Miami Hír

Kuttor Csaba
Kuttor Csaba
2010/10/31
Hirdetés

 

Aggyá vizet!

Újra Amerikába vettem az irányt. Meglehet, hogy utoljára teszem ezt 70.3-as verseny miatt. Az idei lesz az utolsó cleawateri 70.3 VB, mert a pályát kinőtte a mezőny. Megoldhatatlan a bolyozás ellenőrzése, ezért kerestek egy olyan helyszínt, ahol kemény, hegyes kerékpáros pálya alakítható ki, és az amatőröknek is érdekes hely. Las Vegasban ezt megtalálták, így 2011-től ott rendezik az aktuális 70.3 VB-ket, ahogy hírdetik, Észak-Amerika legkeményebb bringáspályájával. Na köszönöm, azt hiszem, az nekem annyira nem lesz szuper, így az idén bevezetett 750 dolláros licensz után ez egy újabb jel arra, hogy nem kell annyira eröltetni nekem ezt a sorozatot. Van még minden féle középtávú verseny, majd megyek oda, és akkor még ott vannak az ITU hosszútávú bajnokságai is.

Na, de most itt vagyok, és a tavalyihoz hasonlóan egy tesztversennyel kezdtem a túrámat. Tavaly Austinba mentem először Héczey batáromhoz, de az a pálya anyira nem jött be, gondoltam idén kipróbálom a Miami 70.3-at, ami a VB pályához kísértetiesen hasonlít, annyi apró különbséggel, hogy itt a futópálya kétszer nehezebb. Clearwaterben is kegyetlen dolog átfutni négyszer egy tengeri hídon, de itt nyolcszor kellett! Gyakorlatilag az egész pálya másból sem állt, mint oda-vissza a hídból. Ezek a hidak meg általában igen meredekek, szelesek, és legalább 50méter magasak, hogy elférjen alattuk egy cirkáló is. Hosszú távú versenyen ez merénylet a sportolókkal szemben.

Tavaly volt egy remek kis VW Borám, ami harmadik kocsi volt vendéglátónknál, a Kakuk házaspárnál, de Matyi barátomnak sikerült összegyűrnie a gépet, így idén ezzel a lehetőséggel nem számolhattam, kipróbáltam hát a Miamiba való lejutáshoz a tömegközlekedést, tekintve, hogy mind Matyi, mind felesége a mexikói Bricky elfoglalt volt pénteken. A dolgot egyedül kellett megoldanom, megnéztem hát az útvonalat, találtam valami metrószerű dolgot Miamiban is, amihez csatlakozott a vonatom, és hotelt is kerestem, ami a versenyközponthoz közel van. A verseny a downtown közepén a Bay Arena és az Intercontinental Hotel közötti parkban volt megrendezve. Péntek este majdnem el is csábultam egy Miami Heat meccsre, amikor az utcán szimpatikus fekete srácok ajánlgatták a jegyet rá. No, de egyedül nem lett volna olyan nagy feeling, így inkább aludtam a verseny előtt. A Hotelem képeken remeknek tűnt, főleg, hogy 500m-re volt a depótól, és 500m-re a Metro Rail állomástól. Élőben már nem volt olyan remek, amikor beléptem az épületbe, azt hittem ez valami vicc. Ennyire nem volt olcsó. - Gondoltam. 60 dodó mondjuk lehet, hogy mégis olcsó? Namindegy. A szobában volt ágy, meg WC, mi baj lehet tehát? Hogy a szék huzatján Hepatitis A-B-C egész biztosan egyaránt megtalálható volt? Hogy a klima 80cm magasan volt felszerelve, és így a hideg levegőt állíthatatlanul a hasamba lőtte? Hogy minden olyan volt, mintha lovat öltek volna a szobában? Foltok itt-ott... Aztán rájöttem egy érdekes dologra: tiszta volt ( a szék kivételével) a szoba, csak annyira le volt már pattanva a hely, hogy a karikák a csap szélén már lemoshatatlanok voltak, ugyanígy a járólapon a foltok nem kosz volt, hanem apró sérülések. A végén tehát egész megbékéltem a szobámmal, bár gyanítom, hogy Zitával nem it fogunk aludni, amikor beugrunk Miamiba... :)

Aludni amúgy is elég nehezemre esett, mert ha kikapcsoltam a klimát, szétmentem a melegtől, meg a párától, ha bekapcsoltam, akkor meg lebénult az oldalam, plusz olyan hangja volt, mint egy felszállni készülő Boeing 737-esnek. Egész este ki-be kapcsolgattam tehát. Kikapcsolva általában hason fekve, hátamon apró patakokkal hallgattam a nulla hangszigetelésű ablakon át beszűrődő (gyakorlatilag mintha a járdán aludtam volna) városi zajokat, kisebb verekedéseket, autósüldözéseket, mentőautókat, seftelő fekákat.

Reggel 4kor kelés, illetve inkább felülés az ágyban. Az előző este a CVS Pharmacyban beújított muffinok bezabálása, aztán irány a depó. Atomsötétben depózás, Csomor Erától kapott matrica beragasztása a bukómba, ami nélkül nem tudtam volna indulni... csak emerikai szabványnak megfelelő bukót lehet használni! Totál hülyék! Aztán irány az úszópálya.

6:52-kor rajt, az úszást gazdaságosra vettem, mert hárman nagyon eltolták az elején, és az én heti 5km-es adagjaimból most nem éreztem, hogy emberkednem kellene. Végül negyediknak jöttem ki, ami teljesen rendben van. Bringán az elején kerestem az áttételt, de aztán jött egy francia srác, aki remek pacemakernek bizonyult. Az egész távot vele tekertük le vagy öten. A 2:20 nem valami eget rengető idő, de tekintve, hogy a pálya eleje nagyon kacskaringós volt, a közel 40-es átlagot is rendjén valónak találom elsőre. Persze az elejétől kaptunk csúnyán, tehát a pénzes top8-ra nem sok esély látszott, de mindenesetre elkezdtem a futás, mint egy barom. Aztán számolgattam, hogy mik az esélyek. Ami durva volt, hogy pár percre mögöttem már jött a női első Leanda Cave, aki 3perccel később rajtolt... Naneee!

Futottam nem túl nagy meggyőződéssel, amolyan üres térben. előttem messze a tuti hely, mögöttem rohan egy csaj. Vártam, hogy vége legyen na. Közben olyan sehogyse éreztem magam. Ment már jobban a futás, de a kellemetlenségeket betudtam annak, hogy nem vagyok egy hegyi kecske, és a nyolc hídból harmadikra már úgy futottam fel, mint nagyanyám. Iszogattam pici vizeket, de enni semmit. Erre 16km-nél olyat éreztem, ami új volt pályafutásomban, picit elkezdett hullámozni a híd, aztán picit megtámaszkodtam a híd korlátján. Becsuktam a szemem, és úgy beindult a ringispíl, hogy gondoltam koldulok egy gélt, vagy valamit, mert ha nem, rögvest elájulok. Persze esélyem nem volt kajához jutni, így megpróbáltam valahogy eljutni a következő frissítő állomásig, ami a híd túloldalán volt. Életem leghosszabb 1km-e után falatoztam egy jót, ekkor ment el a Cave mellettem. Na, akkor kocogjunk haza! És így tettem. Lettem asszem 13ik. Remélem Clearwaterben picivel acélosabb leszek. Van rá két hetem.

Verseny után vissza a vonathoz, bumlizás haza. Ez az ország állítólag 14ik legnagyobb tömegközlekedési hálozata, erre Metró fél óránként ját, elővárosi vasut meg óránként, ezeket pedig tényleg csak olyan legalja népek használják, akiknek szerintem személyi számuk sincs. Most már értem, hogy Amerikában miért van mindenkinek legalább másfél autója. Ki akar együtt utazni ilyen figurákkal? Összevert fejű alkeszoktól a 7éves, 100kilós non-stop zabáló és pofázó, közben 120centire szájából kaját fröcsögtető gyermekét sétáltató 200kilós feka nőig volt itt minden. Természetesen böfögő angollal mindegyik megkérdezi, hogy milyen keró ez, hány kiló, mennyibe kerül, van-e a kerékben levegő, honnan jöttem, és mit keresek itt? A vége felé egyre csökkenő lelkesedéssel válaszolgattam, megváltásként jött a West Palm Beach állomás, ahova kijött elém Matyi. Most nyalogatom sebeimet. Amúgy köszönöm jól vagyok.  :)

Hirdetés