Menü

2017.09.18.     Hozzászólás 0

Horváth Zoltán

Új-Zéland két keréken - III rész

Új-Zélandon mindenki paraszt, tán még a fővárosiak, az illegális bevándorlók és a turisták is.


 

Nagyvárosias vidéki romantika

Az Egyesült Királyságban tartja magát egy régi közhely, miszerint Ausztrália olyan, mint az 50 évvel korábbi vidéki Anglia. Természetesen nem földrajzi értelemben kell elképzelni a romantikus angol tájat, hiszen a ködös Albion köszönőviszonyban sincs a napáztatta, hajdani fegyencszigettel, sokkal inkább az emberek felfogásában, életvitelében, az ország infrastruktúrájában, az ozzik ráérős tempójában kell keresni a hasonlatosságot. A britek jó része azt gondolja, hogy Ausztrália nagy részén nincsen vezetékes víz, villany, a boltok hétvégén zárva tartanak, az emberek pedig lovon járnak.

Nálunk is vannak hajmeresztő sztereotípiák Budapest és a vidék konszenzusában, na de mi köze mindennek a mi túránkhoz? Csupán annyi, hogyaz angolok által vidékiesnek tartott ozzik Új-Zélandot tartják az elmaradott, falusi Ausztráliának. Hogy is van ez? A négyzetes vidékmegmaradás közhelyes törvénye szerint,

Új-Zélandon mindenki paraszt, tán még a fővárosiak, az illegális bevándorlók és a turisták is.

Hű, de szeretnék ezen a tanyasi életszínvonalon gumicsizmában dagonyázva kukorékolni az aucklandi szemétdombomon! Biztosan hiányozna a londoni, canberrai, vagy budapesti elit, de talán túltenném magam a kezdeti sokkon, és boldog kiviként tengetném hátralévő életem.

 

A háttérben látható Mozaik áruház kicsit gyanús, de az új-zélandi tökök meggyőznek, mégis csak jó helyen szállt le velünk a gép. Forrás: Fotozoo - Horváth Zoltán

 

A közhiedelem nagyjából annyiban fedi a valóságot, mint a Migráns1 és a TV2 híradói. Legnagyobb sajnálatunkra Auckland kimondottan dinamikus, nyüzsgő, és meglehetősen nagy területű város, amely komolyan föladja a leckét az idegen biciklistának. Sokszor megállunk és ellenőrizzük a térképet, mert valahogy nem akarnak elfogyni a főutak, magas házak, szupermarketek. Középföldének egyelőre nyomát sem látjuk.

A széles utak, a nagy forgalom, és a hangosan lüktető metropolisz nem a régi idők bájos eleganciáját idézi: néha úgy érezzük, talán rossz helyen szállt le a repülőgép, mi pedig óriási átverés áldozatai vagyunk. Estére azért oldódik az autók és emberek okozta stressz, itt-ott már felbukkan a civilizáció által még el nem hódított táj. Az egész ország legsűrűbben lakott területe van ugyan mögöttünk, de érezhetően csalódottak vagyunk, sokkal kevesebb 21. századra számítottunk.

Kicsit aggódva verünk sátrat a Waikato folyó partján, valahogy nem vadkempingezésre szánt területnek tűnik a park. Hajnalban egy robotszerű madárhang ébreszt, amely annyira földöntúli, hogy muszáj kiderítenünk az énekes kilétét. Természetesen nem sikerül beazonosítani, robotmadár néven raktározzuk el az agyalapi határozónkban. Tulajdonképpen elégedettek lehetünk az első napi teljesítményünkkel, sikerült áthámozni magunkat Új-Zéland legnagyobb városán, illetve az ország népességének majd egyharmadán.

 

Apa, kezdődik

Végre magunk mögött hagyjuk a nagyvárosi forgatagot, csendes, de szerencsére jó minőségű mellékutakon haladunk déli irányba. A táj egyelőre nem nevezhető lélegzetelállítónak, minimum két vízesést és néhány havas csúcsot vártam volna harmadnapra a hobbitok földjén. Viszonylag sík terepen tekerünk, mégis meg kell másznunk néhány sunyin meredek emelkedőt, amelyek valahogy sokkal hosszabbak, mint amilyennek tűnnek. Kinga le is száll némelyik domb közepén és inkább tolja a felmálházott biciklit. Nem igazán sikerül elkapni az út ritmusát, ráadásul utálom a sisakot a fejemen, de biztos jobb lesz minden az idő múlásával.

 

Elhagyva a nagyvárost megváltozik a táj, gyérül a forgalom. Gyönyörű utakon tartunk dél felé. Forrás: Fotozoo - Horváth Zoltán

 

Csendesen tekerünk, küzdünk a dombokkal, legjobb szórakozásunkat a települések nevei nyújtják. Te Kauwhata, Te Ohaki, Te Akau, Te Rapa, Te Kowhai, Te Rore. Vajon mit jelenthet a Te szócska a helységnevekben?

- Te Kinga, hová is megyünk mi tulajdonképpen?

- Nem tudom Te Zoli, de az biztos, hogy szembeszél fúj.

Ja és az normális hogy fáj a nyakam? Kezdődik. Tudtam, hogy nem lesz sétagalopp kettesben, de hogy mindjárt az elején panaszkodni? Aki sokat bringázik, pontosan tudja milyen ez a fajta nyakfájás, de nem fogom elvenni a kedvét a túra legelején. A szembeszél pedig tényleg átlagon felüli, abszolút átérzem a fájdalmait. Talán csillapodik, vagy fordul később a szél, és megnyugszik majd szegénykém.

- Persze, Kingám, pár nap és elmúlik. Legrosszabb esetben mégsem, de legalább szép tájakon nyújtogatod jobbra-balra, nem igaz?

 

Impozáns átjáró a kemping és a kivi ház között. Forrás: Fotozoo - Horváth Zoltán

 

Sajnos a nyakfájás sem múlik, és a szép tájak is váratnak magukra, remélem egy pozitív élmény megfordítja majd a túra nyögvenyelős hangulatát. A fordulat azonban várat magára, hiszen ismét nem találunk normális táborhelyet. Egy folyóparti domboldalban állítunk sátrat, olyan közel a főúthoz, hogy minden autó hangjára rémülten riadunk fel. Nem mellesleg éjszakai vendéget is kapunk egy oposszum személyében, aki nem hajlandó tágítani a biciklis táskák mellől. Feltett szándéka hogy kirámolja a cuccunkat, Zrínyi Miklós szerű kirohanásaim ellenére félóránként visszatér kotorászni a sátorhoz. Nem tudom eldönteni, hogy az autók, vagy az oposszum miatt vagyok kialvatlanabb, de Kingára nézve sem a jól megérdemelt szabadságát töltő, kipihent turista jut az eszembe.

- Nyakad hogy van?

- Olyan, mintha kést szúrtak volna bele, kicsit zsibbad is.

- Mit gondolsz, fogod bírni? Visszaforduljunk inkább?

- Megőrültél? Frodó többet szenvedett a gyűrű miatt, mégis lejutottak a Déli-szigetre. Meg ne halljak még egy ilyen ostoba felvetést, mert megtudod milyen egy igazi késszúrás a nyakba!

Örömmel nyugtázom a hozzáállását, Kinga kitartása nélkül valószínűleg nem mertem volna belevágni a közös kalandba.

 

Kivilesen

Késő délután érjük el Otorohanga városát, bájos kisugárzása mindkettőnket maradásra késztet. Kiviszobrok fogadnak az érkezéskor, a belvárosban, és a kemping közelében is. Valószínűleg nem a túlfűtött nemzeti öntudat szülte a sok kőkivit, ennél sokkal prózaibb oka van a szobroknak. Itt hozták létre az első olyan kivi házat, amelyben a látogatók megcsodálhatták Új-Zéland nemzeti szimbólumát, de természetesen egyéb őshonos állat- és növényfajták is láthatóak az intézményben. Rengeteg tudományos megfigyelést is folytatnak, nem beszélve a sikeres szaporító programról, hiszen a kivi sajnos veszélyeztetett faj, természetes környezetében nagyon ritkán megfigyelhető manapság. Miért nem vagyok meglepve? 

 

Új-Zéland kivifővárosa – Otorohanga. Itt talán Michelangelo is kivit faragott volna a márványból Dávid szobra helyett. Forrás: Fotozoo - Horváth Zoltán

 

A kemping éppen a kivi-ház szomszédságában található, de olyan fáradtak vagyunk, hogy egyetlen éjszaka kukorékoló kivi sem zavarhatja meg az álmunkat. Másnap nem indulunk tovább, inkább a környék bebarangolása mellett döntünk. A Waitomo-Völgy bővelkedik barlangokban, gyönyörű tájakban, és turistákban. Legizgalmasabb felfedezésünk mégis egy műanyagból megformált rovar, becsületes nevén weta, amelynek óriás változata a Föld legsúlyosabb ízeltlábúja. Szerelem első látásra. Nagyon szeretnék élőben is találkozni Új-Zéland egyik leghírhedtebb rovarával, de nem sokkal kedvezőbbek a kilátásaim, mint a kivi esetében. Bő kínálat van viszont Új-Zéland másik szimbolikus élőlényéből, a páfrányból. Errefelé mindent páfrányok borítanak, komplett erdőségeket alkotnak, mind az aljnövényzet, mind maguk a fák tekintetében.

Pompás teremtmény a páfrányfa, igazán jellegzetes tájat kölcsönöz Új-Zélandnak.

Másnap reggel a kivi ház recepcióján fizetjük ki az előző két éjszakát, ahol beszédbe elegyedünk a pultnál dolgozó lánnyal. Óriási szerencsénk van, mert egyrészt szimpatikusnak talál minket, másrészt éppen a szabadságáról jött vissza, és felajánlja, hogy kísérjük el Atu-hoz. Atu egy kivi, maori nyelven atu azt jelenti „más”. A lány Atu gondozója, és megpróbálja kutya módjára odahívni a madarat, aki persze a rejtekhelyén alszik, mivel a kivik alapvetően éjszaka aktívak. Elmeséli, hogy egyszer egy fotós pórul járt Atuval, mert ezek a madarak nagy testűek, és elég agresszívek is. Nem tanácsos óvatlanul megzavarni a nyugalmukat, habár a szabadban nagyon ritkán van esély a találkozásra. A következő percekben leesik az állunk. Atu madárbőrbe bújt kutyaként figyel gazdája hívóhangjára, és álmosan tipeg oda üdvözölni. Óriási madár, méretei is inkább egy közepes kutyára emlékeztetnek. Nem győzünk hálálkodni a fantasztikus élményért, extraként pedig fellebben a fátyol a robotmadárról is. Földöntúli hangokat adó szárnyas barátunkat tui néven anyakönyvezték a maorik. Bár az egykori madárparadicsom már a múlté, ornitológusként még mindig az egyik legérdekesebb desztináció lehet Új-Zéland.

 

Két jómadár - a Tui és a Kaka utca sarka. Forrás: Fotozoo - Horváth Zoltán

 

Átlagos magyar turistaként viszont egyértelműen a „kaka” nevű papagájfélére hívnám fel a figyelmet, amely vicces szituációk tömkelegét okozhatja.

Szegény maoriknak fogalmuk sincs, miért fordulunk be röhögőgörcstől rángatózva a Kaka utcába, miért fotózkodunk széles vigyorral a Kaka kunyhónál, és miért éppen a Kaka nevű sátorhelyet választjuk, hiszen lenne sokkal szebb és árnyékosabb is.

Vajon a kivi után sikerül majd megpillantanunk egy kakát is?

Olvass többet a témáról: Új-Zéland két keréken
Ez is érdekelhet: Japán két keréken