Menü

2014.06.03.     Hozzászólás 0

Héjja Péter

Ultrabalaton belülről- egy őszinte vallomás

Húzza a lábát, véres a trikója… Mégis miért? Mi értelme van ennek?


- Hogy vagy?
- Köszönöm kérdésed, majd holnap reggel megmondom.
(Ismeretlen futók beszélgetése szombat délután, részlet.)


Ahogy Pula Tomi mondta:”megint öregebb lettem 212 kilométerrel”, azaz ismét sikerült célba érnem, idén is teljesítettem az Ultrabalatont. Fontos volt ez nekem, ugyanis a tavalyi év után mindenképp ki akartam deríteni, hogy ez most csak egy véletlen volt, vagy pedig tényleg van mit keresnem ezen az úton.


Az idei felkészülésem a tavalyihoz képest annyiban módosítottam, hogy megpróbáltam még kevesebbet futni. Nem akarom senkihez hasonlítani magam, de az ember keresgél. Hallok ezt-azt. Hallom, hogy Lubics Szilvi 8000 körüli évet fut. Hallom, volt olyan is, hogy Lőw András két Spartathlon között alig 1000-et. Itt nincsenek írott szabályok, mindenkinek magának kell kitapasztalni, hogy a legjobb. Ez egy nagyon hosszú folyamat, és én, a sportéletben eltöltött negyedik szezonommal még nagyon az út elején vagyok. De igyekszem sokat kísérletezni, új dolgokat próbálgatni, mert szerintem mindig azok az emberek jutnak majd előrébb, akik mernek változtatni. Mernek dönteni, és odaállni a döntésük mögé teljes egészében.

Az UB felkészülési tervem az volt, hogy a hétköznapokon 10-15 km közötti távokat futok, lehetőleg minden nap, a hétvégéken, vagy pedig a hétvégi versenyeken megfutom a szükséges hosszúkat. Ez működött is egészen áprilisig, de akkor egy elhúzódó szövődményes influenza miatt majdhogynem benulláztam a hónapot. Nem mentem a betervezett sárvári versenyre, viszont helyette végigizgulhattam a májust. Borzalmasan izgulós vagyok. Nem tudtam hogyan lesz az UB-n. Nem volt 6 óránál hosszabb a lábamban.

Én nem szeretek odaállni egy versenyre nagy arccal. Fontos hogy nyugodt legyen a lelkiismeretem, tudjam, mindent megtettem a célért. Persze továbbra is azt mondom, ekkora távokat nem lehet teljes bizonyossággal tervezni, de mégis, ha azt, amit tudtam becsülettel beletettem, nyugodtabban alszok a verseny előtti éjjelen.

A futás e fajtája véleményem szerint hatalmas tűrőképességet igényel. És most elsősorban nem a testi, inkább a lelki oldalára gondolok a műfajnak. (és persze a hozzátartozók képességeit külön kiemelném!) Tűrni, amikor fáj. Tűrni, amikor már unod, ha éget, ha dörzsöl, ha meleged van, ha eláztál. Tűrni, amikor már mindenből eleged van, és akkor jóízűen belehúzni a meleg vizes kulacsba.

És mindeközben folyamatosan csak menni, haladni a célod felé. Na, ehhez fej kell, és innen ismerszik fel a jó futó! Az egyszerű néző számára felfoghatatlan az a „szenvedés” amin átmennek a kedves páciensek. Tudom, mert mikor 2011-ben először voltam itt csapatban, én magam is ezt gondoltam.

Húzza a lábát, véres a trikója… Mégis miért? Mi értelme van ennek?

Viszont aki kísért, vagy ismer, vagy a családjában van ilyen figura, nagyon is tudja, miről szól ez az egész. Én magam egy zarándoklatként élem meg ezeket a „szervezett wellness utazásokat”, tudom, hogy ki kell majd lépnem a komfortzónámból, és hiszek benne rendületlenül, hogy célba érhetek. Általában az első felével nem szokott különösebb baj lenni, a rázósabb rész 100 fölött kezdődik. Ilyenkor általában azzal nyugtatom magam, hogy szegény megboldogult dédnagyapám Don-kanyarból való hazatéréséhez képest, ez az egész csak egy közönséges kofalárma. Persze tudom, eszmeileg összeférhetetlen, és abszurd a két dolog összehasonlítása, de azért én találok benne olyan szálat, ami segít olyankor.

És igenis érdemes szenvedni! Higgyétek el érdemes! Mert jobb ember leszel tőle! Számomra legalábbis a legnagyobb hozománya az őrült futásaimnak a pozitív hozzáállás. Valahogy nem sajnáltatom magam annyira, ha épp nem gurul a szekér. Na és? Lesz majd jobb is! A futás közben átélt nehéz pillanatok, gyötrelmek megerősítik a lelked, megerősítik bennem az élet szeretetét.

A tavalyi verseny közben Forrás: Héjja Péter

Nagyon tudok örülni például egy bicikliúton talált, látszólag gazdátlannak tűnő háztartási keksznek. Vagy egy szép kék közkútnak! Az a kedvencem! Nem nyafogok apró hülyeségeken. Letojom. Megyek tovább az utamon. És mert bölcsre futottam magam, ajánlanám mindenkinek, hogy szenvedjen kicsit! Manapság nem kell szárnyas gyíkokra vadászni, nem kell mindennap véresen komolyan küzdeni az életben maradásért. Szerencsére. Viszont az ösztön mindenkiben ott van. Ez az, ami belőlem előjön egy ilyen hosszú távú versenyen. Visz a szívem előre! Túlélni-beérni! Én ezt imádom. Engedd ki te is egy kicsit! Próbáld csak ki nyugodtan! Tűzz ki magadnak olyan célt, amiért ki kell lépni a zónából! Persze nem több száz kilométeres futásokra gondolok… legalábbis az elején nem. A célra gondolok! És hogy legyen egy terved!

Persze ha csak szenvedés lenne az egész, biztosan nem csinálnám. Mondjuk, amikor rossz, én akkor is élvezem. Én akkor is tudok mosolyogni. (a hülyegyerek mindennek örül!), Tudom, hogy találkozni fogok az úton olyanokkal, akik biztatnak, akikre felnézek, és akik megveregetik majd a vállam. Azokban a ritka percekben, csendben, hogy mások meg ne hallják, ultrafutónak hívom magam, és nagyon büszke vagyok. Ez van. A futás lett a vallásom. Ebből merítek hitet, kitartást. Ide térek vissza, és innen indulok tovább.

Na de kicsit eltértem. Akkor hogy is volt ez az UB?

A terv.

Hozni a tavalyi eredményt, esetleg javítani rajta fél órát (26:28). Ha meg nem megy, akkor viszont be kell érni! Akárhogy. Persze mindezt felülírja majd az, hogy nekem nem ez a célverseny az idén.
Tehát be kell érni. Ez az elsődleges cél. Hogy legyen önbizalmam, hogy tudjak honnan építkezni szeptember végéig. Hatalmas tétje volt ennek, ami alatt megremegtem kicsit. Nagyon féltem attól, hogy nem sikerül, féltem a kudarctól.

A kíséret.

Kerékpáron a párom, kosárkába a finomságok, édesanyámék autóval, ha esetleg valami megoldhatatlannak tűnő anomália merülne fel. Gondolom minden édesanya álma, hogy lássa a kicsi fiát betyár módon szétesve hajnalban Siófokon 200 km után, de anyu valahogy szereti az UB-t. (…)
Ahogy említettem, nagyon izgultam a verseny előtt. A rajt után megpróbáltam tartani a tempómat, nem elmenni a tömeggel. Én úgy láttam, hogy nagyon elment az eleje. Hogy ezért-e, vagy más okból, de elég sokan feladták az idén, az ideális körülmények ellenére. Az egyedi célszalagot 77 egyéni induló vehette nyakába, 54 embernek sajnos nem sikerült a teljesítés.

A táv első harmadáig elég feszült voltam. Ezt megfigyeltem már máskor is, amíg nincs mögöttem adott távolság, addig elég feszülten futok. Ez valószínűleg azért van, mert az elme tudatosan próbál védekezni ellene, hogy befogadja, mire készül a kis gazdája. Aztán meglett a 70, pipa, és láss csodát kiengedtem. Kezdődött az örömfutás. 140-ig ismerkedés, beszélgetés, lazázás. Szépen haladtunk, 3 óránként zia, sótabi, többi az asztalról. Mentes sör, ananászbefőtt, egy szendvics, tészta, leves, víz, mindenből egy picikét. A frissítés tökéletesre sikerült, a gyomrom kiválóan érezte magát.

160 körül enyhe lábfej fájdalom, kissé aggasztó. Próbáltam óvatosan lépni, megőrizve a szimmetriát, kímélni amennyire csak lehet. Útszéli fűben futás, lépések rövidítése, és az elmaradhatatlan gyakorlat, amikor elképzelem, hogy tojásokon lépkedek, finoman, puhán érkezzek a talajra. Egész jól bírtam még 25 km-t. Aki akar, ítéljen el, vessen rám követ, de őszintén bevallom nektek reggel már annyira fájt, hogy bevettem egy fájdalomcsillapítót. Van, aki azt vallja ez nem etikus, azt is elfogadom. Én így döntöttem. Szerettem volna beérni. Azt éreztem, hogy nem lesz akkora baj, mint tavaly, (1 hét mankó) de kissé megtört hajnali állapotomban pillanatnyilag jó ötletnek tűnt.

Útközben találkozások ismerősökkel, barátokkal egyéni indulókkal. Ők már nem futnak. De valami megmagyarázhatatlan erő csak viszi őket előre. Számolgatás. Ha ebben a tempóban bírom a sétát, még beérhetek…Nagyon megvisel, ha ilyet látok. Sajnálom, hogy az álmuk veszni látszik, és rettegek a pillanattól, amikor majd nekem is szembe kell néznem a démonnal, és meghozni a döntést. Eddig még megúsztam, de tudom, hogy egyszer be kell majd következnie. Balogh Ádám a „csupa mosoly” ember. Hát mi lelki erő kell ahhoz, hogy mosolyogva hallgasd végig a célban a többiek beszámolóit?

Együtt örülni velük. Vagy Kulcsár Andris, az idei 285 km-es UltraMilano célba érője, aki 195-nél hozta meg a döntést, a cél előtt egy köpésre. Hatalmas erő kell, hogy beérj, és legalább akkora, ha úgy döntesz, abbahagyod. És milyen apróságokon múlhat. Én magam hatalmas mélységeket és magasságokat élek át egy ilyen versenyen. Igazi lelki hullámvasút. Még egy hétig garantált libabőr és könnyezés bármitől, ami az UB-t juttatja eszembe.

Célbaérés-örömködés!

Fotózás, sörivás, elégedett mosoly. Most egy hét föld felett lebegés következik, utána a Spartathlon árnyékai vélhetően felbukkannak a Budai hegyek csúcsai mögött és a vállamra telepedve visszaterelnek a helyes útra.

Nagy kő esett le a szívemről. Másodjára is beértem, és érzem, hogy bár van még mit tanulnom, (szerencsére van is kitől) jó úton haladok a cél felé. Mindenkinek köszönöm a segítséget, aki hozzájárult a sikeremhez! Köszönet a Mozgásvilágnak a nagyszerű cipőért, amiben készülhettem, valamint a kedvesemnek, testvéreimnek, szüleimnek, barátaimnak.

A szerző Héjja Péter idén 2. alkalommal teljesítette az Ultrabalatont, 27 óra 21 perces eredménnyel. 

Kozmikus öröm Forrás: Héjja Péter

Olvass többet a témáról: héjja péter

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.