Menü

2019.01.27.     Hozzászólás 0

Rakonczay Gábor: Brutál élmény, fantasztikus helyszín

Rakonczay Gábor tavaly november 18-án indult repülővel a Union-gleccseren lévő expedíciós bázisról a Filchner-Ronne-jégself és a szárazföld találkozási pontjára, az ún. Messner-startra. Innen 930 km-re van a Déli-sark, melyet három társával, 44 napnyi gyaloglás után negyedik magyarként ért el, de ő az első, aki a teljes távot gyalogszerrel tette meg a szárazföld partjáról indulva. A Déli-sarkot korábban elérő magyarok, Kovalcsikné Bátori Krisztina és Ács Zoltán, valamint Seregi Tamás az utolsó földrajzi fokot, 111 km-t gyalogoltak a sarkig.


Rakonczay eredeti terve szerint egyedül, utánpótlás és külső rásegítés (kite ernyő használata) nélkül akarta teljesíteni a távot, azonban az antarktiszi kereskedelmi logisztikát egyeduralkodóként bonyolító cég, az Antarctic Logistics and Expeditions (ALE) csak a saját feltételrendszere szerint hajlandó a szolgáltatását biztosítani. Ez annyit tesz, hogy hiába fizeti ki az ember a szabott árat egy repülős transzferért, hogy kit és hová engednek, azt ők döntik el. Ezzel leginkább magukat akarják biztosítani, hiszen egy esetleges mentésre is csak ők képesek, továbbá, ha netán komoly sérülés vagy haláleset történik, az az ő reputációjukat is negatívan befolyásolja. Ezért inkább szabályoznak.

A Mozgásvilág az expedíció kiemelt szakmai médiapartnereként végigkövette Gábor útját, és hazatérése után hosszasan faggattuk a technikai részletekről.

 

A Mozgásvilág logója is eljutott a Déli-sarkra Forrás: Magyar Déli-sark Expedíció

A Mozgásvilág logója is eljutott a Déli-sarkra (Ez a kép viszont még a Union-gleccseren készült. További fotókért katt a képre!)

 

Mozgásvilág: Kezdjük az útvonalválasztással. Tudom, hogy erős kompromisszumot kötöttél, mert van egy komolyabb jövőbeni célod, de mi volt most az eredeti elképzelésed?

Rakonczay Gábor: Mindenképpen szerettem volna a hosszabb úton, a Hercules-öbölből indulni. Az már egy elfogadott starthely a Déli-sark felé, bevéste magát a köztudatba. Innen mérik a Déli-sarki teljes távra vonatkozó sebességi rekordokat is. Azt mondják, a Messner-startról vezető útvonal egyszerűbb, mert nem fúj végig a szembeszél, az elején oldalszeled van. Persze a Hercules-útban is van könnyítő tényező. Egyrészt könnyen rá lehet menni a lánctalpas traktorkonvojok nyomára, másrészt az utat szegélyező hegyvidék kínál némi változatosságot a látványban. Mentálisan ez nagyon sokat jelent, a Messner-út sokkal monotonabb. Bennünket a jégmező közepén raktak ki, konkrétan hallottam a jég mozgását a talpam alatt. Nem láttunk semmit, ameddig a szem ellát. Van, aki ettől bekattan.

Miért kellett akkor mégis a Messner-starthelyről indulnod?

Idén két csapatot indított el csak az ALE, az expedíciónk logisztikáját szervező cég. Egyet a Hercules-öbölből, egyet pedig a Messner-starttól. Szoktak egy harmadikat is, a Ross-jég felől, a Leverett-gleccser végéről, de arra idén nem volt jelentkező. A Hercules-csapat mindössze két főből állt: egy hölgy, a finn Sanna Kallio, valamint a vezetője, a norvég Are. A Messnerről pedig mi négyen indultunk. Én úgy jelentkeztem be, hogy a Herculesről akarok indulni, de mivel nem tudtam többéves sarkvidéki tapasztalatot felmutatni, úgy gondolták, hogy a sítudásom nem elegendő a kellően gyors haladáshoz. A csapatokat pedig a vélt vagy valós haladási képesség alapján állították össze. Mi voltunk a „szedett-vedett” csapat. Utólag kiderült, hogy a finn lány közel 4 km-t tudott menni óránként, én pedig stabilan hoztam a 3,8-4 km-t, a nehéz szánnal is. Ők szigorúan óránként váltották egymást az élen, míg én jellemzően több órát is mentem a csapatunk élén. Szóval mehettem volna simán velük is, de most már mindegy.

 

 Búcsú a kisrepülőtől a Messner-startnál Forrás: Magyar Déli-sark Expedíció

Búcsú a kisrepülőtől a Messner-startnál (Van még fotó, katt a képre!)

 

Mennyire kikerülhetetlen az ALE, ha nem akarod, hogy szabályokkal korlátozzanak?

Ebben a régióban teljesen. Kint meséltek róla, hogy van egy orosz cég, amelyik Dél-Afrikából repül be. Akiket amúgy szinte lehetetlen megtalálni. Állítólag bárhová elvisznek a kontinensen, viszont találkoztam egy idősebb házaspárral, akik utaztak ezzel a céggel. Pingvinnéző túrán voltak, és találkoztak egy szóló expedícióssal, aki két hétig várt élelem nélkül a sátrában arra, hogy hazavigyék, mert a cég arra várt, hátha akad még valaki a repülőre, hogy alacsonyabb fajlagos költséggel repülhessenek. Emberünk meg majdnem meghalt addig. De az eredeti kérdésre válaszolva, a Nyugat-Antarktiszi térség és a Déli-sark az teljesen az ALE „fennhatósága” alá esik. Konkrétan, a Déli-sarki Amundsen-Scott bázis mellett csak az ALÉ-nak van tábora. A Scott-bázisra (Ross-jég széle, McMurdo-öböl – PL) a repülőgépeket az ALE biztosítja. Komoly repülőgépparkjuk van, a kisgépektől az IL-76-ig. Uralják az antarktiszi expedíciós logisztikát. Emellett szárazföldi járműparkkal és táborokkal is rendelkeznek.

Az ALE jelenleg négy lábon áll. Az első és legfontosabb: ők végzik a bázisok közötti személy- és teherszállítást. A második már a turisztikai vonal: pingvinlesre viszik az ezt megfizetni tudó turistákat. Chiléből a Union-gleccserre repítik őket, majd amint alkalmas az idő, egynapos repülős kiruccanásra viszik őket egy közeli császárpingvin-kolóniához. A harmadik, ami egyben a zászlóshajójuk is, az Antarktisz legmagasabb csúcsának megmászása. A Mount Vinsonra szerveznek kereskedelmi, vezetett túrákat, szinte 100%-os csúcselérési aránnyal. Technikailag nem nehéz, egy guide nagy létszámú kuncsaftot vezethet, a részvételi díj pedig negyvenezer amerikai dollár. Plusz, a Mount Vinson mellé bejött még a vulkán is, a Mount Sidley. (A Seven Summits, azaz a hét kontinens legmagasabb csúcsai sorozat mintájára ugyanis a valamiben mindenképp elsőséget keresők kitaláltak egy Seven Volcanic Summits, azaz a hét kontinens legmagasabb vulkánja sorozatot is. A Mount Sidley az Antarktisz legmagasabb vulkánja. - PL) A negyedik pedig a Déli-sarki expedíciók. Ezeknek is két fajtája van: az utolsó fokról indulók és a teljes távot gyaloglók. Az utolsó fokra évi 30-50 jelentkező akad, akik többnyire végig is mennek. Ennek kétharmada saját kuncsaft, a maradék pedig külsős cégek szervezésében érkezik, amelyek az ALÉ-vel szerződésben állnak. Ezek lehetnek akár ismert sarkkutatók és magánkuncsaftjaik is. Idén kb. ötvenen érték el ily módon a sarkot. A 110 km-es távra kapnak 8-12 napot, hogy biztosan végig tudjanak menni. Aztán a teljes távot gyaloglókat is két részre lehet osztani. Azokat, akik még nem jártak az Antarktiszon, vagy nem elég tapasztaltak, csak vezetővel engedik el. Csak az mehet vezető nélkül, aki fel tudja mutatni az ALE által kért tapasztalatot. Ez egy sarkvidéki tréningből, valamint egy legalább háromhetes jeges túrából áll, melynek során legalább hatvan kilós szánt kell húzni. De ha megcsinálod az utolsó fokos túrát, már azzal is nagyot lépsz előre. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a legrelevánsabb szűrési módszer, de egyelőre ez van.

Tehát a guide sem választható opció?

Nem. Az újoncokkal akkor is küldenek valakit, ha több fős csoport jön össze. A mi vezetőnk most ment végig másodszor. Ez után az út után jövőre például már én is vihetnék csapatot. Idén tehát két ilyen csapatot indított az ALE, az egyikben egy, a miénkben pedig három kuncsaft volt. Rajtunk kívül csak néhány szóló sportoló indult, akik közül hárman feladták, és öten érték el a sarkot.

Neked a Grönland nem volt elegendő kvalifikáció, hogy egyedül elengedjenek a Herculesről?

Amikor bejelentkeztem, még nem volt meg a Grönland. De utána, amikor látták, hogy simán megcsináltam, el kellett volna, hogy engedjenek. A norvég vezetőm nem is értette, hogy miért nem így történt. A szokásos protokoll szerint megkérdezhették volna a grönlandi vezetőmet, hogy milyen sebességgel mentem, milyen időjárási viszonyok között, mennyire voltam megbízható. Az is elég ritka és különleges, hogy valaki egy Grönland-átszelés után nem egy trópusi tengerpartra akar menni nyaralni, hanem vissza a jégre, amint lehet. Szóval hivatalosan el kellett volna engedniük. Valójában azonban éreztem egy kis ellenszelet, aminek több oka is lehet, de részletekbe nem mennék bele. Maradjunk annyiban, hogy van a cég részéről egy kőkemény részrehajlás a britek felé. A sarkvidéket magukénak érzik, területi igényük is van, mégsem lett egyik történelmi elsőség sem az övék, ráadásul az utóbbi két transzantarktiszi próbálkozójuk közül az egyik meghalt, a másik pedig feladta. Szeretnék, ha a következő nagy dobást britek hajtanák végre. Összességében azonban nem bánom, hogy így alakult. Nem lett volna bölcs dolog kellő tudás nélkül odamenni. Nem kell sok mindent tudni, de van néhány fontos dolog, amit csak jól szabad csinálni, nem ronthatod el. Utólagosan komoly elismeréseket kaptam. A Déli-sarki bázison odajött hozzám a másik párosból a norvég lány, és mondta, hogy sokat jöttek a mi nyomunkon, és mindig tudták, hogy melyik volt az a szakasz, amit én vezettem, mert ott nyílegyenesen ment a nyom a többiekéhez képest. Az ő vezetője is megjegyezte, hogy ilyet ritkán lát, pedig ő már a tapasztalt vezetők közé tartozik, sok komoly névvel dolgozott együtt.

 

Menetelés a végtelen fehérségben Forrás: Magyar Déli-sark Expedíció

Társas magány a végtelen fehérségben (Van még fotó, katt a képre!)

 

Mi volt egyébként a guide szerepe az expedícióban?

A legfőbb szerepe az volt, hogy ha valaki kibukik, sérülés vagy egyéb miatt, akkor ő az, aki az orvossal telefonon konzultálva meghozza a döntést az illető kimentéséről. Minden nap be kellett jelentkeznie műholdas telefonon az ALE központjába. Hiába tudtak bennünket nyomon követni, el kellett mondania az aktuális koordinátánkat, hogy mennyit mozogtunk aznap, és hogy a csapat milyen állapotban van. Nem volt elég általánosságokat közölnie. Amikor azt mondta, hogy az egyik csapattag lassú, akkor visszakérdeztek, hogy melyikük. Amikor Grazynának, a lengyel lánynak megfagyott az orra, akkor el kellett mondania az orvosnak, hogy milyen színű a bőrfelület. Ez alapján kapott utasítást, hogy milyen krémmel kenje be.

Mennyire volt szó szerint vezető? Ment elöl valamennyit?

Az expedíciók elején mindig van egy ilyen demokrácia, hogy felváltva mindig más vezeti a csapatot. A második, harmadik napon aztán már látszott, hogy ki az, aki 20-30%-kal lassabb. Akkor elkezdődött a súllyal való osztozkodás. A walesi srác és én voltunk a jobb erőben. A vezető akkor még ezt munkának fogta fel. Később, amikor a vihar és a lassabb haladás miatt kezdtünk szűkében lenni az élelemnek, akkor már nem, de az elején még érezhetően munkaként kezelte. Ezért nem vett át súlyt, hátul jött, és rövid napi szakaszokat jelölt ki. A vége felé, amikor kellett, akkor jobban odatette magát. Ideális esetben tehát a guide egy 25%-os csapattag, de extrém helyzetben ő viszi el a balhét, ő felel értünk. A sérüléseknél például mindig hangsúlyozta, hogy a legapróbb nyavalyát is azonnal mondjuk, mutassuk, hogy folyamatában lássa, mi történik, mert ha későn szólunk, és már nem orvosolható a sérülés, az a túra végét jelentheti. Mi aztán szorgalmasan jelentettünk is, bár nekem az arcom fagyásáig semmi bajom nem volt. Mindezek mellett azért az első jajveszékelésre nem küldenek haza senkit. Joe belső combján például a nagy hőingás miatt nagyon csúnya hámsérülések keletkeztek, amikre ránézésre azt mondanád, hogy tuti elviszi a vérmérgezés (Gábor itt elég plasztikusan elmesélte a kórképet, ettől most eltekintenék – PL). De a doki a telefonos konzultáció után úgy döntött, hogy ez még belefér.

biztos voltam benne, hogy még max. fél óra, és magától fogja azt mondani, hogy itt a vége

Az elbeszéléseid alapján volt egy pillanat, amikor nagyon közel voltatok ahhoz, hogy egyikőtöknek ki kell szállnia. Joe is beszámolt arról a blogján, hogy szenteste napján egy emelkedőn már annyira fájt az Achillese, hogy sírva fakadt. Hogyan oldottátok meg a helyzetet?

Az tényleg necces volt. Konkrétan nem tudta mozgatni a lábát. Kívülről pedig semmi nem látszott rajta. Akkor biztos voltam benne, hogy még max. fél óra, és magától fogja azt mondani, hogy itt a vége. Lassú volt, furán mozgott, hogy másképp terhelje a lábát, ettől a csípője is feltört. Még több száz kilométer volt akkor hátra, és ott álltunk egy meredek emelkedő előtt. Tanácskoztunk a norvéggal, hogy mi legyen. Felmerült, hogy elveszünk tőle pár súlyt, de azzal csak elodázzuk az elkerülhetetlent. Végül az a megoldás jutott eszünkbe, hogy készítettünk neki „házi” sarokemelőt a lécére. Random tárgyakat rögzítettünk a kötése alá ragasztószalaggal. Így tudta folytatni, de a rendes mozgása csak a túra utolsó három napjára tért vissza.

 

Gábor táborhelyeinek GPS-koordinátái. Minden pont egy napot jelent. Forrás: Magyar Déli-sark Expedíció

Szintrajz és térkép a táborok koordinátáival. Minden pont egy napnyi szakasz végét jelöli (Van még fotó, katt a képre!)

 

Számodra volt-e olyan pillanat, amikor te magad érezted úgy, hogy ez nem fog sikerülni?

Nem. A többi csapattagnál két alkalommal rezgett a léc, de én eldöntöttem, hogy ha idejön a repülőgép, és azt mondja, hogy mindenki megy haza, én egyszerűen nem szállok be. Mit tudnának velem csinálni? Semmit. Az itthoni csapat úgyis megértené, mi magyarok mindig megyünk előre. Történt ezzel kapcsolatban egy jópofa sztori. Már csak 36 km volt hátra a sarkig, amikor a szüleimmel beszéltem telefonon (nagyon kevés ilyen alkalom volt). Elmondtam neki, hogy másnap már látni fogjuk a sarki bázist, és 10 km marad csak az utolsó napra. Apám kérdezte hitetlenkedve, hogy tényleg ott fogunk megállni, szinte a bázis tövében? Magyaráztam neki, hogy a csapat kb. 24 km-t bír, ha erőltetjük, akkor 26-ot. Nem akartunk utolsó leheletünkkel beesni a célba. De én magam ott már nem álltam volna meg. Az óceánátkeléseknél sem aludtam már az utolsó két napban sosem. Ott az ember az utolsó energiáját mozgósítja, és ledarálja egyben, ami még hátra van. Apám kérdezte viccesen, hogy nem lehetne a többieket otthagyni? De persze, csapatban nyilván nem csinálunk ilyet, de azért ezt elmeséltem később a lengyel lánynak, amit ő annyival nyugtázott, hogy ez biztos a magyar mentalitás, hogy a szabályokat áthágva izomból mennénk a végén.

 

Rakonczay Gábor társaival a Déli-sarkon Forrás: Rakonczay Gábor a Déli-sarkon

Rakonczay Gábor társaival a Déli-sarkon (Van még fotó, katt a képre!)

 

44 nap 4 óra alatt teljesítettétek az utat. Előzetesen hány napra kalkuláltátok az utat, és hány napot veszítettetek vihar miatt?

45 nappal kalkuláltunk. Az első depónál, a Thiels Cornernél álltunk először, másfél napot. Délben már odaértünk, és másnap pihenőt tartottunk, mert Joe-nak ott volt szétmenve először a lába. Itt kezdődött a veszekedés a lengyel lány és a norvég vezetőnk között, mert Grazyna kezdett aggódni, hogy ebben a tempóban nem fogja elérni a Vinsonos csapatot. (Grazyna az Explorer’s Grand Slamre hajt, azaz a Seven Summits, plusz az Északi- és a Déli-sark. Már csak a Déli-sark és az Antarktisz legmagasabb csúcsa, a Mount Vinson hiányzott neki – PL.) Ezen kívül álltunk még két teljes napot a szélvihar miatt. Erre is vonatkozik ALE szabály: ha 25 csomó feletti szél fúj, és elég hideg van (-20 alatt), akkor elvileg nem szabad menni. A szélerősségről pontos mérésünk nem volt. Az előrejelzésnek általában köze sem volt a valósághoz, egyedül a Déli-sarkon jött be fokra pontosan az előre jelzett hőmérséklet. A viharban kezdetben én 90 km/h alattinak éreztem a szelet, de már ez is jóval túl volt a 25 csomón (1 csomó = 1 tengeri mérföld, ami 1,852 km), mégis mentünk benne egy egész napot. Aztán éjjel a sátor feszítőköteleinek a hangján már hallottuk, hogy üvölt a szél. Akkor a norvég sráccal megállapítottuk, hogy ez már bőven 100 km/h felett van. Az sakk-matt helyzet volt, abban nem lehet elindulni.

Aztán az utolsó két hétben volt még egy nap, amikor később indultunk csak el, mert -30 fokra és erős szélre ébredtünk. Ki kellett várnunk, hogy kedvezőbbre forduljon az idő.

A tempót a guide határozta meg, kvázi letiltott bennünket, hogy gyorsabban menjünk. Van is egy ilyen szabály, hogy az elején nem nagyon mehetsz, de ha a csapat nagyon jól bírja, és a kísérő is rábólint, akkor lehet többet menni. De ez kétélű dolog, mert ha bárkivel bármi történik, függetlenül attól, hogy nagyobb tempót mentünk-e az elején, akkor a kísérőt veszik elő először. Szóval a lassabb tempóval a guide is magát védte. Engem egyébként teljesen egyenrangú partnerként kezelt, főleg a grönlandi átkelésem miatt. De a szóló utak is sokat emeltek a presztízsemen. Az antarktiszi csapatból, a guide-ot is beleértve, senki sem csinált még szóló utat, de ez igaz volt akkor még a grönlandi csapatra is. A szóló átkeléseknek óriási respektje van ebben a közösségben, legyen az vízen vagy jégen. Úgy néznek rád, mintha lenne a válladon valami tábornoki vállap.

 

Rakonczay Gábor jeges szelfi Forrás: Magyar Déli-sark Expedíció

Jeges szelfi (van még fotó, katt a képre!)

 

Te ugye utánpótlás nélkül akartál indulni, de az ALE előírt két depót. Ide mennyi élelmiszert küldtél előre, illetve hogyan fordulhatott elő, hogy majdnem kifogytatok az élelemből?

A 45 napnyi élelemből harmincat kellett felpakolni a szánra induláskor, tíznapit kellett előre küldeni az első depóhoz a Thiels Cornernél, és a tartalékkal együtt tízet a másodikhoz is, amit a 87. szélességi kör környékére terveztek ledobni. Én ettől függetlenül próbáltam magam az eredeti elképzelésemhez tartani, így jóval kevesebbet küldtem előre, de erről nem szóltam senkinek. Amit tudtam, felpakoltam a szánomra. Ez vonatkozott az egyéb dolgokra is, mint a plusz zokni és vécépapír. Ezeket is inkább a szánra pakoltam. Szerencsére nem tűnt fel senkinek, hogy amíg a többiek három zsákot küldtek előre, én csak egyet az elsőre és felet a másodikra.

Ha már említed a vécépapírt, abból mennyit vittél?

Előírás szerint háromnaponta kell egy guriga, miközben én a 28 napos grönlandi átszelést is megoldottam másfél tekerccsel, plusz egy százas csomag nedves törlőkendővel. Kézfertőtlenítő zseléből is heti egy tubust kérnek, de én az egész út alatt használtam el egy tubust, pedig naponta többször is fertőtlenítettem a kezeimet.

Maradva a kétbetűs témánál, a nagydolog elvégzése sem tartozik a legegyszerűbb műveletek közé. Neked volt valami trükköd a dermesztő szél kicselezésére?

Igen. Erre reggel eleve rá kellett készülni, úgy kellett öltözni, hogy gyorsan el tudd végezni a műveletet. Én minden alkalommal ástam egy gödröt a hóba, nagyjából egy négyzetméter alapterületen, viszonylag mélyet. Ebbe bele tudtam úgy guggolni, hogy védve voltam a széltől. A verem falába ástam kis polcokat a papírnak, kesztyűnek. A többiek nem bajlódtak ilyesmivel, de napközben többször is látszott a mozgásukon, hogy nem esett jól nekik a reggeli séta.

Az út végső 111 km-én, az utolsó fokon már nem hagyhattátok ott a jégen a mellékterméket.

Így van. Volt egy erre rendszeresített műanyag zsákunk. A dolgunkat ebbe végeztük, majd lezártuk, és ment a szánra. A sarkig magunkkal kellett cipelni, és ott leadni. (Ennek környezetvédelmi okai vannak. Az utolsó fokon már viszonylag sokan járnak, csak így lehet valamelyest tisztán tartani. Hasonló szabály van érvényben az alaszkai Denali Nemzeti Parkban is – PL.)

A higiénia mindig sarkalatos pontja egy expedíciónak. Alap, hogy zuhanyozni nem lehet, csak nedves törlőkendő van nálad. A súlyoptimalizálás miatt pedig nyilván nem vihetsz minden napra tiszta alsóneműt. Ezekből mennyit használtál?

Az alsónadrágomat a 21. napon cseréltem le először. Azután még egyszer, a sark előtt egy vagy két nappal még egyszer cseréltem. Zokniból három párat használtam, de kettőből végig lehet menni, hőmérséklettől függően. Amikor nem volt nagyon hideg, akkor egy vékonyabbat, amikor pedig -20 fok alá süllyedt a hőmérséklet, akkor egy brutálisabb, vastag zoknit. Az utolsó foknál éreztem azt, hogy a vastag alá már a vékonyabbat is fel lehetne venni. Alapvetően nem volt nálam túl sok ruha, de még így is feleslegesnek éreztem néhány darabot. Például az arcmaszkot, az nekem nem jött be, nem kaptam benne rendesen levegőt, még úgy sem, hogy egy nagyobb lyukat vágtam rá.

Hogyan kell elképzelni az utánpótlás depót?

Az első a Thiels Cornernél egy repülőgép-üzemanyagdepó. Itt tehát le tudnak szállni a kisgépek, és minden készletet klasszul be tudnak ásni a hóba. Itt még egy WC-konténer is van. Óriási luxus volt, hogy otthagyhattuk az eddig összegyűjtött szemetünket, annyival is könnyebb lett a szán. A következő pont már kevésbé fix. Kaptunk egy koordinátát, hogy itt lesz beásva az előre küldött készletünk. Az időjárás miatt viszont nem tudott leszállni a gép. Nekünk fogyott az élelmünk, és kaptunk egy vihart is a nyakunkba, ami miatt nem tudtunk haladni. Azt a tájékoztatást kaptuk, hogy a vihar miatt csak egy fokkal délebbre tudják ledobni az élelmet. Egy fok az 111 km, nekünk 4-5 napi plusz gyaloglást jelentett. Szorult helyzetünket úgy próbálták megoldani, hogy miközben meneteltünk, a Déli-sark felé turistákat szállító repülőgéppel küldtek nekünk egy kisebb élelmiszercsomagot, amivel a módosított depóig kihúzhattuk. Ezt azonban sem az első, sem a második napon nem tudták letenni. Végül a harmadik napon, amikor konkrétan elfogyott az összes élelmünk, újra észrevettük a repülőt a horizonton. Szemből jött és egyenesen felénk tartott. Christian és Joe előttem ment, és azt láttam, hogy kapkodva csatolnak ki a szán hevederéből, hogy félreugorjanak. Én úgy voltam vele, hogy ha egy ekkora gép háromszázzal ránk száll, akkor úgyis mindegy, úgyhogy én eldöntöttem, hogy állva halok meg. Végül közel hozzánk, 20-30 méter magasan elrepült mellettünk, és nemes egyszerűséggel kihajították a gépből a nekünk szánt élelmiszercsomagot. Négynapi élelem volt egy zsákba csomagolva, de még ejtőernyőt se raktak rá, így a földet érés után olyan volt, mintha kézigránátot robbantottak volna a zsákban. Az élelmet vagy két órán keresztül próbáltuk a hóról összekapirgálni. Felismerhetetlen volt, a csomagolások és porciók atomjaikra hullottak. Összeszedtük, amit tudtunk. Aztán három nappal később jött egy repülő, ami már a tervezett, általunk előreküldött utánpótlást hozta. Megpróbált leszállni a jégre, de nem sikerült neki, a fagyott hóhullámok miatt. Később kaptunk egy műholdas sms-t, hogy sok kilométerrel arrébb tudott csak leszállni, úgyhogy még egy kicsit tartsunk ki. Másnap reggel értük el a helyet, de akkor már csak háromnapnyira voltunk a Déli-sarktól. Valamiért úgy gondoloták, hogy a fűtőanyagnunk is fogytán, ezért letettek két kannányit az élelemmel együtt. Persze ez is az én szánomon kötött ki, úgyhogy cipelhettem vagy plusz 18 kilót feleslegesen a Déli-sarki bázisra, hiszen felhasználni már alig tudtunk belőle valamennyit. Szóval szerintem pont a biztonsági okokból előírt depózás (könnyebb szán = gyorsabb haladás) miatt kerültünk majdnem bajba, mert a rossz idő miatt nem tudták a tervezett ütemben és helyen kiadni az utánpótlást. Jobb lett volna, ha mindent magunk vihetünk.

Fizikálisan sokkal nehezebb volt

Összességében milyen a benyomásod az expedícióról? Nehezebb vagy könnyebb volt, mint amire számítottál?

Fizikálisan sokkal nehezebb volt. Ebben persze benne volt az a kétszáz kilométernyi szakasz, ahol a szokatlanul sok havazás miatt puha hóban kellett vonszolni a szánokat, és alig tudtunk haladni. Ez tényleg rendkívüli helyzet volt. Kétnaponta jött az üzenet a bázisról, hogy ezt kimentették, annak elfogyott az élelme, amaz visszafordult…

 

Sastrugi: a hóból szél által formázott hatalmas, fagyott hullámok Forrás: Magyar Déli-sark Expedíció

Sastrugi: a hóból szél által formázott hatalmas, fagyott hullámok (Van még fotó, kat a képre!)

 

Ezek szerint napi szinten tudtátok, hogy a többi csapat hogyan mozog a jégen?

Igen, semmi mást, csak ezt tudtuk. Meg az időjárás-előrejelzést. Ami persze sosem jött be.

Lelkileg milyen élmény volt, mit adott?

A csapattal sokat kellett küzdeni. A grönlandi jobb volt. Valahogy ott kedvesebb emberek jöttek össze. Sokkal jobb beszélgetések voltak. Mondjuk ott lehetett is beszélgetni, mert amikor nem volt farkasordító hideg és jó volt a felszín, akkor akár órákon át is tudtunk egymás mellett síelni és beszélgetni, viccelődni. Az Antarktiszon erre nem volt lehetőség. Itt egész nap alig szóltuk egymáshoz, csak meneteltünk egymás mögött. Ettől mindenki kicsit be is fordult, illetve a csapattagok is elég erős egóval rendelkeztek, nem túl nagy kompromisszumkészséggel. Több konfliktushelyzetben én mondtam nekik, hogy gyerekek, valaki engedjen a saját igazából, mert így nem haladunk semmire. Grönlandon Colint (O’Brady - PL) kivéve a többiek pozitívan álltak hozzá a dologhoz. Az antarktisziak viszont körmük szakadtáig védték az igazukat. Ez nem túl jó egy ilyen úton. Ez volt a legnagyobb baj. Lelkileg meg a monotónia volt a nehéz. Grönlandon ehhez képes szuperváltozatosság volt. Itt szinte végig ugyanúgy néz ki a terep. Egyedül a 85-88. fok között van némi változatosság, ahol rengeteg a sastrugi (a szél által épített, különböző méretű és formájú hótarajok, hullámok). Ezt leszámítva nincs ott semmi, és ha whiteout van (köd vagy hóvihar miatt minden fehér, nem lehet a földet az égtől megkülönböztetni és lehetetlen tájékozódni – PL), akkor meg aztán végképp nincs semmi. Könnyebb az embernek befordulni.

Van bármi, amit másképp csinálnál, ha most vágnál neki?

Egyedül mennék, kevesebb cuccot vinnék. Utánpótlás nélkül, mert az nagyon veszélyessé teszi az utat. Másmilyen szánt választanék. Másmilyen napi beosztással mennék. Inkább napi két alvást iktatnék be és kétszer mennék rövidebbet. Tehát nem egyben 8-10 órát gyalogolnék, hanem kétszer hatot vagy kétszer hetet. Rövidebb szüneteket tartanék a pihenőknél. Tíz perc fölé sosem mennék, mert visszahűl a szervezet. Továbbá dinamikusabban haladnék.

Most is tíz perceket pihentetek, nem? 50 perc menet, tíz perc pihenő, az elején napi hét, a végén napi nyolc etap, nem ez volt a terv?

Ez úgy nézett ki, hogy a 10 perc akkortól indult, amikor az utolsó is megérkezett a pihenőpontra. Addig én legtöbbször már 15 perce vártam. Amúgy napi nyolc-nyolc és fél szakaszt mentünk, volt, hogy kilencet. Ha én mentem elöl, általában beleerőltettem őket, hogy legyen meg a 3,5-4 km egy menetre. A többieknek ez nem hatvanperces etapot jelentett, hanem 75 vagy 80 percet, mert lassabban haladtak. A végén ennek azért mindig örültek, mert ezzel is csökkent a táv, de maguktól hamarabb megálltak volna. Kicsit ingoványos talaj volt azért, hogy nehogy emiatt megutáljanak. De így nekik is jobb volt, inkább az utolsó etapot nyújtottuk meg egy kicsit, és nem még egy teljes szakaszt tettünk rá.

Neked ez gyermekkori álmod volt. Megkaptad, amit vártál?

Azt majd a következőtől kapom meg :) Brutál élmény, fantasztikus helyszín. Érintetlen és kristálytiszta. Élettelen az egész, még baktérium sem él meg. Ugyanakkor egy csoda, hogy ekkora távolságot meg lehet tenni viszonylag rövid idő alatt még nagy súlyt cipelve is. Vannak pillanatok, amikor úgy érzed, hogy már egy métert sem tudsz tovább menni, miközben még több száz kilométerre is képes vagy. Ez egy csoda.

 

A szán tartalma: (kezdő súly: 92 kg)

GPS, Yellowbrick jeladó, IridiumGo Műholdas átjátszó, Mobiltelefon, GoPro, Kamera (Sony4k), Napelem 28W, 2 Powerbank
Sátor
Pehelyhálózsák (The North Face Inferno -20° F/-29° C Regular)
Derékalj, foam és felfújható (Thermarest Ridge Rest Solar Regular derékalj és Thermarest Trail Pro Regular önfelfújódó matrac)
Artic bedding
Anses síléc, Rottefella NNN BC kötés, Aasnes Amundsen FL túrasíléc
Bakancs Alfa Polar A/P/S
Bakancs betét, Intuition Mukluk Polar
2 aláöltözet, 3 alsóruházat, 3 zokni (Liner, Midweight és Heavyweight), pehelymellény, könnyű pehelykabát
Külső szélálló réteg (Bergans Antartik Expedition Jacket és Bergans Antartik Expedition Salopette)
Arcmaszk, balaclava, sapka, nyaksál, kesztyűk (Thin Liner, Lightweight, Thinsulate, Renegade, Midweight Insulated Gloves, Pursuit, Thick Insulated Mittens)
Pehely parka kapucnival (Annapurna Jacket)
Julbo Explorer 2.0 napszemüveg
Oakley Ambush síszemüveg
Scott Faze síszemüveg
Rudy Project orrvédős síszemüveg
Sátor csizma (Rab Expedition Modular Boots)
Acapulka szán és húzóheveder
Műanyag kulacs éjjelre vizeletnek :) 2 Nalgene kulacs és termosz
Műanyag tányér és kanál
Tisztasági cucc, nedves törlő kendő, alkoholos kézfertőtlenítő, alap gyógyszerek, elsősegély felszerelés és vitaminok
Benzinfőző szett és benzin (2,8 dl/fő/nap)
Ásó/hólapát
Javítókészlet a sí kötéshez, a főzőhöz, stb.
Élelem (napi két fő étkezés és 8-10 köztes étkezés)

 

Olvass többet a témáról: Rakonczay Gábor, antarktisz, Déli-sark, Magyar Déli-sark Expedíció

Ajánló