelelően kezelni a telefont. Nem tudjuk, ezt ki kell vizsgálni”- idézte akkor Riepert az ORF.
„A test, különösen az agy, nagy hidegben és stressz alatt már nem úgy működik, mint általában. E tekintetben nagyon fontos, hogy ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket, hanem várjuk meg a vizsgálatok befejezését" - tette hozzá a hegyimentő
A sajtó hamar kiderítette, hogy a 36 éves férfi tapasztalt alpinista, számos komoly alpin és mix út megmászásával a zsebében. 40 db négyezrest mászott, a Großglockner a kvázi edzőterepe. Keresztezte már szólóban a hegyet, mászta a Pallavicini-kuloárt, az Aschenbrenner-utat és a Mayrlrampét is az északi falon. A Stüdlgratot jól ismerte, közösségi média bejegyzései alapján korábban több olyan női mászópartnerét vezette fel rajta, akik először jártak a hegyen.
Az elhunyt nő hozzátartozói hangsúlyozták alpesi jártasságát és fizikai erőnlétét. Szerintük egyenrangú kötélpárosról volt szó, amely közösen tervezte a túrákat. A bíró különösen a korábbi túrák iránt érdeklődött. Kiderült, hogy a balesetet szenvedett nő eddig még nem vett részt téli mix mászáson, így a Stüdlgrat volt a legkomolyabb vállalkozása. Ezt később az alpesi szakértő is megerősítette. A korábbi mászóteljesítmények között elhangzott a Dachstein déli fala nyáron, illetve az Ortler északi fala is. Utóbbi azért már komolyabb terep, nyáron is havas-jeges szakaszokkal, de egy téli Stüdlgrat ezeknél a bíró szavait használva „dimenziókkal nehezebb”.
A vádlott Thomas P. állításait az elhunyt anyja is alátámasztotta. Szerinte a lánya nem volt olyan, aki „vakon” követett volna másokat, hanem jó fizikai állapotban volt, tapasztalt és önállóan tudott dönteni – mondta láthatóan meghatottan. Véleménye szerint a lánya saját felelősségre vett részt a mászáson.
Az áldozat édesapja elmondta, hogy a lánya erős akaratú volt, aki ha a fejébe vett valamit, akkor mindent megtett azért, hogy elérje.
A tárgyalás során szóba került, hogy a nőnek korábban étkezési zavarai voltak, de mióta együtt volt Thomasszal, azóta nem voltak tünetei.
A baleset napján három másik tanú is a Großglockneren tartózkodott. Két kötélparti az erős szél miatt megszakította a mászást. Egy lefelé tartó csoport késő este a látható fejlámpák alapján vészhívást indított, de mivel egyértelmű vészjelzések nem voltak észlelhetők, nem indították be a mentési láncot.
Az egyik kötélparti korábban még találkozott is a vádlottal és a barátnőjével. „Beszélgettünk, egy részét a gerincnek még együtt is másztuk meg” – mesélte a tanú. „Kerstin mögöttünk ment”. A vádlott törte a nyomot – vagyis ő ment elöl. „Teljesen normális tempóban haladtunk. A vádlott folyamatosan figyelt a barátnőjére, például megkérdezte tőle, hogy van” – emlékezett vissza.
A hegyimentők és az alpesi rendőrök (Alpinpolizei) központi szerepet játszottak az eljárásban. Egy tiszt részletesen leírta a 00:35-kor történt telefonhívást, és hangsúlyozta, hogy véleménye szerint ez egyértelműen nem vészhívás volt. Több tiszt később megerősítette, hogy hiába próbáltak kapcsolatba lépni a férfival. A nyomozók és a bíróság is kritikusnak ítélték az ebből eredő rádiócsendet.
A hegyimentők a körülményeket extrémnek írták le: téli hideg, erős szél (windchill), kitett terep. Éjszakai helikopteres mentés lehetetlen volt. Az éjszakai gyalogos feljutás nagyon időigényes volt, ezért csak reggel értek el a balesetet szenvedett személyhez – túl későn ahhoz, hogy életmentő intézkedéseket tegyenek.
Az exbarátnő elmondta, hogy a vádlott egy korábbi túra során éjszaka egyedül hagyta őt a Großglockner mászás után lefelé. (Hogy a hegy melyik részén, az nem derült ki.) A nő a túra során nagyon kimerült, a fejlámpája sem működött, emiatt sírt és hangosan kiabált. Erre a férfi otthagyta. A vád szerint ez a vallomás alátámasztotta azt a képet, hogy a férfi nyomás alatt olyan döntéseket hoz, amelyek növelhetik a biztonsági kockázatokat.
A szakértői vélemény a sebességgörbéket, a felszerelést és a döntési folyamatokat elemezte. A szakértő szerint a balesetet szenvedett személy teljesítményének folyamatos csökkenése már órákkal a helikopter áthaladása előtt észrevehető volt. A felszerelés – splitboard softboot és félautomata hágóvas – a szikla- és mixmászáshoz nem volt alkalmas; továbbá szakmailag eleve elhibázott volt ezt a túrát választani, de ha már elindultak, indokolt lett volna sokkal korábban visszafordulni.
A szakértői vélemény emellett hangsúlyozta a tapasztaltabb partner „de facto vezető szerepét” ilyen helyzetekben. Megállapították, hogy a nő ilyen terepen, téli körülmények között gyakorlatilag kezdőnek számított.
A szakértők véleménye szerint a 00:35-kor érkezett hívás nem minősült észrevehető segélyhívásnak.
A tárgyalás során több, a mászás részleteire vonatkozó konkrét kérdésre nem tudott válaszolni a férfi, mondván, hogy nem emlékszik.
Elsősegély csomag és mentőfólia volt a vádlottnál. Az áldozatnál volt a mentőfólián kívül bivakzsák is, azonban egyiket sem használták, amikor egyedül maradt. A férfi elmondása szerint tudta, hogy jól fel van szerelve a nő, még melegítőpárnák is voltak nála. Hogy a konkrét eszközöket miért nem használták, arról nem esett szó.
A párosnál nem volt élelem, az áldozat mindössze gumicukrot vitt magával. Éjfél körül teát akartak inni, de nem tudtak, mert megfagyott a náluk lévő folyadék.
A gerinc legfelső szakaszán már nem szimulban mozogtak, hanem a férfi rögzítette a nőt, majd egy szakaszt előre mászott. Hogy ennek mi értelme volt, azt nem tudta megmondani. Elmondása szerint a nő 4-5 alkalommal kiabált neki lentről, de nem értette, mit mond.
A csúcs közelében a bíró szerint a nő már csak négykézláb tudott mászni. A vádlott erre úgy emlékszik vissza, hogy ez már válsághelyzet volt, mindketten el voltak készülve az erejükkel. Ekkor hívta először a hegyimentőket.
Az éjjel 00:35-kor történt hívás szerinte egyértelműen vészhívás volt. „Azt mondtam, hogy segítségre van szükségünk, mert a barátnőm nem tud tovább menni. A rendőr azt válaszolta, hogy éjszaka már nem tudnak segítséget küldeni, maradjunk mozgásban, és próbáljunk meg leereszkedni.”
A bíró később a telefonhívásra visszakérdezett: . „Miért nem mondta el a telefonos partnerének, hogy Kerstin nem tud továbbmenni?” „Akkor még nem tudtam, hogy nem tud továbbmenni” – hangzott a válasz (ami ellent mond saját korábbi kijelentésének - PL).
„Akkor miért nem tette meg, amikor észrevette a vészhelyzetet? Ez lett volna a legfontosabb információ, ezt hegymászóként tudnia kell” – folytatja a bíró. A férfi válasza: „Abból indultam ki, hogy a telefonhívás elindította a mentési láncot.”
„Megegyeztem Kerstinnel, hogy segítséget hozok. Tudtuk, hogy az egész éjszakát nem fogjuk kibírni. Ebben a helyzetben már nem is gondoltam Kerstin bivakzsákjára. Lefeküdtem mellé, mire ő hangosan kiáltott: „Menj, most, menj!” Ezzel megmentette az életemet” – emlékezett vissza az alpinista.
„Az áldozat annyira kimerült volt, hogy nem tudott mozogni?” – kérdezte a bíró. „Igen, így van” – válaszolta a vádlott. „Kerstin képes lett volna belebújni a bivakzsákba?” – folytatta a bíró. „Igen, képes lett volna. Nem tudom, miért nem szólt nekem” – válaszolta a férfi.
A bíró megállapította, hogy amikor a vádlott egyedül hagyta barátnőjét, az „kommunikálni tudott”. Tovább haladni már nem tudott. A bíró ezután megkérdezte, hogy a férfi hogyan rögzítette Kerstint, közben pedig mutatott egy fotót az áldozatról a baleset helyszínén. „Hogyan kerülhetett ilyen helyzetbe, ha már nem tudott mozogni?” – kérdezte a bíró, majd egy fontos kijelentést tett: „Nehéz összeegyeztetnem az Ön változatát a rendelkezésemre álló képekkel.”
A vádlott ekkor a bíróhoz fordult: „Teljesen megértem Önt és az Ön által elképzelhető forgatókönyvet, de nem hagytam ott Kerstint. Ezt szeretném egyértelműen hangsúlyozni.”
A vádlottat az osztrák Büntető Törvénykönyv 81. § (1) bekezdése alapján súlyos gondatlanságból elkövetett emberölésért ítélték el. A büntetés mértéke: legfeljebb három év szabadságvesztés lehet. A büntetés kiszabásakor a bíróság a következő pontokat tartotta terhelőnek:
A büntetés mértéke első fokon öt hónap börtön, három évre felfüggesztve, valamint 9600 euró pénzbírság. A vádlott ártatlannak vallotta magát és enyhítésért fellebbezett. Az ügyészség kevesellte a büntetést, így ők súlyosbításért fellebbeztek.
Az eset újjáélesztheti a hegyi felelősségről szóló vitát. Megmutatja, hogy a bíróságok kétség esetén elismerik a tényleges vezető szerepet, még akkor is, ha az illető nem képzett vagy fizetett hegyivezető. Ausztriában már eddig is a csoport legtapasztaltabb taját tekintették vezetőnek, de korábban még soha nem ítéltek el senkit hegyi baleset esetén ilyen pozícióban. A hegyi közösség számára felmerül a kérdés: mikor válik a közös túratervezés jogilag releváns alá-fölérendeltségi viszonnyá?
Ennek a hazai hegyivezető „szakma” számára is komoly üzenete van, hiszen az eddigi törekvések ellenére hazánkban még mindig szabályozatlan a hegyivezető képzés, sokan tevékenykednek a szürke zónában. Közülük van, akikre gondolkodás nélkül rá merném bízni az életem, de akad olyan is, akiknek már több haláleset szárad a lelkén, mégsem tudták jogilag megfogni, így továbbra is szabadon tevékenykedhet.
A cikk a német Alpin Magazin összefoglalója és az osztrák Kronen Zeitung percről-percre tudósítása alapján készült.
