Menü

2017.11.15.     Hozzászólás 0

Horváth Zoltán

Új-Zéland két keréken - IX rész

Furcsa érzés ismerősként beérni egy városba a világ másik végén.


 

Búcsú Lacikától

Rotorua és környéke bővelkedik túlvilági tájakban, akár itt is forgathatták volna Armstrongék holdra szállását. Lacika sokszor járt már ezen a vidéken, így tulajdonképpen idegenvezetővel töltünk egy csodás napot az ősi maori kultúra, és a geotermikus Disneyland elegyéből gyúrt turistamágnesként működő térségben. A kénes pukiszag még autentikusabbá teszi a csomagot, de egy idő után kezd tele lenni vele a szaglóközpontunk. Estére visszamegyünk Taupoba, ahol elköltjük az utolsó vacsorát hármasban, kicsit bóklászunk a városban és a tónál. A két turistaparadicsom közül egyértelműen Taupora szavaznék, de kultúremberként nyílván Rotorua élvezne elsőbbséget. Ezek szerint paraszt vagyok? Reggel aztán újra kétkerekűinkre szállunk néhány napos pihenő után. Rotorua felé vesszük az irányt, de ezúttal nem a főúton fogunk menni, hanem a Lacika által javasolt kertek alatti csapáson. A búcsú soha nem könnyű, most is nehezen engedik el egymást a rég nem látott barátok. Szerintem meg is könnyezik az elválást, de diszkréten félrevonulok, nem akarom megzavarni a fogadott tesók intim pillanatait. Én csak három napja ismerem Lacikát, de pontosan tudom mennyire szerethető a srác.

 

Szélfútta búcsú a Rotorua tónál. Innentől újra kettesben megyünk Forrás: Horváth Zoltán - Fotozoo

 

- Viszlát barátom, biztos találkozunk még!

- Viszlát őrült bringások, vigyázzatok magatokra!

 

Újra két keréken

Nagyon csendes mellékúton tekerünk Wai-O-Tapu-ig, magyarul a „szent víz”-ig. Innen sajnos nincs rövidítő, nincs kertek alatti kerülő, kénytelenek vagyunk az 5-ös főúton tekerni egészen Rotoruáig.

Furcsa érzés ismerősként beérni egy városba a világ másik végén.

Nem sokat időzünk, csak feltöltjük a készleteket és már indulunk is keletre a 30-as úton. Elhagyva a várost megpillantjuk „Hells Gate” emblematikus fürdőjét, ahol a termálvíz gyönyörűsége mellett a forró sárban is dagonyázhatunk. Természetesen tömény fingszag közepette. Inkább továbbmegyünk. Lassan magunk mögött hagyjuk a Rotorua tavat és kezd elnéptelenedni a vidék. Az Északi-szigethez képest meglepően kicsi a forgalom, a főút mellett elnéptelenedett települések, kihalt- elhagyott házak. Rotoiti tavához érkezve sem változik a helyzet, mindenfelé üres házak „eladó” táblával. Nagyon megvennénk az egyiket, de a maradék 10 napra sincs elég pénzünk, nem mi testesítjük meg a helyi ingatlanügynökök álmát. Térképünk Gisborne néven jelöli a mai táborhelyünkké váló települést, de a valóságban inkább egy szellemfalunak tűnik. Megfürödnénk a kristálytiszta vízben, de a Rotoiti tó alá nem jutott geotermikus padlófűtés, fagyosabb, mint az utóbbi idők Orbán-Simicska viszonya. Csodálatos, szépen felújított maori közösségi házakat találunk az elhagyatott vidéken, csak magát a közösséget nem leljük sehol. Tényleg utánanézek az ingatlanáraknak...

 

Maori közösségi ház a lakatlannak tűnő Gisborne településén Forrás: Horváth Zoltán - Fotozoo

 

Bay of Plenty – A bőség öble

Hűvös reggelre ébredünk, de legalább nem fagy, mint Taupoban. Utunk további tavak mentén halad keletre, először a Rotoehu- majd a Rotoma tó következik a sorban. Gyönyörű vidék ez, érthetetlen az elnéptelenedése. Wellington óta az ország belsejében jöttünk, közel két hete nem láttuk a tengert, ami egy szigetországnál elég hosszú időnek számít, ma viszont elérjük a Csendes-óceánt. A bőség öblének nevezett térség nem bővelkedik olyan nevezetes látnivalókban, mint Taupo vagy Rotorua, mi is inkább a térképünkön szereplő kemping ikon miatt választjuk Matata városát következő állomásunknak. Tökéletes tengerpart, aranyló homokkal, türkiz kék óceánnal. Mi akadályozhatná végre az önfeledt lubickolást a sós vízben? Elsősorban a méteres hullámok, és a szájkékítően hideg víz. Hideg és Hullámos, mindkettő nagy H-val. Bele-belerohanunk azért, de 6 hét tapasztalata alapján kijelenthetem,

Új-Zélandra strandélményért senki ne jöjjön. Nem éri meg.

 

Nagyjából tizedszerre próbálunk fürödni a tengerben, ezúttal Matatánál nem sikerül. Hullámos és hideg. Nagyon HIDEG Forrás: Horváth Zoltán - Fotozoo

 

Szörfözni, vitorlázni, búvárkodni, bálnát és delfint nézni igen, de a strandolást nem erőltetném. A forró zuhany viszont nagyon jól esik a pénzbedobós fülkében, lassan el kell gondolkodnunk a takarókon… Fagyás ide vagy oda, túránk 2000. kilométerét egy fagylaltozóban ünnepeljük március 8-án, egyben Boldog Nő- és Zoltán napot kívánunk egymásnak. Tauranga felé indulunk tovább jobbról végig az óceán kíséri utunkat. Tauranga a térség székhelye, óriási kontrasztot képezve az eddigi lakatlanabb vidékhez képest. Nehezen találjuk a nagyváros ritmusát, nem élvezzük a forgalmat, a sok sávos utakat, a hangzavart. Kezd ránk sötétedni, de még mindig a külvárosi részeken bolyongunk. Végre egy hangulatos folyóparthoz érünk, de óriási „no camping” tábla jelzi a vadkempingezés tiltását. 200 dollár lenne a büntetés, amely az összvagyonunk felét jelentené a maradék egy hétre, félünk rizikózni. A maorik istene aztán újra megsegít, a folyó túlpartján lakó hölgyet sodorja hozzánk véletlenül. Beszélgetünk Új-Zélandról, a maorikról, a folyóról, majd a kempinget tiltó tábláról. Több sem kell neki, azonnal felajánlja a folyóparti telkét táborhelynek. Nem győzünk hálálkodni, de ő szemmel láthatóan nem kér a köszönetből, természetesnek veszi hogy a földjén sátorozzunk.

A maorik nem feltétlenül udvarias emberek, inkább csak természetesek, nem játsszák meg magukat, ezért tűnhetnek furcsának nekünk Európaiaknak.

 

Maori „nevezetességek” és turis cuccok

Reggel vesszük észre, hogy az éjszakát Bethlehemben töltöttük, legalábbis így hívják a folyó menti külvárost. A biblikus szálon tovább haladva betérünk a Cafe Paradiso-ba, ahol olyan finom kávét iszunk, hogy tényleg a paradicsomban érezzük magunk. Te Puna helység névtáblája hamar eloszlatja magasztos gondolataimat. Hogy lehet ilyen nevet adni egy városnak?! Te Puna! Kikérem magamnak, Puna aki mondja! Talán gyerekes dolog fönnakadni idegen szavakon, de amikor egy órával később az isten hozott minket Katikati-ban, akkor már tényleg fúlok meg a röhögéstől. Katikati nevezetes marad a nevén kívül is, mivel a használtruhásnál vásárolunk pár takarót, meg maori gyerkőcök által kinőtt pulcsit. Az én testalkatommal kb. elemi negyedikben lenne a helyem az óriásbébik közt. Hatalmas termetű népség, nem véletlen a világhírű rögbiválogatottjuk, minden adottságuk megvan hozzá. Északra tartunk a 2-es úton, amely a déli féltekén „jó” iránynak számít, elvileg a melegebb felé haladunk. Ránk is férne, mert az eddigi túránk nagyobb részében fáztunk. Nappal ugyan voltak kimondottan meleg időszakok, de az éjszakák sokszor megkívánták volna a sátorfűtést. Állítólag kifogtuk az utóbbi évek legpocsékabb nyarát, de azt hiszem alapvetően rosszul „mértük fel” Új-Zéland éghajlatát. Felmérés alatt az útleírásokban látott képek alapján elképzelt időjárást értem. Igen, tényleg erre, és az ausztrál negyvenvalahány fokokra alapoztam azt a tökéletes tévedésemet, hogy itt kellemes nyári biciklizés vár ránk. Ausztrália közelsége egyáltalán nem igaz, elég a három órás repülőútra gondolni. Budapestről minden európai város bőven három órán belül található, tehát több ezer kilométerről beszélünk, amely számottevő változást jelent az éghajlatban. Vicces, hogy éppen a túra végére vásárolunk meleg dolgokat, ráadásul éppen északon, ahol papíron szubtrópusi körülményekkel várják az idelátogatókat. A bőség öblében valóban látunk kivi – és avokádó ültetvényeket, de a szubtrópusról nekem valahogy melegebb fogalmaim vannak.

 

Owharoa vízesés. Alacsony vízállásnál nem olyan látványos,de a páfrányerdő igazán impozáns Forrás: Horváth Zoltán - Fotozoo

 

Aranyásók földjén

Athenree-nél elkanyarodik az út az óceántól, búcsút intünk a bőség öblének. Waihi felé tartunk, amely az aranyláz idején jelentős településnek számított, rengeteg aranyásó próbált szerencsét ezen a környéken. Tulajdonképpen a mai napig is az arany városának tartják, mindenfelé a „Heart of Gold” feliratú zászlókat láthatjuk. A teljes western csomaghoz tökéletesen passzol a település vadnyugati arculata, meg sem lepődnénk ha Old Shatterhand lépne ki az egyik kocsmából. Sajnos a kemping is aranyáron van, de a szolgáltatások színvonala arányos az egy éjszakára eső dollárok számával, sőt még egy jókora medencét is „kapunk”, legalább fürödhetünk a szabad ég alatt. Nagyon hangulatos vidék ez, a turistainformációnál neki is állunk böngészni a helyi nevezetességeket, mert szeretnénk jobban megismerni a környéket. Kettő „kötelező látványosságot” választunk ki a tucatnyiból, nekünk bőven elég lesz. Főként a Karangahake szurdok fotói töltenek el bizsergéssel, de a folyó mentén húzódó bicikliút is sokat nyom a latban az úti cél kiválasztásánál. Az Ohinemuri folyó partján fennmaradt aranyásó telep is érdekes látványnak ígérkezik, és ha ezen az úton megyünk, szinte kihagyhatatlan az Owharoa vízesés is. Elsőre talán túl sok az idegen szó, de csak így tudom leírni a maorik szándékosan hülyéskedésre kitalált nyelvével illetett földrajzi helyeket. Elsőként a vízesés „jön szembe” velünk, habár az odavezető 15%-os hegymenet nem volt benne a turistairoda brossúrájában… Szó se róla, a látvány megéri a szenvedést, ráadásul ezen az úton továbbhaladva elérhetjük a Dickey Flat nevű nemzeti kempinget, amely tökéletes szálláshelynek tűnik mára. A brossúra nem tér ki külön a szűk hegyi utak meredekségére, valamint a távolságot is relatív fogalomként adja meg rövidnek, mert biciklivel bizony eltorzult arccal érkezünk a valóban gyönyörű táborhelyre. Az út néhol olyan meredek, hogy első féket húzva azonnal átpördülne a táskákkal nehezített biciklink hátulja a fejünk fölött. Ja, és az út zsákutca a Waitawheta folyóhoz, tehát mindezt visszafelé is kénytelenek leszünk megtenni. Fölfelé. A kemping viszont közelít a tökéleteshez, egyetlen apró hibája, hogy felháborítóan messze van Magyarországtól. Egy világ végi kemping nyílván nem szolgáltatásaival nyújt extrát, mellékhelyiségen és hideg folyóvízen kívül itt sem találunk mást, fekvése viszont megihlethette volna a Mindenhatót Ádám paradicsomi kertjéhez. Talán így is volt, ki tudja? Én örökre maradnék ha tehetném, akár Éva nélkül is. A maradást viszont nem Évához, hanem vízumhoz kötik, azt meg sokkal nehezebb beszerezni, így csak egy éjszakát maradunk.

 

Woodstock Battery aranyásó telepe Forrás: Horváth Zoltán - Fotozoo

 

Karangahake szurdok

Szépen kitöltjük a kemping regisztrációs lapját, leírjuk „a sajnos nincs több aprónk…” kezdetű zsoltárunkat, majd szépen bezacskózzuk az összes fémpénzünket a nemzeti becsületkasszába. Maradt még egy egész délutánunk, visszakínlódjuk magunk a vízeséshez, majd le az Ohinemuri folyóhoz. Elindulunk a kijelölt bicikliúton, de valahogy túl messze van a víztől, nem érezzük a fotókról elképzelt szurdokhangulatot. Régi vasúti töltés nyomvonalát követi a kerékpárút, mentes minden forgalomtól és sajnos érdekes látványtól is. Egy óra elteltével aztán keresztezzük végre a folyót, káprázatos helyre érünk. Itt aztán nem fukarkodott a természet, szabadjára engedte vad fantáziáját. A túlparton 1 kilométernyi alagút vár, kicsit félelmetesnek tűnik egy földúton. Félelmetességét tovább fokozza a roppant gyenge megvilágítás, amely az első száz méter után szinte vak bolyongásra készteti az óvatlan biciklist. Lámpáink hasonlóan kevésnek bizonyulnak, de vakon bízunk a bicikliút készítőiben, és végigkínlódjuk a sötét alagutat. Néhány kátyú, vízátfolyás, érdekes hang, itt már nem panaszkodhatunk az eddig hiányolt izgalmakra. Innen pár perc alatt elérjük Karangahakét, ahol testközelből is szemügyre vehetünk egy régi aranyásó telepet. Tiszta vadnyugat, eddig csak western filmekben láttunk ilyet. A századforduló táján élte aranykorát a környék két másik közeli teleppel együtt, akkoriban Új-Zéland aranykészletének 60%-át bányászták ezen a vidéken. Különleges élmény a Woodstock Battery néven létrehozott telep, a másik kettőre viszont már nem marad időnk. A kerékpárúton nem sokat láttunk a Karangahake szurdokból, ezért visszafelé a főutat választjuk, hátha közelebb húzódik a folyóhoz. Szerencsére így is van, szinte az egész utat az Ohinemuri folyó kanyonjában tesszük meg. Felejthetetlen az egész út, majd újra elhaladunk a vízesés előtt, végül a hegyesszögű lejtő a paradicsomi kempingbe. Lesz mit kipihenni ma is, és végre- hála a maori turinak- nem fagyunk mirelitté éjszaka.

 

Karangahake szurdok. Felejthetetlen kanyonok közt kanyarog az út Forrás: Horváth Zoltán - Fotozoo

 

Olvass többet a témáról: Új-Zéland két keréken
Ez is érdekelhet: Japán két keréken