A hegy sohasem hibás – interjú Szendrő Szabolccsal Hír

Mozgásvilág.hu;http://www.mozgasvilag.hu/
2005/08/18
Létezik olyan, hogy „van mire szerénynek lenni”? Aki eddig kételkedett benne, annak ajánlom az alábbi interjút. G.: Olvastam valahol egy Veled készült interjút, amiben azt mondtad, hogy te igazából nem is vagy hegymászó. Annak ismeretében, amiket csináltál, ahová eljutottál, ez elég meglepő kijelentésnek tűnik… Ha Te nem, akkor ki a hegymászó?
Hirdetés

[ful 1. oldal] Sz.Sz.: Az ember addig hegymászó, amíg a hegyeket mássza, én pedig mostanában már nem ezzel foglalkozom. A hegymászás egyfajta életforma, amelynek minden alárendelődik, és amely mögött valami teljesítmény is van. Erőss Zsolt, Dékány Péter, Ozsváth Attila, Babcsán Gábor, Singer Janó, és még sorolhatnék pár nevet – ők hegymászók, vagy azok voltak. Úgy gondolom, hogy a hegyhez való viszony az, ami igazán fontos az egészben. Ha magamat tekintem, akkor inkább úgy fogalmaznék, hogy szeretem a hegyeket és megadatott, hogy elmenjek közéjük. Ennyi. G.: Akárhogy is szerénykedsz, nagyon komoly teljesítményeid vannak és mellette nagyszerű természetfotós vagy. Mit jelent számodra a fényképezés? Sz.Sz.: Természetfotósnak sem tartom magam, csak szívesen fotózom. Egyvalami viszont biztos: ha most valaki azt mondaná nekem, hogy bárhová elmehetek, viszont „cserébe” a fotógépemet itthon kellene hagynom, maradnék, ahol vagyok. A legfontosabb számomra, hogy megpróbálom elhozni a „földszinti embereknek” azt, amit láthattam. A táj, a hegyek szépségét fényképezem legszívesebben és néha embereket, érdekes arcokat. Először csak saját magamnak szerettem volna megörökíteni az élményeimet, aztán kiderült, másoknak is tetszenek a képeim. Így aztán szívesen megosztom azokkal, akik érdeklődnek irántuk. Persze egyáltalán nem vagyok elégedett a fotós tudományommal. Azért most is van egy kiállításom a Marczibányi téren, a címe: Nagy hegyek, kis emberek. A Himalájáról, a Dolomitokról, a Sínai-félszigetről válogattam össze képeket és persze nem hiányozhat Dunakanyar sem. Igaz, hogy Magyarországon nincsenek nagy hegyek, de mégis, ez a vidék gyönyörű; a kedvencem. És ha már a Himalájáról van kép a tárlaton, akkor „őt” sem hagyhatom ki… G.: Milyen masinát használsz? Vannak digitális géppel készített képeid is? Sz.Sz.: Egyszerű, „tekergetős” gépet használok; olyat, amin mindent magam állítok be. Nem szeretem a technikát, mondhatni, begyöpösödött ember vagyok… Mobilom sincs. G.: És mi a helyezet a mászófelszereléssel? Ott azért elég sok technikai újítással lehet találkozni… Sz.Sz.: Azt szoktam mondani, hogy mindig én voltam a legrosszabbul öltözött hegymászó. Fogalmam sincs az új cuccokról, ha betévedek a mászóboltba, csak nézek jobbra-balra, és gőzöm sincs, mi-micsoda. Az igazság szerintem az, hogy nem az eszközökön múlik a dolog. Gondolj csak bele, Hillaryék milyen felszereléssel indultak neki az Everestnek… Aztán mégis feljutottak.
az interjú a 2 oldalon folytatódik! [ful 2. oldal] G.: A család, a szeretteid hogyan tolerálták a túráidat? Sz.Sz.: Tudom, baromi nehéz egy ilyen ember mellett élni, mint én vagyok. Eleve, iszonyatosan sokba került, amikor elmentem valahová. Minden megtakarított pénzem visszaforgattam a mászásba: a naptár, a könyvem, a vetítések hoztak valami kis bevételt, amiből újabb helyekre jutottam el. Persze, ennek kemény ára van: nekem nincs kocsim, telkem, házam. A szeretteim pedig elfogadták ezt, és én hálás vagyok érte. G.: Mostanában sajnos újabb hegyi balesetek történtek magyar fiatalokkal. Sokan mondják, hogy kis hazánk fiainak se tudásuk, se felszerelésük nincs a hegyekhez; mit keresnek ők ott… Sz.Sz.: Mondani bármit lehet… Ítélkezni a legkönnyebb. Én nem teszem, mert jól emlékszem, egykor zöldfülűként mit műveltem a Tátrában, az Alpokban. Aztán meg pont én, a vonatos történetemmel, meg a fél lábammal, papoljak a rossz döntésekről? Különben is, senki nem tudhatja, ő mit cselekedett volna ugyanabban a helyzetben. Egy viszont biztos: a hegy sohasem hibás. G.: Szerinted veszélyes dolog a hegymászás? Sz.Sz.: Igen. Tudomásul kell venni, hogy ez egy veszélyes közeg, amibe valahogy bele kell illeszkedni. Egy nagy hegyre, mint mondjuk az Everest, csak úgy lehet elmenni, hogy megvan az emberben az a fajta akarat, amellyel mindent egy lapra tesz fel. És kockáztatni kell. Ugyanakkor van egy pont, amin túl viszont nem érdemes. Amikor a ’96-os Everest expedícióra készültem, világosan tudtam, hogy 99 százalék esélyem van arra, hogy nem jutok fel és egy százalék, hogy esetleg mégis. Ugyan az autópályán többen halnak meg, mint a hegyen, de ez ne tévesszen meg senkit: tudomásul kell venni, hogy az arányok is mások. Azt azért viszont csendesen még hozzátenném: ha választani lehet, én inkább a hegyen halnék meg… G.: Másképpen gondolkodik a balesetekről az, aki már nézett szembe a hegyen halállal, egy társ elvesztésével? Hogyan él meg az ember ilyesmit? Sz.Sz.: Másképpen kell gondolkodni, mert különben nem mennénk sehová... A nagy hegyek között az ember ráébred, hogy amit csinál, nem játék. Én úgy fogom fel, hogy aki a hegyen meghal, az ott van, ahová én csak nagyon sok pénzért tudok elmenni. Az igazi veszteség a családé. G.: Hihetetlen akaraterőd lehet… Sz.Sz.: Nem. Én ezt nem így érzem. Nekem természetesek azok a dolgok, amiket csináltam. A könyvemben is elmondtam, hogy számomra a legnagyobb eredmény az volt, és az is marad, amikor először kimentem az Oszolyra. Az tényleg egy idegen közeg volt, ahol a kérdés úgy szólt, hogy alkalmas vagyok-e beilleszkedni. Utána már minden magától ment, egyszerűen csak mindig magasabbra akartam menni… Ugyanez van a fotózással is: először csak fényképeztem, aztán most meg már kiállításom van. G.: Tervek? Sz.Sz.: Ó, nekem száz éve nincsenek terveim. Valószínűleg igazi nagy hegyre már nem fogok menni. 58 éves vagyok, lassan vége. Megpróbálok annak örülni, ami megtörtént, nem azon kesergek, hogy mi maradt ki. A „jó lábam” sem olyan jó már, tönkretettem. Persze ez nem kizáró ok… Hogy fogok-e még valahová menni? A barátaimnak mindig vannak tervei, én pedig olykor elgyengülök és velük tartok. És, bár jó néha elgyengülni, mostanában úgy érzem, egyre többször vagyok erős, és itthon maradok. Persze, nekem kedves emberek most is hívnak, és lehet, hogy elmegyek velük a Garwahl-Himalájába trekkingezni. Még nem tudom. G.: Nagyon elfoglalt lehetsz, hiszen alig tudtalak elérni, hogy megbeszéljünk egy időpontot az interjúra. Most is vasárnap este van, nyolc óra elmúlt, és saját bevallásod szerint nemrég értél csak haza. Mivel töltöd a napjaidat? Sz.Sz.: Az időmmel nem tudok elszámolni, meg hát nem is nagyon akarok. Sokat vetítek, a kiállításaimmal foglalkozom, van teendőm bőven. És közben megpróbálom jól érezni magam… Forrás:
Hirdetés