Idén 22 ország 31 versenyzője állt rajthoz, köztük Rakonczay Gáborral, aki többször kipróbálta magát már a 6 napos verzióban, sőt, meg is nyerte már azt a kategóriát, de ebbe a klubba most lépett be először. És bizony itt ennek a műfajnak az elitje mozog, így a szófiai verseny mezőnyében többen is teljesítették már a világ leghosszabb, 3100 mérföldes futóversenyét. A versenyt végül nagyon stabil teljesítménnyel a 10 napos futóversenyek terén „újoncnak” számító Gábor nyerte meg – 10 nap alatt 1217 kilométert teljesített!
Mi két héttel a célba érkezést követően csíptük el egy rövid beszélgetésre, és a versenyről és a körülményekről kérdeztük - ha a beszélgetésünket olvasás helyett inkább megnéznéd, kattints ide.
Amennyire látom, „hiába” futottál 1200 kilométert, amióta hazajöttél, folyamatosan mozgásban vagy… Tudtál egyáltalán pihenni Szófia után? Hogy vannak a lábaid?
Mozgásban vagyok, igen, ma is ide Dunaszerdahelyről jöttem, de még előtte volt Pesten is egy rendezvény, majd innen megyünk tovább Kiskunhalasra, aztán vissza Veszprémbe… De tudtam picit pihenni is, főleg azért, mert most volt a házasság évfordulónk, úgyhogy volt egy kicsi idő kihasítva szabadidőnek.
A lábaimon szokás szerint körömleválások vannak, meg most is a talpamból egy nagy rész hiányzik, de már sziszegés nélkül rámerek állni… A verseny alatt volt egy növény, aminek a termésével tele rakódott mindenkinek a zoknija, bemászott a cipőbe. Hiába cserélgettük a cipőt és a zoknit három óránként, gyakorlatilag az egész mezőny már az első pár nap után ezzel szenvedett. A talpunk gyakorlatilag vízhólyagokkal lett tele ettől a terméstől rögtön a verseny elején... De már jobban vagyok!
Az jutott eszembe a mostani találkozásunkra készülve, hogy amikor két évvel ezelőtt a hatnapos világbajnokság kapcsán beszélgettünk, azt mondtad a hatnaposra, hogy eléggé határodon voltál, most meg tíznapra készültél… Gondoltad a rajt előtt, hogy menni fog, vagy benned volt a kétkedés?
Még így, hogy túl vagyok rajta, így is azt gondolom, hogy ez egy lehetetlen feladat. Nyilván az ember kalkulál az eddig eredményeiből, és végig gondolja, hogy kb naponta mennyit lehet megtenni, hogy kb mekkora bezuhanás várható menetközben… De végül egyenletes átlaggal végigtolt verseny lett, úgyhogy abszolút nem volt kétkedés bennem menetközben!
Voltak elvárások, de ez már az a kategória, amire az ember felkészül, próbál benne hinni, de nem tud teljesen, így csak belemegy és csinálja, és utólag meg azon gondolkodik, hogy ez, hogy történhetett meg...
Arra viszont nagyon jó volt, hogy egy hatnapos verseny, ami előtte teljesen kilátástalannak tűnt, átláthatóvá váljon. Úgyhogy alapvetően most a tíznapos futásnak, a fizikai dolgok mellett, az volt a célja, hogy a szeptemberi hatnapos világbajnokságra sokkal jobban fel tudjak készülni, és ne az legyen, mint az előző négy hatnaposom, amikor teljesen kilátástalanul mentem.
Hogyan tudtál felkészülni a versenyre? Gondolom edzésként nem futottál napokon keresztül fel-s-alá… Sem nem készültél az alvatlanságra, mondjuk 48 órán át tartó ébrenléttel…
Az óceánátevezés vége nagyjából másfél éve volt, én akkor három hónapig nem használtam a lábaimat, így majdnem a nulláról kellett elkezdeni az edzést. Az első futásom 500 méter volt, és másnap nem tudtam lábra állni, annyira bekeményedtek az izmaim. Ezt követően az első pár hónap elég frusztráló volt. Látni és érezni, hogy mennyire lassan futok és mennyire elfáradok, vagy ami nálam nagyon furcsa volt, hogy unatkozom futás közben! Visszanéztem a hatnapos VB előtti edzéseket: akkor kétszer gyorsabban futottam, és háromszor többet…
Aztán a téli hónapok megerősítettek. A havas bringautakon cammogtam két-három órákat, éjszaka a mínuszokban, amiknek nem biztos, hogy klasszikus értelemben volt edzésértéke, de ott átkattant bennem minden, és mire jöttek a normálisabb időjárások, visszaálltam teljesen rutinszerű edzésre.
Mi volt a legnagyobb táv, amit edzésként futottál?
Edzésként talán egy százas. Heti több edzésem volt, de a hétvégék voltak a hosszúak, és az egyik ilyenen elfutottam Veszprémből Almádiba, majd az északi parton Keszthelynek fordultam, aztán este hívtam Lucát (Gábor felesége – a szerk.) hogy szedjen össze.
De többségében 60-70 kilométereket futottam. A távolság helyett az volt a cél, hogy az óceánátevezésben elvesztett izmokat és edzettséget visszaépítsem.
Melyik volt a fajsúlyosabb edzés tekintetében: a fizikai-, vagy a pszichés felkészülés?
Szerintem a kettő nagyon összekapcsolódik. Ha fizikálisan nem vagy felkészülve, akkor teljesen mindegy, hogy milyen szuperfókuszban tudsz lenni. És ugyanez fordítva is igaz… Ha az ember nagyon felkészült, nagyon végig edzett sok-sok hónapot, de nem tud fókuszálni, mert máson jár az agya, akkor nem jön ki belőle az, amire felkészült.
Azt hiszem, ott van egy kis különbség, amikor már a dobogóról van szó. Azon pozíciók már inkább fejben dőlnek el…
Szerintem bárki, aki már futott maratont, vagy ultratávot, az nagyjából képben van azzal, hogy ilyenkor a hidratálás és az energiapótlás kifejezetten fontos. A Te esetedben, az 1200 kilométeres futás során hogyan tudtátok ezt megoldani?
Precíz tervünk volt. A korábbi többnapos versenyekből tű-pontosan tudom, hogy mi kell a szervezetemnek. Plusz fontos, hogy mindig legyen egy jolly jokered, hogyha bármi baj van, ha egy kritikus pillanat van, akkor tudd, mit kell előhúzni… Ez nálam egy koffeines gél egy energiaitalban vagy kólába elkeverve... Beleöntjük egy soft kulacsban, majd kiviszem a pályára, és menetközben betolom, így ha el is akartam ájulni előtte, ezt követően tudom, hogy van egy újabb órám menetelni…
Az tipikusan olyan szituációkban jön jól, mint amikor a versenyen az utolsó napokban a dobogó tetejéért harcoltam Lukekal. Na, ott lecsúszott pár az éjszaka során, mert egyértelműen arra ment ki az a szakasz, hogy ki fog hamarabb eldőlni, összeesni, vagy lesérülni… Ilyen helyzetekben pici dolgok is sokat számítanak. Mint például egy ilyen jolly joker, amit be tudsz rakni magadnak, és nyomod neki.
Az általános frissítésre visszatérve, itt annyiból más, mint a rövidebb futásoknál, hogy a nyáltermelésed is lelassul, meg a rengeteg kajától, amit megeszel, egyszerűen a szájpadlásodon a végére már nem marad sok bőr. De vizet inni sem egyszerű ilyenkor. Szóval sokkal nehezebb bevinni a kellő energiapótlást...
Napi sok ezer kalóriát kell pótolnod, sokszor futás közben, így azért persze sok gél meg iso fogy, de a gyomornak szüksége van a térfogatra is, így néha muszáj enned hagyományos kaját is. Szerencsére a rendezők zseniálisak voltak a frissítésben. 0-24-ben volt többféle melegétel, amitől amúgy igazi gasztronómiai élmény is lehetett volna, ha tudtad volna enni normálisan.
Szóval a nagy tanulsága a versenynek, hogy több szilárd táplálékot is be lehet vinni egy ilyen versenyen, és kb kétharmad szilárd kajával, valamint egyharmad gélekkel elvoltam.
Milyen stratégiával készültetek, illetve futás közben mennyire voltál képben a körülötted futókkal, hogy hol helyezkednek el?
Mivel a pálya csak 785 méter hosszú, kb képbe voltál mindenkivel. Pontosan tudtad, hogy hol vannak az ellenfeleid a pályán, vagy épp a magyar barátod, akivel nem tudjátok egymást segíteni. Képbe vagy azzal, ki az, aki elment aludni, vagy épp ki az, aki régóta nem ment aludni… ki az, aki megtáltosodott, vagy épp ki az, aki éppen összeomlik.
De ezt a hetedik, vagy nyolcadik napon is felfogtad a körülötted történteket?
Oh, igen, én ezt imádom... Mármint én jól el vagyok így saját magammal is, mint például éjszaka, amikor mindenki más elment aludni és egyedül futok, de amikor megy a helyezkedés, azt is imádom, az izgi.
Emlékszem, a hatnapos verseny végén annyira a határodon mozogtál, hogy az utolsó napokban háromdimenzióban láttad a talajon elterülő árnyékokat, és szinte át akartál mászni ezeken. Ez most is bejátszott?
Nem, most ilyen nem volt. Inkább a pihenőidőben voltak nagy bajok, amikor nem tudtam, hol vagyok… Mivel sokkal hosszabb ez a verseny, ezért itt nem mész el annyira a falig, nem csontozod ki magadat teljesen, hanem ott maradsz a 98%-nál.
De a vécézésnél, cipőcserénél, a pihenés céljából lefekvéssel nagy gondok voltak, amiket segítség nélkül nehezen lehetett volna megoldani...
Említetted a cipő cserét... Hány cipőt használtál a verseny alatt?
Három pár új cipőt, meg kettő tartalékot vittem magammal. Utóbbiakat arra az esetre, ha például eső miatt sűrűbben kellett volna cserélgetni.
Amúgy mindig ugyanazt a modellt használom, mert szinte teljesen olyan a lábam formája, mint ennek a cipőnek a belseje.
A cserélgetés lényege, hogy a cipőt nem arra gyártják, hogy valaki 0-24-ben fusson napokat benne. Nyilván a cipő bőven kibírja ezt a távot, viszont a talpa egy idő után megkeményedik. Ezért pihentetni kell, hogy visszakapja a ruganyosságát, így ilyenkor jó, ha az ember kb három óránként cserélgeti a cipőjét.
Az óceánátevezés vagy ez a tíznapos futás volt a nagyobb megterhelés számodra? Persze, az óceánátevezés az jóval több nap volt, és ott egyedül voltál, de összehasonlítható a kettő?
Abban hasonló a kettő, hogy több napon át nagy fizikai teljesítményt kell leadni. Viszont, amitől teljesen más a két dolog, hogy itt a futáson az ember 100%-ban biztonságban van. Ha valami baj van, akkor leülsz a hátsódra, jön az orvos, ott van a segítőd, ott vannak a szervezők, tökéletes biztonságban vagy... Nagyon biztonsági játék az egész. Kint a nyílt óceánon nincs olyan, hogy leülsz egy percre, hogy biztos lehetsz abban, hogy egy óra múlva is oké lesz minden. Így ott mindig volt egy alapfeszültség a gyomromban.
Plusz nagy különbség, hogy itt, a futás során egy másik emberi lénnyel harcolsz egy pozícióért… figyeled, mikor tűnik fáradtnak, mikor hagy ki egy frissítést, mikor megy aludni, de alapvetően egy másik emberi lényről van szó, akinek nincs végtelen ereje. Az óceán és azon egy vihar viszont napokig, hetekig is kitart, nem fárad ki, nehezen kiszámítható.
Tehát teljesen máshogy kell tartalékolni, hiszen nem gondolkodhatsz úgy, hogy csak pár órát kell kibírnod még. hiszen lehet akár napokig is kitart, mire elvonul... Az óceánt pont nem érdekli, hogy most neked rossz kedved van, vagy fáradt vagy, vagy nem ettél, vagy valami elromlott a hajón, vagy szükséged lenne egy-két nap jó időre. Ő csak az óceán.
Emiatt az óceánátkelés sokkal masszívabb. Fizikailag és pszichésen is sokkal megterhelőbb. A futás ehhez képest egy játék. Szépen fel lehet rá készülni, nagyon jól el lehet ott szórakozni, nagyon sok mindent meg lehet bele tanulni, de nem tetted fel az életedet a teljesítésre. Szóval a futás játék, amit nyilván komolyan kell játszani, de végig biztonságos.
Emlékszem, hogy az óceánátkelés után kijelentetted, hogy végeztél az extrém sportokkal. Tisztázzuk, mi nálad az extrém sport, mivel szerintem sok embernél a tíznapos futás is annak számít…
A könyvem szerkesztőjével, Barbarával is ezen filozofáltunk anno. Nekem az extrém sport az, ahol az ember szándékosan olyan helyzetbe hozza magát, ahol közel kerül az elmúlásának határához. Tehát direkt azon dolgozik, hogy esélye legyen a belepusztulásnak, ha valamit elront. Ez nálam az extrém sport!
Az ultrafutás, a hosszútávú futás szerintem nem extrém sport. Ezt azért mondom, mert nem tudsz belehalni. Ha túltoltad csak leülsz, aztán megvárod, míg jobban leszel. Ez nem egy életveszélyes tevékenység.
Szóval igen, hoztam egy döntést, hogy a magas veszélyfaktorú dolgokat abbahagyom, de az ilyen hosszú távú teljesítménysportokat viszont továbbra is csinálni fogom, mert szeretem, meg azt gondolom, hogy életkorilag még most fogok ebbe belenőni.
Megint csak a hatnapos versenyre visszatekintve, ott azt nyilatkoztad, hogy az a pálya nem volt túlságosan alkalmas a versenyre… mi volt a helyzet a mostanival, Szófiában?
Az olasz pálya annyiból volt rossz, hogy különböző felületeken kellett futnunk. Volt benne aszfalt, meg térkő is, ráadásul egy helyen fel kellett lépned, ami a sokadik napon már nem biztos, hogy könnyedén megy… Plusz sok derékszegű törés volt benne, ahol az ilyen erőteljes irányváltás, abban az állapotban már sérülésveszélyes.
Ehhez képest a mostani pálya gyakorlatilag körpálya volt, jó aszfalttal. Volt ugyan benne egy pici híd, meg a pálya másik részén is egy pici emelkedő, de amúgy ideális volt. Viszont ez csak 785 méter, tehát túl rövidnek számít az ilyen fajta versenyekhez – az ideális az kilométer körül van.
Egy ilyen pályát amúgy nem úgy kell elképzelni, mint egy sterilen lezárt versenypályát, ahol csak futni kell. Ez egy köztéri park, ami nincs lezárva a verseny idejére, így időközben átmegy a család, áttolják a babakocsit, szembejönnek veled a kutya sétáltatók, a kutya a pórázzal lezárja neked a pályát – amit átugrani nem tudsz, mert olyan állapotban vagy – és az aszfalton a gyerekek rajzolnak.
A parkban levők jelentős része képben van azzal, hogy mi éppen napok óta futunk és versenyzünk, de sokan nincsenek. Ők azok, akik nem értik, miért csoszogsz velük szembe, miért akarsz mindenáron a belső íven menni, és miért nem akarsz plusz öt métert csoszogni a kutyát és pórázát megkerülve. Az esti órák viszont nagyon jók voltak, frissítőek, amikor elszállingóztak az emberek a parkból… Aztán reggel újra indult az egész parki élet.
Mentálisan hogyan tudtál, ha egyáltalán tudtál frissen maradni tíz napon keresztül? Ilyenkor végiggondolsz dolgokat az életedből, vagy felidézel egy régi regényt, vagy elszámolsz mondjuk 10 999 999-ig? Mi történik Rakonczai Gábor fejében, amikor 1200 kilométert fut folyamatosan?
Hát ez volt az első olyan versenyem, ahol tökéletesen semmi külső gondolatot nem kellett behozni. Csak a futás volt... Beszélgettem menetközben a többiekkel, akik mondták, hogy már végig gondolták az egész életüket, de még mindig van négy nap hátra, és hogy így min agyaljon a következő napokban?! Nekem viszont semmi nem jött, hihetetlen volt. Csak a mozgással, a pályával, a szervezőikkel, és Lucával volt kapcsolatom.
Ez a verseny most akkora pluszt adott, olyan boldog vagyok tőle, hogy nem tudom látszik-e, de lebegek a szék felett egy kicsit. Zseniális volt.
Az utolsó nap és a célbeérkezés megvan? Fókuszban tudtál lenni még a végén?
Maga a célbeérkezés nem volt most katartikus. Az utolsó előtti napon, amikor visszajöttünk az alvásból, már láttam, hogy ugyanaz az eredmény, kipihentnek éreztem magamat, így láthatóan eldőlt, és tudtam, hogy ez meg van…
De persze pár órával a vége előtt az ír srác teljesen abnormális tempót kezdett futni, és egy utolsó rohammal megpróbálta lefaragni a hátrányát. Amibe ilyenkor bele kell állni, így elkezdtem én is tartani vele a tempót. Ez nem esett túl jól, benne is volt a lesérülés veszélye – éreztem is, hogy ott a lábaimnak nagyon annyi lett. Igazából egy ilyen helyzet, amikor közel 1200 kilométer után még futsz egy erőltetettet, még ha arányaiban ilyen keveset is, borzasztóan sokat jelent. Enélkül mondjuk egy hónap lett volna a regeneráció, így kettő lesz… csak amiatt a pár óra miatt.
Szóval, abban a pár órában nagyon leharcoltam magamat, és végül a cél előtt már csak gyalogoltam pár kört, így nem volt katarzis.
Említetted, hogy a szeptemberi hatnaposra készültél ezzel a tíznapossal. Mi van még a terveid között?
Most csak ez. Ráadásul ezt most Magyarországon, Balatonfüreden lesz. Ráadásul a pálya az egyik legjobb a világon, és a szervező csapat is a világ egyik legerősebbje ebben a témában. Plusz teltház lesz, ami a versenyzők létszámát érinti – több mint 120 versenyző áll rajthoz, ami ebben a versenyszámban soknak számít. Nagyon várom.
