Arról, hogy mi zajlik le egy sportoló fejében az edzések és a versenyek alatt, nem olyan régóta beszélünk. Amikor mi gyerekek, majd fiatal sportolók, később élsportolók voltunk, akkor még nem érdekelt senkit, hogy mi játszódik le odabent. Az edzést meg kellett csinálni, a versenyt meg kellett nyerni. 20 éve még ez volt a hozzáállás. Legalábbis nálunk, de nem hiszem, hogy sok hely lett volna a világban, ahol ez nagyságrendekkel másképp működött volna. Az utóbbi évtizedben kezdtek rájönni az edzők és a sportszakemberek, hogy ha rendet tesznek a fejekben, akkor ugyanaz az edzésprogram sokkal sikeresebb is lehet. De vajon hol van a határ? Meddig kell és meddig nem kell elmenni az agyalásban? Az Outside magazinban nemrég jelent meg egy hasonló témájú cikk, amelyet Jeff Troesch, One Day Better című könyve ihletett és mi is úgy gondoltunk, hogy érdemes írni a témáról pár sort.
Ahogy már fent utaltam rá, régen nem érdekelt senkit, hogy mit gondolsz arról, amit edzésen csináltok. A saját sportolói és edzői tapasztalatom is az, hogy ez az a dolog, amivel először kell foglalkozni, amikor valakinek a fejében rendet akarunk tenni. Igenis mindennek az alapja, hogy a sportoló elköteleződjön amellett, amit csinál, aminek az alapja az, hogy bizalommal van az edző iránt és az iránt, ami az edzéstervben szerepel. Bíznia kell abban, hogy mindez működik majd a versenyen. Szabadidős sportoló esetén persze nem biztos, hogy egy verseny a cél, de ott sem árt, ha elhiszed, hogy az edződ tudja mit csinál. Ha valóban bízol ezekben, akkor sokkal nagyobb eséllyel köteleződsz el teljes mértékben mellettük és az, amit kitűztetek célul, sokkal nagyobb valószínűséggel fog megvalósulni. A baj akkor van, amikor nem bízol bennük teljesen. Ilyenkor sokaknál a bizalom hiánya aláássa a teljes elköteleződést. Ha viszont emiatt nem teszed bele magad százszázalékosan a dologba, soha nem fogod megtudni, hogy valóban működött volna-e az adott edzés/edző/terv. Ördögi kör, mely pszichoblablának hangzik, mégis létezik. Természetesen sportoló és sportoló között nagy különbségek vannak, valakinél ez keveset nyom a latba, valaki pedig nem tud enélkül létezni. Láttam már ilyet is, olyat is, de sehol nem volt kizárható ez a rész. A dolog sokféleképpen alakot ölthet, de minden felkészülésben látni a jeleit, hogy hányadán állunk.
További fontos dolog a leszarom faktor. Bocs, nem tudom szebben mondani. Szintén közhelyes, de van, létezik és fontos, hogy mennyi van belőle. Nem jó, ha túl sok, de az sem, ha túl kevés. Ha túl nagy jelentőséget tulajdonítasz annak, hogy az edzés vagy a verseny miről szól, vagy mi forog kockán, ha épp nem sikerül jól, akkor az könnyen felforgathatja a dolgokat. Nagyon nem mindegy pl., hogy nem fontos versenyként tekintesz egy versenyre, vagy „A” versenyként. Nem ritka, hogy az amatőr sportolók túlizgulnak egy versenyt, hasonlóképpen egyesek beszélnek kulcsfontosságú edzésblokkról, illetve nem annyira lényeges időszakról. Ezek a priorizálások néha valós alapokon nyugszanak, de gyakran elterelik a figyelmet a lényegről és ezeket nem árt rendezni a fejekben. Amikor valóban vannak következmények (mert persze ilyen is van), természetesen máshogy gondolkozunk, de ilyenkor sem szabad aránytalanul nagy energiát fordítani az agyalásra. Persze mondani könnyű, megvalósítani nem az. Lényeg az, hogy dolgozni kell rajta! Arra kell fókuszálni, mit kell tenni, nem pedig arra, hogy mi lesz belőle. A konkrét feladat teljesítése legyen a középpontban, ezzel adjuk magunknak a legjobb esélyt a kívánt eredmény elérésére.
A hétköznapi életben is sokszor érezzük, hogy bevonzottunk dolgokat. Paráztunk valamitől, ami persze csak azért is megtörténik. Ugyanez jelen van a sportban is. Nyilvánvalóan nincs bizonyíték arra, hogy ha valamit nem szeretnénk, hogy megtörténjen (pl. egy sérülés vagy egy félrefrissítés, eléhezés), akkor az tuti, hogy meg fog, de nem egyszer láttunk már ilyet és még fogunk is. A gyakorlatban sok sportoló észrevétlenül fordít arra (felesleges) energiát, amit el akar kerülni, és nem arra fókuszál, amit el szeretne érni.
„Nem akarok rosszul rajtolni.”
„Nem akarok beszorulni a kanyarokban.”
„Nem akarok alulfrissíteni, mint legutóbb.”
Gondolom ti is hallottátok, netán gondoltátok már ezeket. Ez a gondolkodásmód rendkívül alattomos lehet, és gyakran a sportolók nem is tudják, milyen gyakran az elkerülés formálja a konkrét tetteiket. Ez legjobb esetben is semlegesen, de inkább rosszul szokott elsülni. Ehelyett érdemes inkább azt megfogalmazni, mit szeretnénk.
„A lehető legjobban akarok rajtolni.”
„Tudatosan akarok kanyarodni, hogy teljes sebességgel tudjak kijönni belőlük.”
„Precízen akarom megoldani a frissítést.”
Minél konkrétabban fogalmazzuk meg, mit fogunk tenni a siker érdekében, annál nagyobb eséllyel valósítjuk meg azt. Szintén marha közhelyes, de működik. Gyakorlatilag ez maga a klasszikus értelemben vett mentális tréning, ahol felvázoljuk magunknak a jövőt, ha szabad ilyen ezoterikusan fogalmaznom. Ha jó jövőt vázolsz, akkor nagy az esélye, hogy nem üt be a szar!
Na most fogok ellent mondani magamnak és visszautalnék a leszarom faktorra. Szerintem külön bekezdést érdemel az, amikor valaki túl lazán kezeli a dolgokat. Igencsak jellemző egyes sportolókra, hogy annyira beparáznak azon, hogy paráznak, hogy megpróbálják teljesen elnyomni az érzést. Tehát túlzottan beletojnak mindenbe. „Nem olyan nagy ügy!”, „Mit kell ezen rugózni?”. Ezzel kiölik magukból a természetes drukk jótékony hatásait, merthogy vannak azért ilyenek, és a mentális felkészülés is csorbát szenved, mivel abban a hitben áltatják magukat, hogy nincs rá szükségük.
A diszkomfort érzése az, aminek nagyon nagy jelentősége van, mind az élsportban, mind a szabadidősportban. Eredmény akkor van, ha bizonyos mértékig nem jó érzés a mozgás. A baj az, hogy nem úgy vagyunk kitalálva, hogy szeressük a fájdalmat (ami persze nem mindig komoly, fizikai fájdalom, de azért nem jó érzés), ezért a fájdalommal való megküzdés az egyik legnagyobb mentális faktor, amivel a sportoló, mozgó embernek meg kell küzdenie. Ez nem könnyű, de természetesen lehetséges. Könnyű lenne azt mondani, hogy ezt is meg kell tanulni figyelmen kívül hagyni, de sokkal jobb módszer, hogy ha megpróbálja elfogadni az ember, hogy erre szükség van. Mindkét stratégia működik, kérdés, hogy az adott egyénnél melyik a hatékonyabb. Valószínűleg a kettő ötvözése a tuti módszer. Az edzőteremben nap, mint nap látom azokat a rossz stratégiákat, amiket az emberek alkotnak maguknak, hogy ne kelljen elfáradni. Higgye el mindenki, hogy egyik sem fog működni. Ez az, amit kifogásnak nevezünk és ugyanakkora közhely, ha nem nagyobb, mint a korábbiak, mégis létezik. Még ha nincs is más célja az embernek, mint az egészségmegőrzés, akkor is ki kell lépni a komfortzónából, mert különben semmi értelme a dolognak.
Azzal kezdtem a cikket, hogy régen senkit nem érdekelt... A helyzet az, hogy azt látom, és ez főleg a szabadidősportra igaz, hogy ma meg már túl sok mindenkit érdekel. Túl sokan agyalnak feleslegesen dolgokon (általában keresve a könnyű utat a cél felé, ami persze nem létezik) és a sport mentális oldalának jelentőségét sikerült átdobni a ló túloldalára. Nagyon pozitívnak találom azt, hogy a régen katonás módszereket egy kicsit finomítottuk a pszichológia segítségével, ám nem látom jó vonalnak azt, hogy ma már mindent megpróbálunk megmagyarázni ilyen-olyan mentális „defektekkel”. Ez egyébként nem csak a sportban van így, de több ajtót nem szeretnék kinyitni, ugyanis a végére értem ennek a cikknek. A konklúzió a végére az, hogy igen, nézzen mindenki magába (is), ha jól szeretné csinálni, amit csinál, de fogadja el azt, hogy a sport, legyen az versenysport vagy egy sima délutáni edzés, csak akkor fogja elérni a célját, ha kicsit túllépünk a kényelmünkön és egy kicsit „kínozzuk” magunkat mind testileg, mind pedig mentálisan!
1. Figyelni kell arra, hogy megtaláljuk a bizalmat az alkalmazott módszerben és a módszer megvalósításában részt vevő szakemberekben.
2. Meg kell próbálni a lényegre koncentrálni függetlenül attól, hogy azt milyen szituációban kell megvalósítanunk.
3. A fókuszt nem szabad engednünk elfordulni a félelmeink irányába.
4. Még a tudatos koncentrálással együtt sem szabad túlgondolni a dolgokat.
5. Ha nem adja ki, akkor kell tudni változtatni akár útközben is!
