Menü

2017.11.24.     Hozzászólás 0

Horváth Zoltán

Új-Zéland két keréken - X (utolsó) rész

Viszlát hosszú fehér felhő országa!


 

Utolsó hét, elmúlik a nyár...

Dickey Flat gyönyörű kempingjében ébredünk a hazautazásunk előtt éppen egy héttel. Csodálatos völgyben fekszik a Waitawheta folyó partján, de mint minden paradicsomi helyen Új-Zélandon- itt is sandfly seregek kontrollálják a nem kívánatos fehér turisták túláradó számát. Összepakolás után jön a brutális emelkedő, és ezúttal felpakolt biciklikkel kell visszaküzdenünk magunk a 2-es útra. Újra végiggyönyörködjük a Karangahake szurdokot, másodszor is lenyűgöz az Ohinemuri folyó völgye. Szerintem tizedszerre sem unnám meg, de sajnos ez a veszély nem fenyeget, valószínűleg utoljára látom a csodálatos kanyont. Paeroa-nál letérünk a főútról, és a 26-os úton haladunk tovább észak felé. Folyamatos föl-le, föl-le szakaszok váltják egymást, de komolyabb megerőltetés nélkül jutunk el Kopuig. Itt három felé ágazik az út, ebből kettő ugyanarra a félszigetre visz, a harmadik pedig Aucklandbe. Kopu tulajdonképpen Thames elővárosa, amely a Coromandel - félsziget kapujának számít.

Erről a félszigetről ódákat zengnek a turisztikai brosúrák, útleírások és sok, kempingezés közben megismert ember is.

Eddig nem csalódtunk Új-Zéland idegenforgalmi látványosságaiban, minden állítólagos csodát hitelesítettünk saját szemünkkel is. Amennyiben figyelembe vesszük az eddigi tendenciát, azaz egyre szebb és érdekesebb tájakat láttunk, ahogy észak felé tartottunk, valószínűleg ez lehet a csúcspont, hiszen a keleti part legészakabbi vidékét alkotja a félsziget. Különben sincs már sok variációnk, hiszen nyugatra fordulva elérnénk Aucklandet, onnan pedig egyedül az északra húzódó többszáz kilométeres földnyelv várna felderítésre, de egyrészt nem férne bele egy hétbe, másrészt indulásnál sem tűnt olyan érdekesnek. Hamar megegyezünk az útirányban – irány a Coromandel!

 

Az üveghegyen is túl...

Mindössze egyetlen dolgot kell eldöntenünk, vajon az óramutató járásával megegyező, vagy ellentétes irányban kerüljük-e meg a félszigetet? Örök lázadók lévén maradunk az árral – széllel - vagy éppen az idővel szembeni tekerésnél. A keletre húzódó domborzati viszonyok elég gorombának tűnnek, tisztességesen megebédelünk, és feltöltjük készleteinket is. A következő negyven kilométeren nem sok civilizáció vár ránk, hegymenetből viszont várhatóan nem lesz hiány. Kicsit óvatosan kezdjük az emelkedőt, habár ebben lehet némi szerepe a másfél literes málnás-vaníliás joghurtnak is, amelyet kicsit meggondolatlanul szippantottunk be pár perc alatt. Olyan ügyesen spóroltunk eddig, hogy most már ilyen luxusra is futja. Sőt még kókuszos csokira is. Ilyen dőzsölés mellett viszont nem megy olyan jól a hegymászás, tele hassal csak aludni lehet. Nem is eszünk össze ennyi hülyeséget a jövőben. Reméljük estig elérjük a félsziget keleti partját, mert különben kénytelenek leszünk a vadonban éjszakázni. Elsőként a Kirikiri hágót kell megmásznunk, amely egyáltalán nem gyerekjáték, de a környezet ismét kárpótol megpróbáltatásainkért.

 

A félszigeten találhatjuk a mesékből ismert Üveghegyet.. Forrás: Horváth Zoltán - Fotozoo

 

Olyan hihetetlen alakú hegyek vesznek körül, amilyeneket csak illusztrált mesekönyvekben láttam eddig, de ott sem sűrűn.

Az jut eszembe, amelyik az Óperencián túl játszódik. Sőt még az Üveghegyeken is túl.. Szerintem pontosan itt vagyunk most. Túl mindenen, túl szép hogy igaz legyen. ŐSTERMÉSZET. Csupa nagybetűvel. Néha azért beledöglünk a hegyekbe, mert a szinteket itt sem a kellemes vasárnap délutáni családi biciklizésekhez igazították. Nyomjuk is keményen, szeretnénk komfortos körülmények közé érni estére. Eszembe jutnak az első napok, amikor Kinga egy ilyen hegy láttán azonnal hazaindult volna, most pedig kőkeményen, összeszorított fogakkal abszolválja a helyenként 10%-nál is meredekebb emelkedőket. Óriási lelkiereje van, pedig a nyaka azóta sem jött helyre teljesen. Egyszerűen csak meg akarja csinálni, és most már meg is tudja. Hegyről lefelé fél még kicsit, de csak akkor ha kanyar is van...

 

Lucy közbeszól

Időben érkezünk a keleti oldalra, Tairua-ban viszonylag gyorsan találunk is egy kempinget ahol forró fürdővel és meleg kajával koronázzuk meg a csodálatos napot. Kapunk ajándékba furcsa zöld gyümölcsöt is, ami nagyon finom, de sajnos a nevét nem tudjuk meg. Kapunk még sört is, csupán mert biciklisek vagyunk, és megérdemeljük. Én is pont így gondolom. Köszönjük. Másnap egy újabb „kötelező” látványosságot kell megnéznünk, a Hot Water Beach nevezetű tengerparti strandot.

 

Hot Water Beach. A hullámok éppen eltakarják a lényeget, sajnos nem apálykor érkezünk. Forrás: Horváth Zoltán - Fotozoo

 

Lényegében lyukat kell ásni a homokban, amelyet a föld alól előbugyogó forró víz tölt fel. Magyarul saját termál gödröt áshatunk, amelyben 50-60° körüli vízben pancsolhatunk a tengerparton.

Mindössze egyetlen apróságot kell figyelembe vennünk, ásni kizárólag apály idején lehet, illetve 1-2 órával előtte és utána. Amennyiben lekéssük ezt az időszakot, kénytelenek leszünk kivárni a következő apályt… Mi nem várjuk ki, inkább fürdünk egyet a gyanúsan nyugodt, és még kibírhatóan hűvös tengerben. Talán az egész túra legjobb strandolása ez. Ironikus, hogy pont itt, ahol elvileg termálozni kellene a homokban. Hot Water Beach kempingje iszonyú menő, de az árak elrugaszkodottak az általunk megszokott DOC kempingekéhez képest. Whenuakite településén találjuk az egyetlen olyan kempinget, ahol a luxusárakból hajlandók engedni. Addig alkudozom, míg két gyerekként nyerünk bebocsátást az ötcsillagos kempingbe. Így sem tartozik az olcsók közé, de legalább röhögünk egy jót, és 500 négyzetméteres ebédlőnk van, meg tv, meg uszoda, meg kilátás, meg minden. Egyébként pont olyan hideg, mint az ingyenes kempingek, de ez már csak így van, ha sátorozásra adjuk a fejünk. De akkó’ mér’ olyan drága mégis? Fene tudja! Reggel „gyermeki” mosollyal köszönünk el a recepción, de a kedves hölgy rossz híreket közöl.

Jön Lucy! Pár nap múlva itt lesz.

Igazán? Mi viszont azonnal lelépünk, valószínűleg simán elkerüljük egymást. És különben is, ki az a Lucy?

Lucy egy tomboló vihar, amely vészesen közelít, és különösen bicikliseknek nem javasolt vele a személyes találkozás. Messziről elkerülendő! Hihetetlen pech! Éppen a túra végén kifogni egy ilyen Lucyt. Két-három napunk van a viharig, addig jó lenne valahogy Aucklandbe érni, és valami rendes szálláson átvészelni a tájfunt. Nem is késlekedünk az indulással, de Whitianga előtt kénytelenek vagyunk megvárni a menetrend szerinti kompot. A világ legrövidebb kompútjai között is valószínűleg dobogós helyen zárna a „whitiangai átkelés”, szerintem a bepakolás tovább tart, mint maga az út.

 

A világ gyaníthatóan legrövidebb kompútja. Mire bepakolok a táskámba már meg is érkezünk a túlpartra. Forrás: Horváth Zoltán - Fotozoo

 

Menekülés mesés tájakon meg-megállva...

Akármennyire is fenyeget a közelgő vihar, nem lehet ám csak úgy „átrohanni” a Coromandel félszigeten. Számunkra egyértelműen az Északi-sziget legszebb vidékén járunk, egyszerűen nem tudunk betelni a természet tökéletes alkotásaival.(Azért ha jobban meggondolom, a Desert Road sivatagos fennsíkja, háttérben a füstölgő hegyekkel - erős ellenfél az „Északi-sziget legszebb tájai” képzeletbeli versenyében.) Hegyes domborzati viszonyai, helyenként kimondottan szűk útjai amúgy sem teszik lehetővé a száguldozást, a táj pedig tényleg mesébe illő. Üveghegyek és az Óperenciás-tenger mindenütt, amerre a szem ellát. Muszáj megállnunk néha gyönyörködni, fényképezni. Az útviszonyokról iskolás korom egyenlőszárú háromszögű vonalzója jut eszembe. 5-600 méter egyenes út felfelé, majd ugyanez le és jöhet a következő vonalzó két befogója. Az átfogó egyenese csak a matekórán létezett, itt nem találjuk. Na jó, a dőlésszög 60°-a sem stimmel, de a 75km/h sebesség lejtőn lefelé – felpakolt biciklikkel óvatosan közlekedve – azért elmond valamit a dombok meredekségéről. A félsziget fővárosa előtt elég komoly hegymászás következik, de a csúcson fogadó látvány minden izzadságcseppért kárpótol. Alattunk terül el Coromandel városa, körülötte pedig kisebb-nagyobb szigetek bukkannak elő a tengerből mindenfelé. Rajzasztalon sem lehetne szebbet tervezni, viszont a városba vezető szerpentin már mérnöki munkára utal, igazi mestermű. Ki is élvezem a hajtűkanyarok és a tizenvalahány fokos lejtő minden centiméterét, legalább 5 perccel Kinga előtt gurulok be Coromandel városába. A napi egyetlen kompot Auckland-be lekéstük, de majd megszállunk valahol, és elmegyünk a holnapival. Megkeressük a kikötőt, érdeklődünk mikor, mennyiért vinnének el?

- A holnapi kompot törölték, várhatóan óriási vihar lesz. Jobb ha maguk is valami biztonságos helyet keresnek.

Hurrá! Újratervezés. Auckland országúton sincs elérhetetlen távolságra, de egy nap alatt nem érünk oda, Lucy pedig már délután itt lehet. Mit csináljunk? - Tekerjünk, ahogy bírunk, aztán meglátjuk. Nincs jobb ötletem. Elindulunk a félsziget nyugati partvidékén déli irányba, de már az első kilométereken muszáj megállni fotózni, egyszerűen nem tudunk betelni a látvánnyal. Képtelenség leszegett fejjel tekerni ilyen helyeken, biztosan nem menekülésre találták ki őket.

 

Utolsó felvonás

Tapu városához már sötétben érkezünk, a helyi kemping recepcióján sehol senki. Nyugodtan bemehetünk persze, majd holnap reggel elrendezzük az anyagiakat. Ez így szokás errefelé, de velünk rosszul járnak, hiszen hajnalok hajnalán kelünk, és még napfelkelte előtt nekivágunk a baljós napnak, hogy a lehető legközelebb kerüljünk Auckland-hez. Térképünk jelzése szerint Ramarama kempingje lenne a megoldás, hiszen ott bérelhetünk lakókocsit vagy faházat is, valamint egészen közel lennénk már a fővároshoz. Nincs min gondolkodni, meg kell próbálni előbb odaérni, mint Lucy. Hihetetlen fák, és az 1000 apró öböl útján jutunk vissza Thames-be, ahonnan a félsziget körbejárását megkezdtük, ezúttal viszont nem keletre, hanem nyugatra fordulunk a jól ismert kereszteződésnél. Thames kimondottan hangulatos város, ha nem lenne olyan baljós színű az égbolt több időt is szánnánk rá. A 2-es főút elkerülőjén tartunk nyugatra, a forgalom elhanyagolható, kellemes tempóban közeledünk a biztonságot jelentő kemping felé. Mangatangi után sajnos fel kell mennünk a főútra, majd pár kilométerrel később északra kanyarodunk az 1-es úton. Ez csak leírva megy ilyen simán, a valóságban rengeteget bénázunk a két nagy főút kereszteződésénél, de harmadik nekifutás után végre jó irányban vagyunk. A fejünk fölött tornyosuló felhők nem sok jót ígérnek, de most már a célegyenesben vagyunk, mindössze a kemping megtalálása ütközik újabb nehézségekbe. A fenyegető égboltot még horrorisztikusabbá teszi a vidék elhagyatottsága. Talán a közelgő tájfun miatt nincs senki az utakon? Végül sikerül a vihar előtt megérkeznünk, kiveszünk egy konténerszerű mobilházat, a bicikliket pedig biztonságba helyezzük egy óriási ponyvasátorban. A sátor eredetileg sportolásra lehetett kitalálva, de manapság inkább raktárként funkcionál. Nekünk mindenesetre tökéletesen megfelel, keresve sem találhattunk volna jobbat. Estére aztán feltámad a szél, elkezd esni az eső, a konténeren kopogó hangok egyre erősebbek lesznek, éjszakára pedig személyesen ideér őszentsége Lucy. Szeret itt lenni, két napig abba sem hagyja az őrjöngést, majd erejét vesztve szép lassan elvonul északra.

 

Nyári napnak alkonyulatánál, megállunk Hobbitország határánál. Forrás: Horváth Zoltán - Fotozoo

 

Viszlát hosszú fehér felhő országa!

Március 16-án borús időben vágunk neki az utolsó kilométereknek Aucklandig. Szebb végjátékot is el tudtunk volna képzelni, de legalább biztosan visszaérünk a repülőtérre és még marad egy egész napunk bejárni a várost is. Ugyanarra a farmra megyünk letáborozni, ahol az első új-zélandi éjszakánkat töltöttük, még a sátrat is ugyanoda verjük föl.

Majdnem 50 nap telt el azóta, de most úgy érezzük mintha csak tegnap történt volna. Hihetetlen mennyi élményt adott az elmúlt közel két hónap, nagyon nehéz szembenézni a holnaputáni hazaindulással.

Nehezen alszunk el, de az utolsó napon legalább újra szép időre ébredünk, kicsit visszahozza a kedvünk egy aucklandi városnézős biciklizésre. Felemás érzésekkel tekerünk a forgalmas utcákon, néha robotpilótára kapcsolok, néha viszont kifejezetten élvezem a nagyvárosi nyüzsgést. Felkapaszkodunk a város legszebb kilátást ígérő hegyére, a Mount Eden-re. Itt is sokan vagyunk, de a panoráma tényleg megdobogtatja az ember szívét. A sötét fellegek mostanra eltűntek, helyüket vakítóan fehér bárányfelhők veszik át. AOTEAROA – vagyis a hosszú fehér felhő földje. Így nevezik a maorik saját országukat. Egyre szélesebb körben kezd elterjedni ez az elnevezés Új-Zéland helyett az angol kiadványokban is, és ahogy az Auckland fölött húzódó égre nézek, határozottan jobban tetszik nekem is a maori név.

 

Minden túra legszomorúbb pillanata – az összepakolás. A vigyornak látszó grimasz az arcomon valójában elfojtott üvöltés.. Forrás: Horváth Zoltán - Fotozoo

 

Hajnalban sátorbontás, reptérre tekerés, találkozás Csiszkével, kicsi sírás. Megkapjuk a sokat látott bringás dobozainkat, mi pedig minden fölösleges cuccunkat odaadjuk Csiszkének, de így is hagyunk a mérleg mellett kihelyezett fölösleges tárgyaknak kihelyezett konténerben pár apróságot. Újabb sírás. Biciklik szétszerelése, dobozba zárása, kipárnázása, poggyászként feladása. Imádkozás. Remélem épségben átvészelik a fél világot átszelő utat, és a három átszállással járó kellemetlenségeket. Becsekkolásnál búcsút intünk a gigantikus törpszobornak. Viszlát Törpuram! Visszajövünk ám, de mivel nem találtuk meg a gyűrűt, kénytelenek leszünk összespórolni egy igazi három hónapos túrára, egyúttal szeretném felhívni mindenki figyelmét a második részben megadott számlaszámra. Nem elsunnyogni az adományokat, tessék utalni!

Vége...

Olvass többet a témáról: Új-Zéland két keréken
Ez is érdekelhet: Japán két keréken