TransAlp 2012 - Mozgásvilág expedíció VI. nap Hír

Amit szinte rögtön húzós hegymenettel kezdtünk, azaz mi a sor végén ácsorogva néztük, ahogy kígyózik fel a bringásáradat a falmeredek hegyi úton. Sorban állással kezdődött a nap és azzal is folytatódott. Közben volt ugyan egy rövid single track lejtő, de a mezőnyt egyáltalán nem tudta széthúzni, úgyhogy a következő keskeny, tolós emelkedőnél megint hosszas ácsorgás következett. Ez a hátránya, ha a sor végéről indulunk, meg kell várni, amíg mindenki felszenvedi magát előttünk.

 



 

A másik baj a sor végével, hogy ott jellemzően a mazsolák tanyáznak, akik nem csak felfelé lassúak (ahogy mi is), hanem lefelé is. És az egynyomos ösvényeken lehetetlen előzni addig, amíg az előttünk tötymörgő el nem enged (nem szokásuk), vagy el nem esik (ez már jellemzőbb). Hihetetlenül bénák lefelé az aszfaltozott hegyi kerékpárutakhoz szokott „versenyzők”.

 



 

Abban a pillanatban, ahogy autónyi szélességűre változott az út, elengedtem a féket és a „rossz sávban” vagy két tucat embert hagytam magam mögött pár perc alatt. Annak ellenére, hogy ők a kijárt nyomvonalon gurultak, én meg kiszorultam a köves oldalra.

 



 

Persze élveztem is a sebességet, de a végén sok haszna nem volt, mert Gáborra a lejtő alján rengeteget kellett várni. Szép lassan csorogtam lefelé a sima, széles dózerúton, de Gábor csak nem akart megérkezni. Közben megálltam többször is, fényképezni, dobni egy sárgát, hátsó féktárcsát egyengetni és ezalatt az összes korábban leelőzött ember szépen eltekert mellettem. Gábor az első ellenőrző pontnál ért utól és rögtön számon is kérte rajtam, hogy miért nem a hegy aljában vártam meg. Azt már csak érintőlegesen említette – miután elég egyértelmű jelei voltak rajta itt-ott -, hogy a nagy DH-zás közben nyomott egy előre szaltót is.

   



 

Mondjuk jó lett volna, ha erről időben informál, de ahhoz be kellett volna kapcsolni a telefonját. Na mindegy, téma lezárva, rövid tápolás után nyomás tovább. Jó 20 km sík terep után jött még egy hosszú mászás a nagy lejtőzés előtt, amiben sok élvezet nem volt. Olyan ellenszél volt a hágón, amin fel kellett menni, hogy a tájban gyönyörködés helyett befordulva szenvedtük magunkat egyre feljebb, bőven 2000 méter fölé.

 



 

A túloldalon 1600 métert estünk viszonylag gyorsan. A felső szakasz iszonyat köves volt, mire leértem rajta, alig éreztem a karjaimat, FOX teló ide, vagy oda. A második szakasz már sokkal élvezetesebb volt, a hegyoldalban lejtőzgettünk immár kevésbé köves, ellenben kanyargós úton, fenyőfák árnyékában, miközben minden 200 méteren egy vízesés, vagy patak átfolyásán kellett átcsapatni.

 



 

Aztán ahogy kiértem az aszfaltozott útra, 100 méter után hangos sziszegéssel megadta magát a hátsó kerék. A már eléggé elnyűtt Phytont valami kivágta és a gyárilag Slime-mal töltött – amúgy kőnehéz -  belsőből csak úgy fröcskölt kifelé a zöld trutyi. Megállás után még sziszegett egy pár másodpercig, aztán elhallgatott. De akkorra már úgy leeresztett a gumi, hogy jobbnak láttam kicserélni. Viszont a Slime-os belsőből a benne maradt levegőt nem lehetett leereszteni. A szelep nem engedte és közben a lyuk is betömődött. Alig bírtam a félig leeresztett belsőt belepasszírozni a hátizsákomba. A szerelésnek annyi haszna volt még, hogy észrevettem, hogy a váltópapucs rendesen le volt lazulva, úgyhogy azt is meghúztam a kerékvisszarakás előtt. Közben persze megint elmentek azok, akiket már huszonötször megelőztem ma.

 



 

A lejtő alján lévő faluban (neveket képtelen vagyok megjegyezni) várt a következő ellenőrzőpont, de itt szinte csak vízért álltunk meg, annyira neki akartunk már esni a nagy szörnynek. 15 km és 1500 m szint , fel a Mortirolo hágóhoz (Giro fanoknak ismerős lehet a név). Nekem a hágóhoz felérni két és fél órát tartott, 18-20%-os meredekség alatt tekertem, felette toltam. Mondanom sem kell, jó sokszor kellett tolni a bringát. Az egyik rövid szusszanásnál benyomtam egy banános BORN gélt , ami a korábbi – talán fekete ribizlis – géllel ellentétben nagyon jó ízű volt. Ezzel már kettőre nőtt a ma felhasznált BORN cuccok száma, mivel korábban a defektszerelés közben magamba toltam – egy szintén nagyon finom – magnézium + C-vitamin ampullát.

 



 

A gélnek elég hamar megjött a hatása, kettő-hárommal gyorsabb fokozatra kapcsolva épp a hágó tetején beértem Gábort. Pedig az emelkedő aljában láttam utoljára és menet közben többen is utolértek engem, akiket szépen állva hagytam az utolsó 3-4 kilométeren.

A hágónál volt egy etetőpont, de utána lejtő csak mutatóba következett. Aztán jött még 400 méter szint. Itt Gabuly már teljesen elkészült a térdével, alig ment neki a tekerés. Néha le is szállt gyalogolni-kocogni, nem hiába edzett 42 km-es maraton futásokkal év közben. Az már tisztán látszott, hogy a mai szintidőt buktuk , de még nem tudtuk mennyivel.

A kedves szervezők olyan útvonalat találtak lefelé, hogy véletlenül se tudjunk jelentősen javítani az átlagsebességünkön. Gyakorlatilag megkaptuk a Kevélyt lefelé tízszer olyan hosszan.

 



 

A hegy alatti falunál én sikeresen benéztem egy kanyart (Gabuly elöl volt, mert én az elhagyott napszemüvegemet keresgéltem pár pecig – szerencsére megtalálták nekem) és a falu főútján kötöttem ki. Némi GPS-es és Google map-es segítséggel elindultam Ponte di Legno felé. És hogy bizonyítást nyerjen, hogy véletlenek nincsenek, a faluból kiérve 200 méter után ott állt a tárcsás útbaigazító ember, hogy megállítsa az főút forgalmát (azaz engem) egy épp áthaladó bringás miatt – aki nem volt más, mint Gabuly.

Az utolsó 6-7 km-t együtt tettük meg a célig, közben pedig szorgosan emlegettük a szervezők felmenőit, amiért erre a maradék pár km-re is odarajzoltak nekünk 300 méter szintet és egy alig kitáblázott útvonalat.

Alaposan leamortizálódva, eléhezve értünk a célba 11:37-es idővel. És még jópáran jöttek utánunk.

 

Táv: 108,98 km Szint : 3232 m Idő: 11:37 óra