Nem is olyan régen újra Kelet-Stájerország felé vettük az irányt, azonban most a bringákat és a síléceket is otthon hagytuk, és a régió kevésbé extrém, ám annál látványosabb túraútvonalait vettük célba. Stájerország keleti fele sok ember fejében inkább dombságként van jelen, mintsem magashegységként, pedig itt is van hegy bőven (még a földrajz órán tanultak szerint is magashegység), igaz, nem akkorák, mint egy kicsit nyugatabbra. Korábbi útjaink során mi már rácsodálkoztunk erre, így ezen tapasztalatok birtokában már tudtuk, hogy jó kis hétvége lesz (ez is).
A Stubenbergsee partja, ahová az „alaptábort” tűztük ki, Budapestről mindössze 3,5 óra alatt elérhető, nekem pedig csak alig 2 órát kellett kocsikáznom Győrből, így bátran mondhatjuk, hogy ide akár egy napra is érdemes kiugrani. Persze jobb a béke és a nyugalom, az igazán kényelmes az, ha minimum egy éjszakát itt alszik az ember. Nekünk szerencsére kettőről szólt az itiner, így összesen 3 útvonalat is be tudtunk járni a hétvége során. De erről majd a továbbiakban. Lényeg tehát, hogy plusz-minusz 3 óra utazás után gyors becsekk a tóparton található Boutique Hotel Erla-ba és már indultunk is megnézni az első kört. Ja nem! Perszehogy a vendéglátók örülve a tervezetthez képest korai érkezésünknek, még beinvitáltak minket egy finom ebédre. Nagyon finom volt, de nem kellett volna. Tele hassal szuszogva, jó egy órával később kaptuk csak a hátunkra a hátizsákot. Na jó, azért nem kell minket sajnálni!
A hivatalos track a szállodától mindössze pár száz méterre, a tó északi csücskéből indult, így még csak kocsiba sem kellett ülnünk, simán a parton átsétálva bele is vetettük magunkat a Feistritz folyó melletti „dzsungelbe”. A név, a 7 Bachlerweg egyébként hét patakocskát jelent, így további 6 folyó várt még ránk. A kezdeti kellemes, murvás úton való baktatás után hamar megismerkedtük a már említett hegyekkel és nekimentük az első nagy emekedőnek. Rendesen meredek volt és bár nem csípjük a turistaúton ész nélkül lefelé bringázó arcokat, nem bántuk, hogy a helyi vagányok elől néha ki kellett lépni az ösvényről. Néhány rendes pihenő is kellett, mire felértünk a Neuhaus-kastély-ig, ahová sajnos nem tudtunk bemenni, ugyanis az egész kúria magánkézben van. A ráccsal lezárt pincében lógó csontváz látványa egyébként sem hozta meg a kedvünket a látogatáshoz, megelégedtünk a kastély fölé érve kitáruló gyönyörű panorámával. Felülről az épület egész más látványt nyújt és a háttérben megbújú Stubenbergsee sem csúnya. A házak között kanyarogtunk tovább, amikoris majdnem áldozatul estünk egy berni pásztornak, aki nem díjazta, hogy az útvonal megálmodói pont az ő felségterületén keresztük rajzolták meg a tracket. Izgi 2 perc volt, mire a gazdi volt olyan szíves és visszahívta az ebet. Az izgalmakat követően fenyőerdők és mezők váltották egymást, sok-sok színes gombát is láttunk, nem sokkal később pedig felértük a túra legmagasabb részére. Újra megcsodáltuk a tavat, majd pedig megkezdtük az ereszkedést a további 6 patak völgyébe. Újra házak között csalingáztunk, hintáztunk játszótéren és több nyilvános illemhelybe is belebotlottunk, amelyet kifejezetten a túrázóknak tartanak fent. Ilyet máshol még nem láttam, sőt, az egyik helyen még hűtőszekrény is volt, becsületkasszás frissítővel a gyomrában. Full luxus! A patakos részre beérve kicsit csalódnunk kellett, ugyanis nem sok víz csordogált a medrekben, de persze nyár végén ez nem csoda. Szerencsére almaültetvények is voltak a környéken (ami persze az Apfellandban nem ritka), így ezek között kanyarogva nem telt eseménytelenül az út. Láttunk gazdákat dolgozni (gólyalábakon), olvasgattunk ismeretterjesztő táblákat és azt is megtudtuk, hogy másnap lesz a helyi nagy futóverseny, az Apfellandlauf. Kár, hogy nem volt időnk elindulni! A tópartra visszavezető út már nem tartogatott különlegességeket, így elkezdtük tervezgetni a másnapi Bärenschützklamm túrát, ami a hétvége fénypontjának ígérkezett. A hotelbe visszaérve belefért még egy kis szaunázás, hogy aztán a szinte 100%-ban magyar személyzet üzemeltette étteremben megkóstolhattuk a tóból származó pisztrángot. Nem csalódtunk!
Egy kiadós reggeli után másnap kocsiba pattantunk és egy szűk óra alatt, igencsak kalandos, kanyargós utakon átgurultunk az osztrák Medve-szurdok, a Bärenschützklamm-hoz, mely Mixnitz városka közelében található. A kocsit a város 2 nagy parkolójának egyikében hagytuk, igaz, szemeztünk a térképen fellelhető P3-mal is, ami jóval közelebb van a klamm bejáratához. Jól tettük, hogy csak szemeztünk, ugyanis később ki volt írva, hogy a parkoló zárva van és (jóval később) elhaladva mellette azt is láttuk, hogy miért. Full house. Az nem derült ki, hogy a bent parkolók milyen jogon tartózkodnak ott, de a lényeg a lényeg, hogy érdemes inkább lent hagyni a kocsit. A velünk hömpölygő tömeg is így tett, jó idő hétvége lévén már az elején látszott, hogy nagyon sokan lesznek. Nagyjából egy órás, 300 szintes „mászás” következett a szurdok bejáratáig, itt-ott már lehetett hallani a vizet és néhány kisebb zúgó is felfedte magát az útról. Pár száz méter után már mindenki erősen kapkodta a levegőt, már itt látszott, hogy ez azért elég combos kis túra lesz. A tömeg a bejáratnál koncentrálódott, jött egy kis sorbanállás, hogy aztán indulhasson a lényeg: 164 létra és lépcső. Igazából a szurdokot nem lehet szavakkal leírni.
Vízesés vízesés hátán, hol beszűkülő, hol kiszélesedő részek, középen kis hütte. Egyszerűen gyönyörű. Persze a tempó nem volt túl nagy a szűk útvonalra „kényszerült” emberáradatban, de ez nem is volt baj. Mindenhol volt min gyönyörködni, volt mivel elütni az időt. A szurdokban töltött idő nagyjából 1,5 óra volt, további 400 méter szinttel, de úgy telt el, mintha csak pár perc lett volna. A kijárattól már csak néhány száz méter volt a fordítópont, ahol megálltunk a Guter Hirte névre hallgató tradicionális osztrák hüttében frissíteni egyet. Csak KP, de ez a sógoroknál ez megszokott. Jót is tett a pihi, ugyanis a lefelé (egyben 800 szint) ugyanúgy elkérte a magáét, mint a mászás. A városka előtt még megálltunk egyet csobbanni a völgybe kiömlő patakban, jó kis hűvös lezárása volt a túrának! Indulás előtt egy gyors kávé, aztán GO „haza”. Viszonylag későn érkeztünk, így már sajnos nem maradt idő a wellnessre, egyből az étterembe mentünk, ahol az előző naphoz hasonlóan igen finom (hal)vacsora várt minket. Nem kellett este altatni senkit!
Utolsó nap újra korán kelés (hogy időben el tudjunk indulni haza), finom reggeli, majd kb. 20 perc kocsikázás a közeli Pöllau városába. A helyi szarvaskörtének szentelt turistautat, a Hirschbirnweg-et jártuk be, amely egyben egy zarándokút is. A városközpontban parkoltunk (ingyenes a parkolás) és már robogtunk is felfelé a Pöllaubergre. Az útvonal egész direkt, toronyiránt róttuk a függőleges métereket. A házak és mezők között sok-sok kápolnát és kis templomot láttunk és már az elején találtunk a nevezett körtéből is a földön. Sok helyivel találkoztunk, akik vasárnap reggel amolyan sportolásként járják végig a Hirschbirnweg-et. Kis futva, ki bringával, ki nordic walkingolva. Jelölt futóútvonal is keresztezte az utunkat, szóval gyakorlatilag a helyi sportpályán mentünk keresztül. Sokszor nem álltunk meg pihenni, úgyhogy egy bő óra alatt fel is értünk a hegyre, ahol a hatalmas római-katolikus templom, a Pfarr- und Wallfahrtskirche található.
Épp a vasárnapi mise kezdetére értünk fel, úgyhogy volt sok harangozás és bőrnadrág, az osztrákok imádják a népviseletbe öltözést. Itt már kellett a pihi, amit egy kis drónozásra használtunk fel. Persze itt is frissítettünk az egyik étteremben, megkóstoltuk a körtéből készült különlegességeket (gyümölcslé, pálinka, lekvár), aztán elindultunk lefelé, visszafelé. Még meg szerettünk volna nézni pár Buschenschankot az útvonal mentén, azonban sajnos egy sem volt nyitva, úgyhogy az egyre szaporodó körtefák között hamar visszaértünk Pöllauba. A lefelé úton egyébként többször is eltévedtünk, nem mindig volt egyértelmű (elsőre), hogy merre is halad az útvonal, úgyhogy, aki szeretné végigjárni a Hirschbirnweg-et, az mindenképp vigyen magával gps tracket!
A korábbi kelet-stájer útjainkhoz hasonlóan ez is igen jó kis emlék marad, a régió azért megint kicsit meglepett, hogy mennyi minden jó is rejlik a nem olyan nagy hegyek között (is)!
