Egy nagyon jó hír, hogy a Magas-Tátra már szinte végig megközelíthető autópályán a Budapest – Miskolc – Kassa – Eperjes – Poprád útvonalon. Aki szeret gyorsan utazni, és bevállalja az autópálya díjakat, az nagyjából 3 és fél óra alatt odaérhet. Persze nem kell egyben lenyomni az utat, közben megnézhetjük a a Nagysárosi-, vagy akár a Szepesi várakat is. Ha szimpatikusabb a hegyes-völgyes vidék az autópálya helyett, akkor választható két rövidebb út is Donovaly vagy a Certovica hágón át, de időben azok sem rövidebbek.
Poprád mellett el lehet suhanni az autópályán, épp csak nem érdemes! Feltétlenül le kell itt kanyarodni, mert rengeteg történelmi látnivaló és szórakozási lehetőség rejlik itt. Túlzás nélkül akár egy napot is el lehet itt tölteni. Az egyik ok a poprádi Aquapark, ahol ki lehet áztatni a több száz kilométer alatt megfáradt tagjainkat. Maga a város nem bír akkora vonzerővel, hogy ott sétálgassunk, pláne, hogy egész nyáron fel lesz bontva építkezés miatt a sétálós belvárosi negyed, sokkal inkább a tőle karnyújtásnyira megbújó történelmi ékszerdoboz: Szepesszombat (Spišská Sobota). Ahogy belépsz ebbe a csendes városrészbe, mintha egy időgéppel utaztál volna vissza évszázadokat. A hangulat arconcsapós meglepetés. Kockaköves utcákon sétálva érkezünk be az egyedülálló, orsó alakú középkori főtérre, amely szinte érintetlenül őrizte meg a múlt atmoszféráját. A patinás, zsindelytetős polgárházak között bandukolva az ember szinte hallja a korabeli szekerek zörgését és a régi vásárok zsivaját. Lenyűgöző 16. századi reneszánsz fa harangtorony, amely büszkén hirdeti a felvidéki ácsmesterek zsenialitását. A hangulatos Szent Györgynek emléket állító templom a nyár folyamán hétköznapokon is tartani fog tárlatvezetéseket, de fontos, hogy előre tájékozódjunk az időpontokról, mert esküvők és misék idején nem látogatható. Ha igazán kíváncsi vagy ennek a csodának a történetére, akkor végigjárhatod egy nemrég elkészült audioguide segítségével, amely angol nyelven kalauzol végig a látnivalókon. Mosolyogva nyugtáztuk a helyi krónikák feljegyzéseit, miszerint egykor maga Mátyás király is koptatta ezeket a köveket. Ha neki is annyira tetszett a hely, mint most nekünk, biztosan maradandó élményekkel távozott. A délutánban nem maradhatott el egy főtéri fagyizás, de a teraszon üldögélve nem lehetett nem észrevenni a nem is oly távoli Tátra monumentális csúcsait. A történelmi hangulatba belecsempészte magát a természet hangja, és felütötte fejét a felfedezés vágya. A bemelegítés remek volt, de most már ideje volt a kalandok felé indulni.
Másnap reggel Ótátrafüred (Starý Smokovec) utcáin nem a szikrázó napsütés, hanem sűrű, szitáló eső és ólomszürke felhőtakaró fogadott minket. Sokakat talán eltántorított volna ez a barátságtalan idő, de aki ismeri a hegyeket, az tudja: a Tátra esőben nem szomorú, hanem sokkal inkább misztikus és vad arcát mutatja.
Bemelegítésként a kényelmesebb utat választottuk, és felszálltunk a Tarajkára (Hrebienok) tartó siklóra. Ahogy a piros szerelvény nesztelenül siklott felfelé a fenyvesek között, eszembe jutott, hogy ez a vonal már 1908 óta szolgálja a túrázókat. Belegondolni is elképesztő, hány millió bakancsos kalandor utazott már ezeken a síneken az elmúlt több mint egy évszázad alatt, hogy meghódítsa a fenti csúcsokat.
A fenti állomáson kilépve azonnal beszippantott a hegyi vadon. Gyors pillantás a térképen a Nagy-Tarpataki-völgy (Veľká Studená dolina) felé vezető ösvény szintvonalaira, aztán nyakig húztam az esőkabátom cipzárját, és belevetettük magunkat a párába. A völgy felé indulva ért egy kis meglepetés: 200 méter után elértük a Bilíkova házat, ezzel még nem is volt semmi probléma. Inkább azzal, hogy innen le volt zárva az út folytatása. A tél romboló ereje átalakította itt egy kissé az ösvényt némi kőomlás formájában, így jelenleg ez a szakasz felújítás alatt áll. Vissza kellett térni az állomásra, majd egy másik úton a Rainer kunyhó felé vettük az irányt. Itt már elértük a völgyet.
Innen viszont a lezárt szakaszt megkerülve jobbra folytattuk az utat az alsó vízesés felé. A ködfoltok kísértetiesen kavarogtak a hatalmas gránittömbök között, szinte teljesen elrejtve a csúcsokat, ami csak fokozta a táj drámai, megközelíthetetlen hangulatát. Ahogy közeledtünk a Tar-pataki-vízesésekhez (Studenovodské vodopády), a víz moraja már messziről jelezte, hogy ma valami egészen elképesztő látványban lesz részünk. Ezek a zuhatagok tavasszal és kora nyáron a legbővizűbbek a magasabb régiókban zajló hóolvadás miatt, a mostani kiadós esőzés pedig csak még tovább duzzasztotta az amúgy is haragosan rohanó patakot. A vízesés több különálló lépcsőn halad lefelé, így több lánccal védett teraszra ki lehet lépni a robogó vízben gyönyörködni. Álltunk a völgyben a rohanó víz felett, és már szinte mindegy volt honnan jön a víz. Az esőcseppek jelentéktelenné váltak a víztömeg mellett. Tudom, ehhez már kell egy kis megszállottság, de azt gondolom, csuromvizesen, esőben is érdemes útnak indulni.
Hátra volt még a felső vízesés, így visszafordulva a Rainer kunyhót egy patak közeli másik ösvényen elkerülve felfelé lépkedve haladtunk tovább. A kövek síkosak voltak, de az ösvény olyan precízen van összeépítve, hogy nem okozott gondot egy-egy kisebb megcsúszás. Egy acélhídon átkeltünk a patakon, aztán pár perc után el is értük a felső vízesést, amely egy keskeny sziklavájatban üvöltő erővel zuhog le legalább 20 méteren át. Legalább negyed órát álldogáltam a vízesés feletti hídon a rohanó vizet figyelve. Innen visszafelé indultunk, és egy fél óra alatt vissza is értünk a sikló felső állomására. Közben arra lettem figyelmes, hogy mégse vagyok annyira elvetemült ezzel az esőben túrázással, az ösvényen megsokasodtak a szemben jövő turisták, egyedül, vagy családdal zörgő esőkabátjaikban. Cseppet sem érdekelte őket az időjárás. Ez egy igen kellemes megélés volt számomra. Mindenki köszöngetett a másiknak, és az arcok mosolyogtak. A Tarajkán (Hrebienok) működik egy igen színvonalas étterem önkiszolgáló stílusban, de prémium kínálattal, akármilyen idő is van, ide érdemes betérni. Egy jó ebéd után már csak a visszaút volt hátra Ótátrafüredre, de valahogy a meglévő retúr jegy ellenére sem volt kedvem a siklóval visszaereszkedni, így gyalogosan vágtam neki az ösvénynek. Az eső is kezdett elállni, és igen jól esett még egy ebéd utáni gyaloglás.
A Magas-Tátra nyári szezonjának megnyitása minden évben várva várt esemény. Ez a néhány esős, párás nap ismét tökéletesen bebizonyította azt, a hegy rossz időben sem zárja be kapuit, csupán egy sokkal intimebb és vadabb arcát mutatja meg nekünk. Nincs rossz időjárás, csak rossz felszerelés – tartja a régi mondás, és milyen igaz! Egy megbízható esőkabát, egy vízálló bakancs és a kellően alázatos hozzáállás untig elég ahhoz, hogy a zordabb körülmények között is életre szóló élményekkel gazdagodjunk. Ugyanakkor a hegy óvatosságra is int! Mindig tájékozódj előre a várható időjárásról, és az erőnlétednek megfelelő távot és szintet válasz, ha pedig a csúcsok felé indulsz mindig legyen nálad megfelelő felszerelés, mert hiába a Tátra Európa legkisebb magashegysége, ha rosszul készülsz fel okozhat problémás helyzeteket.
A természet újra nyitva áll, a térkép szintvonalai csak rátok várnak. Legyen szó egy könnyed, ráhangolódó völgyi sétáról, vagy egy komolyabb, többnapos menedékházas kalandról, a hegy idén nyáron is rengeteg csodát tartogat. Poroljátok le a hátizsákot, fűzzétek szorosra a bakancsot, és induljatok el! Hiszen a legnagyobb kalandok mindig ott kezdődnek, ahol a komfortzónánk véget ér.
