Utazás Vancouverbe Hír

Úgy tűnik a triatlon, mint állóképességi sport igénybevételei közé egyre inkább beletartozik az utazás is. Lehet egy versenyző‘ remekül felkészített egy-egy versenyre, ha nem megy neki az átállás vagy túlzottan megviseli maga az utazás, akkor nem biztos, hogy tudása legjavát fogja nyújtani az adott versenyen. Igy van ez fő‘leg azoknál a triatlonistáknál, akik Olimpiára szeretnének kijutni. Nekik a mostani gyilkos, és szerintem rettenetesen rossz szisztéma szerint évente legalább tízszer kell utazniuk, legtöbbször egymást követő‘ hétvégén lévő‘ versenyek között

Ezt a kihívást most az egész magyar csapat megtapasztalhatja, hiszen mindenki, aki most versenyző‘ként kiutazott Vancouverbe, részt vett a hétvégi klubcsapat OB.-n. Annyival még meg lett fejelve a dolog, és erre talán azért lehetett volna gondolni elő‘tte is, hogy a vasárnap délutáni futamok után mindenkinek még otthon is utazni kellett egy csöppet, majd bepakolni, és reggel újra utazni “ vidékieknek nem is keveset “ a reptérre, ahonnan az egyik legkorábbi 6:35-ös géppel kezdő‘dött a repkedés Kanada felé. Talán jobb lett volna picit késő‘bbi járatra foglalni, akkor az éjféltájban végző‘, és lefekvő‘ versenyző‘nek nem kellett volna négykor kelnie (valakinek még korábban), és még egy délelő‘tti úszás is belefért volna, ami segített volna az elő‘ző‘ nap elfáradt izmok regenerálásában, a bent ragadt sav eliminálásában

Ráadásul így kiértünk ugyan délután kettő‘re, ami remek, de annyira romon voltunk, hogy mozdulni nem tudtunk. Sokan megpróbálkoztak futásnak nevezett vánszorgással, de nekem mire ez az elhatározás tettekben is megmutatkozhatott volna, elájultam.

Reggel 5kor tértem magamhoz.

Semmi értelme nem volt. Ugyanazt láttam, mint megérezésünk óta folyamatosan. Szakadó eső‘t. Állítólag ez a világ egyik legszebb városa. Ezt még nem tudjuk megerő‘síteni, mert nullát lehet látni belő‘le. Amúgy meg imádom ezt a szót, hogy állítólag! Az ember azt ír utána, amit akar. Leellenő‘rizhetetlen. Hiszen nem tudjuk, hogy ki állítja :)

Az utazásunk egyébként flottul zajlott, bár pechünkre a Malévval ellentétben a Lufthansa járatok rendszerint tele vannak, így elfeküdni, lazítani, aludni nem nagyon lehetett. Á‰s úgy tűnik a Lufthansa az elhízott népesség megregulázásában is fő‘szerepet akar vállalni, mert a felszolgált ételadagok bosszantóan kicsire sikerültek. Nekem kezdetben a hosszú járaton, Frankfurtból Calgaryba még úgy tűnt szerencsém is van, hiszen a középső‘ hármas sort csak egy komával kellett megosztanom, és a középső‘ üres helyre a karfát felcsapva idő‘ben jeleztem is az elfoglalási szándékom. Úgy látszott ez a dolog rendben is van, de aztán egy hegyomlás, exfavágó öregembert láttam felemelkedni elő‘ttem két sorral, aki aztán kaján vigyorral igyekezett magát betuszkolni közénk, mondván nem működik neki a TV-je. Letöröltem könnyeimet, és próbáltam az így kialakult pozíciómban, azaz 45fokban balra dő‘lve elaludni. Kevés sikerrel Néha-néha odapislantottam, hogy élvezi-e az új TV-jét a fater, és három órán keresztül azt láttam, hogy az air show-t nézi 10 centirő‘l. Na ezért aztán baromira át kellett ülni! Az air show az a csatorna, ahol azt mutatják percenként váltogatva, hogy mennyivel megy a gép, milyen idő‘ van kint - irgalmatlan érdekes, hogy mínusz 60 - és egy Nagy-Britannia méretű repülő‘ikon mozog elő‘re egy milliméterenként. Azt hittem megő‘rülök. Ráadásul az öreg víz helyett is mindig viszkit kért, plusz az emésztésével sem volt minden rendben ennyi galamb egy ilyen pici légtérben még sosem volt

Az utolsót akkor engedte el, amikor megállt a gép, és én pont a fenekénél matattam a kis zsebben, hogy ne hagyjak ott semmit. Egy jó oldala ennek is volt biztos. Remek hypoxiás edzést végeztem, ami még kamatozhat a VB-n.