COVID mellékhatások

Szegény mai elit triatlonisták! Ha most lennék 25 éves, tartok tőle, hogy vagy egy Olimpiára sem jutnék ki, vagy legalább is nagyon meg kellene érte szenvednem, hogy kvalifikáljak, majd utolsó lehessek Tokióban. A színvonal ugyanis minden eddiginél magasabb lett az utóbbi időkben, amibe nagyban belejátszott a COVID miatti leállás.

Csúcsra járatva 

Gondoljunk csak bele, egy olimpiai távú triatlonverseny szűk két óráig tart, azaz a fizikai kihívás nyugodtan összehasonlítható egy maratoni futással. Hányszor is fut egy világklasszis maratonista évente? Kipchoge mondjuk kétszer, de a 3 talán a legelterjedtebb. Nos, egy triatlonista alaphangon teljesít 5 olimpiai távot, meg mellé desszertnek olyan 10db sprintet, ami pedig egy félmaratonnyi terhelés a szervezetnek…

A személyes csúcsterhelésem 1998-ban volt, amikor 10 olimpiai távú versenyem volt, és mellé 15 sprint táv. No, és még az apró: azaz váltók, csapatversenyek, szupersprintek. Igazándiból egy élettanász bizonyosan elküld melegebb éghajlatra, ha ezt elolvassa. A test totális kizsákmányolása ez a szintű terhelés. És sajnos az esetem semmiben sem kuriózum a triatlon világában. Az ITU ugyanis mindent, és mindenkit az Olimpiai eszme érdekében totálisan kizsigerel. Nincs még egy sportág, főleg az állóképességi sportok között, ahol non-stop 2évig tart a kvalifikáció. Régebben minden verseny számított, majd lett 2év alatt 16 verseny, majd jelenleg a top12 verseny számít. No, de a konkurencia növekedése mit idéz elő? Ha véletlenül becsúszik egy rosszabb pont, akkor a versenyzőnek már mennie is kell tovább, és igyekezni kijavítani a hibát. Ezzel nagyjából az összes olimpikon egy ördögi malomba kerül, ahol csak a kvali miatt teljesíteni kell vagy évi 10versenyt, és mellé jönnek még a klubos kötelezettségek (OB-k, és francia vagy német liga versenyek).

Hogy Greg Bennett-et idézzem, aki amikor kiszállt ebből az őrült malomból, ezt mondta:

Azaz a versenyző nulla pénzért gyakorlatilag jótékonykodik az ITU-nak, aki köszöni szépen a show-t, de a versenyzők nagyon kis része jár ebből jól anyagilag. Közben meg amolyan vándorcirkuszként az életét versenyzi tönkre egy fiatal triatlonista.

Hát és akkor jött a COVID.

A hülyére edzett, de a rengeteg verseny miatt a valódi fejlődésben megrekedt, a képesség-fejlesztésre időt már alig találó triatlonosok elkezdtek improvizálni. Mindenféle őrült challenge-eket találtak ki, döntögették először a saját, majd egyre komolyabb szintű helyi csúcsaikat.

Csak egy példa: Richard Murray, aki ráadásul nem is annyira kimagasló futó a mezőnyben, csont egyedül nekilódult megdönteni az 5km-es csúcsát. Május 19.-én futott egy 13:37-et!

Érdekesség, hogy mindössze egy nappal Murry futását követően egy kontinens szorított Jakob Ingebrigtsennek, hogy megdöntse az utcai 5km-es norvég rekordot. Azt egyébként pont 13:37-tel tartotta egy bizonyos Sondre Norstad Moen.  Jakob fivére, Henrik felvezetésével végül sikerrel járt, és futott egy 13:28-at. Azaz egy világklasszis atléta, és egy világklasszis triatlonos között volt ez esetben 9mp. Kemény.

De mit szóljunk Alex Yee esetéhez? Az úriember szaladt egy 13:26-ot, ami jobb volt a korábbi brit rekordnál. Most azért nem ő a csúcstartó, mert „csak” 2ik lett, és egy 13:20-as idővel előzték meg.

Ugyanitt egyébként Dijkstra 13:44-et, az olimpiai bronzérmes Brownlee 13:46-ot szaladt. A 3x világbajnok Mola ugyanekkor Spanyolországban 13:41-et futott, majd egy 8:02-es 3000m-t!

Az persze mindig egy jó kérdés, hogy ezekből triatlon közben milyen idők lesznek, hiszen a jelenlegi legjobb triatlonos, a francia Vincent Luis nem rendelkezik ilyen futóidővel, mégis kiemelkedik a mezőnyből, míg az egyértelműen leggyorsabb Alex Yee berobbanása a top versenyzők közé még várat magára. Mindenesetre az elmúlt félév egyértelműen megmutatta, hogy a triatlonban még rengeteg potenciál van, és még van feljebb, csak a rengeteg versenyzés akadályozza a sportág fejlődését.

Emlékszem, hogy anno a 90-es évek környékén az akkori legnagyobb ikon, Simon Lessing mindig csak annyit versenyzett az ITU versenyeken, hogy a VB-e meglegyen a kvótája, aztán elment edzeni. Így utólag mennyire igaza volt. Azt csinálta 20évvel ezelőtt, amit most is mindenkinek kellene csinálnia, folyamatosan magas szinten edzett, és célzottan válogatott a versenyek között. Akkoriban a szintén így gondolkodó honfitársa, Spencer Smith tudta csak megverni. 4x-es világbajnok lett, majd kiszállt a körhintából, és elment Ironman-ezni.

Szóval így utólag mi triatlonisták sokat köszönhetünk, úgy gondolom a COVID-nak. Olyan dolgokat próbálhattunk ki, amelyekre meggyőződésem, hogy soha nem lett volna alkalmunk. A fenti, futásban bemutatott fejlődéshez közeli javulás kerékpáron is megmutatkozik egyébként, csak azt nehezebb lemérni. Mindenesetre, amikor síkon Hamburgban az első bolyok lányoknál 50, fiúknál 60 környékén is mennek, akkor az elgondolkodtató. A bezárt uszodák miatt az úszás talán, ami kimaradt a buliból, van egy olyan érzésem, hogy csak átmenetileg, és itt is új szintre lépés lesz Tokióig.

Szegény elit versenyzők, nem cserélnék veletek most.