Menü

2017.10.13.     Hozzászólás 0

Horváth Zoltán

Új-Zéland két keréken - VI rész

Út? Az nincs. Ösvények vannak és bérelhető kajakok a tengeri úthoz.


 

Az Egy Út

Elhagyva a főutat, a 60-as úton haladunk a Tasmán-öböl ölelésében. Célunk Motueka városa, az Abel Tasman Nemzeti Park kapuja. A 13 park legkisebbike, mégis az egyik legszebb, leglátogatottabb az összes közül, természeti adottságai egyedülállóak.

Út? Az nincs. Ösvények vannak és bérelhető kajakok a tengeri úthoz.

Az Abel Tasman Parti Ösvény egyike Új-Zéland 9 Nagy Túraútjának, de idő hiányában sokan kajakkal járják be a fantasztikus partszakaszt. Telt ház fogad a helyi kempingben, de szomorú arcunk meglágyítja a főnökasszonyt, felajánl egy szűk placcot a kivibokrok árnyékában. Bőven elég lesz, csak a kakas ne kukorékolna hajnalban a fejünk mellett. Kinga kicsit tart a 15 kilométeres emelkedőtől, szeretne egy pihenőnapot a hosszú hegymenet előtt, ráadásul felszabadul egy sátorhely is - maradunk.

Bejárjuk a környéket, megnézzük a nemzeti parkot, a nagy ösvényt, közben megmászunk pár komolyabb dombot is. Sokszor próbáltam meggyőzni Kingát a vékonyabb gumi előnyeiről - eddig hiába – most azonban rábólint a kerékcserére. Tényleg tarthat a holnapi hegymászástól. A vastag terepgumikat otthagyjuk a kempingben, ha akarnánk sem tudnánk más úton visszajönni, minek cipelnénk feleslegesen őket?

 

Terepgumik szögre akasztva, a vérgép készen áll eddigi legnagyobb hegymászására. A sátor előtt őrködő kauri matuzsálem nemzeti védelem alatt áll. Forrás: Horváth Zoltán - Fotozoo

 

Reggel elszántan vágunk neki az eddigi legkeményebb emelkedőnek. Kinga nincs elragadtatva az új papucsoktól, sokkal instabilabb, bizonytalanabb a vérgép útfekvése, ráadásul nem könnyebb tekerni sem. Az utóbbi megállapítás nyilván nem igaz, de hegynek tekerni virsligumikon sem leányálom, mi lenne vele a 2.25-ös bütykösökkel? Ezek a kivi útmérnökök tényleg nem gatyáztak a szintek csillapításával.

Takaka Hill sem az óvatos bicikliseknek készült, mindjárt az elején 10% feletti meredekséggel veszi el a bizonytalanabb bringások kedvét.

Néhány hajtűkanyar után azért csillapodik a hegy ereje, meg is dicsérem Kingát, leszállás nélkül abszolválja az első kilométereket. A Hawkes kilátónál tartunk egy nagyobb pihenőt, fogadunk néhány gratulációt az elképedt autósoktól. Tényleg tekertetek? Hogyan? Mennyivel? Nem fáj? Dehogynem fáj! És hol van még a vége?! Szerencsére közelebb, mint az eleje, most már Kinga is elhiszi, hogy meg fogja csinálni.

BUUUUMMM!!!

Óriási durranás töri meg csendes hegymászásunkat. Akkorát szól, hogy a szembejövő autós is félrehúzódva kémleli mi történhetett? Sajnos sejtem, óriási szerencse hogy felfelé robbant szét a vadiúj gumiköpeny, belegondolni sem merek mi történt volna pár kilométerrel később lefelé száguldva? Nem is kilométerek, hiszen pár száz méterre vagyunk a hágótól. Nem tudom sírjak-e vagy nevessek? Kénytelen leszek visszamenni a vastag papucsokért, de biciklivel túl hosszú idő lenne, fizikailag pedig gyilkos kihívás. Stoppolni fogok. Kicsit idegenkedem ugyan az utazás ilyen formájától, de errefelé nem bizalmatlan európai népek élnek, rengetegen közlekednek így. Azon aggódunk inkább, vajon mikor jön erre egyáltalán autó, de szerencsére nem kell sokat várni. A kempingben ijedten néznek rám, csak nem történt valami baj? Főnökasszonyunk a sztorit hallva azonnal ugrasztja a fiát, majd ő visszafuvaroz a hegyre. Egy biztos, segítőkészségből és jóakaratból sokkal több jutott az itteni embereknek, mint utakból. Két órán belül visszaérek Kingához, sokkal rosszabbra számítottunk mindketten. A vérgép újra stabil lábakon áll, vastag gumikon kapaszkodik fel a hágóra, hogy aztán napnyugtához közeledve, egyre erősödő szembeszélben guruljon le a hegy túloldalán.

 

Farewell Spit bálnák nélkül

A váratlan közjáték miatt esélytelen lenne elérnünk a homokzátonyt, kénytelenek vagyunk a hegy aljában letáborozni. Kénytelenségünket némileg csillapítja a mesébe illő táj, amely szó szerint mesébe illett, ugyanis valahol itt menekültek Frodóék Aragornnal a Fekete Lovasok elől. Jelzi a térképünk. Pajkos Póni csárdáját bezzeg nem jelzi, pedig ránk férne egy jó sör. Túl hideget azért nem kívánnék, mivel az esték és az éjszakák kifejezetten hűvösek, jobban esne valami forró ital.

A reggel sem sokkal melegebb, harisnyára húzott rövidnadrágban vágunk neki a maradék távnak. Völgyzugolyhoz le kellene térnünk az útról, azért mi maradunk az eredeti aszfaltozott forgatókönyvnél, de Collingwood után így is hamisítatlan senkiföldjére érünk, csoda hogy nem ütnek rajtunk a nazgúlok.

Muszáj megemlítenem az egyik leghihetetlenebb élményünket, amely egy sziklába vájt, szűk, dombos szakaszhoz érve vár. A sziklafal előtt, egy gomb segítségével tudjuk jelezni az autósoknak, hogy biciklisekre számíthatnak a nehezen belátható, szűk úton. Kinga imádja.

Kora délután, szemerkélő esőben, szélben, félig átfagyva, jobbára murván tesszük meg az utolsó kilométereket a Farewell Spit látogató központhoz. A 30 kilométeres földnyelv nagy része ködbe vész, bálnamegfigyelésre az esélyeink közelítenek a víz fagyáspontjához. Sajnos mi is közeledünk saját fagyáspontunkhoz, ezért a közeli kempingbe menekülünk, ahol sátorállítás után inkább a közös helyiségben melegszünk egy forró kávéval. Délutánra megembereli magát az időjárás, a felhők mögül fel-felbukkan a nap, kimondottan kellemes órákat tölthetünk napnyugtáig, ami sajnos sokkal hamarabb bekövetkezik, mint nálunk Magyarországon. Nyár közepén 19 óra után már sötétedik, sajnos Új-Zélandon rövidebb napokkal kell számolnunk, ha nem szeretnénk sötétben tekerni, sátrat állítani, stb. Csodálatos táj a homokzátony környéke is, maga a földnyelv viszont le van zárva, kizárólag szervezett túrával lehet megnézni.

 

Kezdődik. Mármint a Farewell Spit. Kettőnket 300 dollárért felvinnének, de nem foglaltuk le a négykerekes terepbuszt. A pénz nem lenne probléma…de tényleg…Kinga ne röhögj! Forrás: Horváth Zoltán - Fotozoo

 

Előre beregisztrált, 6 órás program keretén belül visznek terepbuszokkal a homokdűnékre fejenként 150 dollárért. Kihagyjuk. Puponga önmagában is gyönyörű, a környék bebarangolása óriási élmény. Este beszédbe elegyedünk két sráccal az étkezőben, akik lakóautóval is megszenvedtek a hegyen, nem irigyelnek a holnapi visszaútért. Reggel 8 körül indulnak, ha van kedvünk és beférünk, szívesen visszavisznek Motuekába. Kinga örömmel fogadja az ajánlatot, nekem azért felemás érzéseim vannak. Megspórolnánk ugyan egy egész napos szenvedést, ráadásul ugyanazon az úton, amin jöttünk, de kihagynánk egy brutális, 15 kilométeres, könnycsorgatós száguldást. A lakóautó befogadóképességére bízzuk a döntést, ha beférnek a bringák nem tekerünk, elfogadjuk az ajándékba kapott nap lehetőségét. Mindketten másban reménykedve hajtjuk álomra fejünket. Holnap a sors, vagy a jóisten, vagy a gyűrű, vagy ki tudja ki - eldönti mik a tervei velünk, legfeljebb nem mondjuk el senkinek ezt sem, ahogy a buszozást fönn északon...

 

Martin és George

Aggódva közeledem az olasz srácok lakóbuszához, kíváncsian várom mekkora az a bizonyos „campervan” belülről. Martin és George igazán rendes fiúk, nagyjából rendbe is vágják a négykerekű szoba-konyhás mobilházukat mire odaérünk. Kicsit még mosogatnak, behajtanak egy matracot ide, egy konyhaszekrényt áttesznek oda, és már rendelkezésünkre is áll a tér. Nem tudom eldönteni beférünk-e, tényleg nagyon necces lesz az előszoba két biciklinek, nekem, és az összes cuccunknak. A campervan háromszemélyes, így Kinga előre ül majd. Nem szeretném minden áron bepréselni a bicikliket, ha nekem kuporognom kell nem bánom, de hű társainkkal nem vagyok hajlandó durván bánni. Próbálkozásaimat végül siker koronázza, mindössze én fogok össze-vissza borulni minden kanyarban a kanapé karfáján. Útközben Martinék jól elbeszélgetnek hármasban, én meg veszettül kapaszkodom minden kéz – és lábujjammal, miközben próbálom visszatartani háborgó gyomrom feltörekvő tartalmát. Így érkezünk Motuekába, ahol három vidám ember száll ki a lakóautóból egy sápadt, tengeri betegnek látszó félszerzettel. Nem kell megkérdezni milyen volt, rám van írva. Köszönjük srácok, igazán sokat segítettetek, legalább egy napot kaptunk tőletek ajándékba. Elvinnének tovább délre a Nelson tavakhoz is, de visszautasítom nagylelkű ajánlatukat. Szerintem tíz percen belül összehánynám a hálójukat.

Goodbye guys! God bless you Martin and George!

 

Autentikus pihenőhely közel a célhoz. Forrás: Horváth Zoltán - Fotozoo

 

Tovább délre

Motuekából van egy alternatív út a Nelson tavakhoz, amely a Motueka folyó mentén kanyarogva vezet délre. Nem túl kreatív módon – Motueka Valley Highway – névre keresztelték a számmal nem kifejezhető utat. Számtalansága ellenére tökéletes minőségű aszfalton követjük a folyót, a szokásos poszterszerű díszletek között. Kinga Kristályfolyónak nevezi el a türkiz és smaragd minden árnyalatát megjelenítő, ivóvíz tisztaságú vizet. Gyümölcsfa ligetek borítják a lankás dombokat, a háttérben viszont fenyegető hegycsúcsok uralják a horizontot. Biztosan nem érünk ma a tavakhoz, úgy érezzük muszáj fürödni egyet a hűsítő folyóban. Nem bajlódom fürdőruha kereséssel, ádámkosztümben csobbanok a vízbe. Murphy törvénye ezúttal is beigazolódik, hiszen az elhagyatott vidéken természetesen most áll meg egy autó, most száll ki egy maori nő, most integet veszettül, és most bújik ki az összes ruhájából, hogy egy fejessel vesse bele magát a folyóba.

- Nem lehet ellenállni ugye? Én is mindig úszom egyet itt munka után. Szuper a víz!

- Igen, tényleg finom a víz, és fantasztikus ez a folyó!

Muszáj megvárnunk a kicsit sem szégyenlős hölgyet, én nem szívesen másznék ki a sziklára meztelenül. Szerencsére őt nem zavarjuk, gondolkodás nélkül kimegy a partra, felöltözik, és mosolyogva köszön el.

Természeti népek. Én csak szeretnék ilyen lenni, de civilizált gyökereim nem engedik szabadjára ösztöneimet. 

 

Kristálytiszta víz, tökéletes körülmények, sőt, Kingán még fürdőruha is volt. Forrás: Horváth Zoltán - Fotozoo

 

Tökéletes napunk becsületkasszás gyümölcsösök teszik még boldogabbá, fel is tankolunk almából, körtéből, szőlőből. Kohatu települését nézzük ki mai célállomásunknak, de a térképen jelzett helyen nyoma sincs házaknak, sőt semmilyen emberi jelenlétnek. Értetlenül nézegetjük a térképet, fogalmunk sincs mitévők legyünk. Sátrat állítunk, és az isten háta mögötti Kristályfolyó partján töltjük az éjszakát. Reggelire megesszük a maradék gyümölcsöt, majd boltért imádkozva vágunk neki a Nelson tavak felé vezető útnak. Következő reménységünk Kawatiri, de ismét csalódnunk kell, mert a településből mindössze egy régi állomásépület maradt az aljnövényzettel vastagon benőtt, használaton kívüli sínek mellett. Hajdan aranyásók éltek erre, de távozásukkal a vasút is eltűnt, mára csak az emlékhellyé átalakított állomás mesél a hajdani városka történetéről. Kawatiri Felcsútnál is jelentéktelenebb település, még csak nem is álmodhatnak kisvasútról...

Olvass többet a témáról: Új-Zéland két keréken
Ez is érdekelhet: Japán két keréken