Triatlonos átigazolósdi

Kuttor Csaba
Kuttor Csaba
2010/04/03
Hirdetés

 

A téma igen kényes, hogy mégis írok róla, annak az az oka, hogy tavasz van újra. A tavasz, jobb esetben a tél közepe pedig legtöbb sportágban az átigazolások időszaka. Mint sok helyütt, nálunk sem mennek ezek az ügyek könnyen. Ritka, hogy valamelyik oldalon nem esik sérelem. Tekintve, hogy a csapatom néhány éve még 5-10főt számolt, ma pedig 90-et, amiből csak a Shumacher Ákossal vezetett csoport kitesz vagy 45 főt, mi volnánk a magyar triatlontársadalom legnagyobb importőrei. Ezzel sikerült begyűjtenünk a gonosz, csúf fővárosi egyesület mellé a gyűjtőklub és a pontvadász jelzőket is. Igaz, hogy egyesületi ponttáblázatért jó ideje egy kanyi vasat sem kap egy klub sem, és nekünk sem ezen múlik a támogatottságunk, valakik mégis azt hiszik, annak, hogy mi igyekszünk azt megnyerni, biztosan az lehet az oka, hogy ezzel az Uniqa Újbuda TC bekerül a mézesbödönbe.

Az igazság félúton van, azaz természetesen szeretnénk nyerni a klubok között, de ez így volt akkor is, amikor 10-en voltunk, és így van most is. A támogatást pedig nem sült galamb formájában várjuk, hanem próbáljuk hangzatos, vagy annak vélt eredményeinket pénzzé váltani.

Nincs könnyű dolgunk.

De ezt nem kell ecsetelnem, a magyar sportélet a pénztelenségről szól. Minden forintot, pályázati támogatást meg kell becsülni. Nekünk volt olyan szerencsénk, hogy az Uniqa mögénk állt, ezzel megteremtődött a bővülés lehetősége. Évről-évre tudatosan fejlesztettük tovább mind infrastruktúránkat, mind a csapat létszámát.

Helyet béreltünk először a Honvéd Sporttelepén, hogy legyen fix edzéshelyszínünk, utána jött az Újbudás lehetőség, ahová a környéken élőket áttelepítettük. Nagy lépés volt, ketté kellett szakítani a csapatot. Először furcsa volt, de megszoktuk, és bejött. Utána a Komjádi Uszodában béreltünk újabb pályát, ezzel már a belső kerületekben lakóknak is kialakulhatott egy nagyobb csapata. Sosem nyújtózkodtunk tovább, mint amíg a takaró ért.

Ezt azért írtam le, mert a magyar triatlontársadalom átigazolással kapcsolatos furcsa nézeteinek hátterében a nem tudatos tervezést és a rózsaszínű álmokba vetett, irreálisan nagy áldozatokat látom.

Mire is gondolok?

Kezdjük az alapoktól!

Van egy amatőr vagy egy kisgyerek. Triatlonozni akar, ezért a szülő keres egy szimpatikus klubot, leviszi a kópét, aztán a legnagyobb természetességgel fizet mindent. Tagdíjat, utazásokat, nevezéseket, satöbbi. Így van ez rendjén, hiszen saját örömére, saját indíttatásból sportol. Eddig ez rendben van.

Növöget a gyerek.

A klub, jól felfogott érdekei szerint picit elkezdi támogatni a kópét, elviszi ingyen a versenyre (hiszen a klubnak termeli az eredményeket), ad neki ingyen felszerelést (hiszen a klub támogatói vannak rajta, a legjobb gyereken legyen rajta!), és jó esetben elviszi még ingyen edzőtáborba is (legyen a gyerek még jobb, esetleg még központi pénzt is kap majd érte a klub)

Eddig is rendben van. Mindenki ezt teszi a jól felfogott érdeke szerint.

A gyerek felnőtt lesz vagy annak a kapujában áll.

Mit csinál a magyar triatlontársadalom? Tovább fizet! Pedig itten van a kutya elásva. Onnantól, hogy kikerül egy versenyző az állami védőszárnyak alól, és sem a Héraklész, sem a Csillag program nem fedezi a kiadásait, el kell gondolkodni rajta, hogyan tovább. Sok kortársam kérdezte tőlem anno, amikor én már megéltem belőle, és ők pont a választás előtt álltak, hogy mi tévők legyenek? Mennyit rakjanak még bele, hova igazoljanak?

Én erre mindig azt mondtam, jelöljenek ki egy határidőt, ameddig hozzanak meg minden áldozatot a jó eredmény érdekében (ez lehet mondjuk 2év), de ha határidőre is csak sokadikak maradnak a magyar mezőnyben, akkor ne is álmodozzanak triatlonos karrierről, meg egzisztenciáról!

Abban az esetben azonnal hagyják abba!

No, nem teljesen a sportot, de irreális álmokat ne kergessenek, legyenek amatőrök, a szó legnemesebb értelmében.

Nos, mit csinál egy magyar klub ugyanebben az időszakban?

A lehető legrosszabbat. Átvállalja az útkereső versenyző minden költségét! Ezt azzal ideológizálják meg, hogy ezzel megadják az esélyt a profi munkához. Iszonyú vicces, amikor Kanári-szigeteken a nyomorult magyar sporttámogatás és legatyásodott magyar klubok világából mégiscsak valami csoda folytán 30(!!!) fős csapatok verbuválódnak, mondván melegégövi-edzőtáborozunk. Kérdem én: elkerülhetetlen ez? Tényleg annyira fontos első, májusi versenyünk előtt mindenkinek februárban már bringán ülnie?

És legtöbbször ki fizeti a cech-et?

A klub.

Aztán elérkezik a pillanat, amiről végülis írásom szólni szeretne.

Ez a versenyző egyszer úgy dönt, hogy eligazol.

Ekkor jön a gonosz csábító klub rémképe, a hálátlan versenyzőjével együtt. Az MTSZ pedig hírtelen, egy klubok kizsákmányolását támogató szervezetté silányul, hiszen nem akadályozza meg, hogy szeretett versenyzőjük a nevelő egyesületet elhagyja.

Gyorsan tisztázzuk. Engem is hagyott már el versenyző. Számszerűen kettő. Rendes Csabi és Kis Gyuszi. Mindkettővel remek kapcsolatot ápolok azóta is, sőt, amikor Gyuszi idén bejelentkezett az edzőtáborunkba, a legnagyobb természetességgel mondtam, hogy: welcome!

Rendes Csabival tavaly is együtt laktam az EB-n, megmondom őszintén, furcsa is lett volna, ha mást választ azok után, hogy kábé 2évig nálam lakott. Etettem-itattam! :)     Kis túlzással.

Úgy gondolom, valahogy így kell elválni. Mindkettőnek megértettem anno az indokait, és egy szó nem hangzott el pénzről, vagy bármiről. Illetve a nyúzott mezüket elkértem, mert ők már úgy sem használták, az amatőröknek meg jól jött az egyenmez a csapatversenyeken. :)

Szóval szerintem a legfontosabb, hogy a magyar klubok megértsék azt, hogy csak annyit költsenek versenyzőikre, amennyit nekik megéri. Ha esély sincs rá, hogy más forrásokból a jobb eredmények vagy a nagyobb létszám vagy mittudomén miatt a versenyzőkre költött pénz visszajöjjön, akkor nem szabad beletenni. Régebben jött pár versenyzőm hozzám, hogy adjak már némi fizetést.

Kedvenc mondásomat idéztem: inni adni nem tudok, nem is akarok, ellenben meg tudom mutatni merre van a forrás!

Azaz ne várjon tőlem havi pl.40ezer forintot, hanem keresse meg versenyeken! 12x40ezer, az egy évben fél milla! Plusz edzőtábor, meg miegymás, és máris egy milliós versenyzőnél járunk. Aztán mondjuk ez a versenyző lesz vagy nyolcadik az OB-n…

Na, akkor adjuk el ezt a remek eredményt egy millióért!

Ez még egy nálunk jóval szervezettebb, támogatottabb sportéletet felmutató országban sem menne…

Igen furcsa sirám, amikor átigazolás esetén az átadó klub előjön a szokásos szólamokkal. Kérnek nevelési díjat, kérnek ezt-azt…

Ébresztő!

Tetszett volna a versenyzőre annyit költeni, amennyi reális.

Tetszett volna szponzor után rohangálni a vélt vagy valós hatalmas eredményekkel. Legalább eldőlt volna, mennyit is ér valójában az az eredmény a piacon…

Minden évben rendben kell tenni a serpenyő két oldalát. Van X bevételem. A tehetségesebbre többet költök, a kevésbé tehetségesre kevesebbet, de nem költhetek X+sokat. Mert ingyen ebéd nincs, valakinek állni kell a számlát. Sokszor a klubok cserében tartoznak fűnek-fának, sokszor az MTSZ-nek!

Ez nem fair!

Egy megoldása van a dolgoknak, a szerződés.

Ez az egyetlen esély arra, hogy ne egy évre kelljen terveznie egy klubnak.

De legyen a szerződésnek két oldala! Sok olyan szerződési próbálkozásról hallok, amikor annak egyetlen célja van, a versenyző leláncolása bizonyos ideig. Sokszor a klub vállalja rovatba semmi sem kerül…

Ilyenkor a versenyző, szerződése lejártával magastérddel rohan el máshova.

Összegzésül hát. Nem haragudni kell mindenkire, amikor a versenyzőnk el szeretne igazolni, hanem megnézni pár dolgot.

Legfőképpen azt, miért is akar minket elhagyni kedvencünk?

Hirdetés
Hirdetés