Futás vagy alpinizmus? Skyrace Hír

Valószínűsíthetően ez lehet a legtöbb magashegyi terepfutó mottója, hiszen mi más inspirálhatna jobban a kék égbolt látványának köszönhető szabadság érzeténél, azért, hogy a tengerszintről minél rövidebb idő alatt minél magasabbra jusson valaki. Hozzáteszem, mindezt futva. Nem sétálva, nem túrázva, nem hegyet vagy sziklát mászva, hanem lehetőleg gyorsan futva. Ott is, ahol józan ítélőképesség alapján egy átlagos ember sírva hívná a hegyimentőket.

Futás magashegyen

A szakemberek általános véleménye alapján futásnak akkor nevezhetünk aerob, vagyis oxigénnel ellátott környezetben végzett tevékenységet, hogy ha egy kilométert legalább 6 perc alatti idővel megteszünk. Nos, képzeljük ezt el, körülbelül háromezer méteres tengerszint feletti magasságban, ahol az oxigén ellátás már érezhetően gyengébb, mint az alacsonyabban fekvő tájegységeken. Mindezt kiegészítve azzal, hogy nem épp egy sűrű erdő közepén, hanem leginkább oltári nagy kövek peremén kell a tempót tartani. Ahol sok esetben se kötél, se lánc, se semmiféle kapaszkodási lehetőség nincsen, jobb híján csak sziklák, vagy épp azok se.

Mennyire tekinthető futásnak a fent körülírt körülmények tükrében tehát az, hogy ha egy sportoló merő kalandvágyból mondjuk, fel szeretne futni a Mont Blanc tetejére Chamonix belvárosából? Olyan utakon, ahol sokszor még a szakképzett és tapasztalt sziklamászóknak is meggyűlik a baja a hirtelen bekövetkező időjárási viszontagságokból. Akik követik Kilian Jornet pályafutását, emlékezhetnek azokra az ijesztő hírekre, amikor 2013. szeptember 7-én hegyimentőknek kellett őt és párját, a szintén terepfutó svéd származású Emelie Forsberget kimenteni a francia Alpokban, Aiguille du Midi mellett egy sziklahasadékból. Az incidens utáni interjúkban a sokat tapasztalt sportoló elmondta, hogy ilyen hirtelen fellépő, ennyire zord időjárási körülményeket még soha sehol nem tapasztalt, pedig akkoriban már túl volt pár négyezer méternél is magasabb hegycsúcs meghódításán.

A Skyrace versenyek története

A spanyol sztárfutó, aki a 2018-as szezonban pontrekorddal nyerte a Migu Skyrun Series abszolút összetett világkupa sorozatát nem a magashegyi terepfutásnak köszönhetően lett világsztár, hiszen már korábban is bizonyított olyan legendás terepultrákon, mint az amerikai Western States Endurance Run. Azonban Kilian népszerűségével mondhatni egyenesen arányosan nőttek a Skyrace versenyek ismertsége is. Holott nem is gondolnánk, hogy az első kifejezetten magashegyi terepfutó versenyt például már a XIX. században megrendezték, noha nyilván az akkori körülmények nem tekinthetőek a maiakhoz hasonló profin szervezett versenynek. 1895-ben került ugyanis megrendezésre az első Ben Nevis Race, ami a mai napig Anglia egyik legkultikusabb versenye. Az Egyesült Királyság és Skócia határában fekvő, egyben a szigetország legmagasabb csúcsát jelentő Ben Nevis hegy legmagasabb pontját már 1771-ben meghódította egy skót mérnök. Bár a fennmaradt jegyzetek szerint nem futva tört fel a magasságba.

Kép forrása: Kiss Miklós

1954-ben rendezték az első hivatalos magashegyi terepfutó versenyt az Egyesült Államokban, Colorado államban, a Sziklás-hegység ötödik legmagasabb, 4302 méter magas pontjának környékén, a mai napig méltán híres és közkedvelt Pikes Peak Marathont. A verseny további érdekessége, hogy külön kellett nevezni a dohányzó valamint a nem dohányzó futóknak az akkori politikai háttér befolyásának utasítására.

Manapság több, mint kétszáz verseny kerül megrendezésre világszerte, több, mint ötvenezer futóval, akik az eddigi regisztrációk alapján hatvanöt országból érkeznek a különböző megmérettetésekre. A magyar terepfutók körében is igen népszerű ez a sorozat, bár annak ellenére, hogy klasszikus magashegyik edzéseket nem igazán lehet itthon végezni, szívesen teszik próbára képességeiket az Alpokban a Tátrában, Kárpátokban, Balkán-hegységben, vagy épp Dalmáciában. A 2017. évi nemzeti összetett bajnokságban például az ultra kategóriában elért remek eredményeknek köszönhetően Magyarország az év végi ranglista előkelő, hatodik helyén végzett, maga mögé utasítva olyan nemzeteket, mint Franciaország vagy Norvégia.

Az első ötletek arra vonatkozóan, hogy szervezett keretek között kerüljenek a magashegyi terepfutó versenyek megrendezésre a kilencvenes évek kezdetre nyúlik vissza, amikor olaszországi futók és hegymászók között kezdett elterjedni az igény egy szervezett bajnokság létrehozására. A sportrajongók szívesen jártak fel a Mont Blanc-ra vagy épp a Monte Rosára, és nemcsak kirándulva, hanem futva is. Az olasz sportszergyártó cég a Fila támogatását is élvező hegymászó Marino Giacometti, szorgalmazta a kezdeményezést, miután elismerték az első hivatalos Mont Blanc csúcsára történő felfutást, mely Adriano Greco nevéhez fűződik 1992-ből.

Giacometti, megállíthatatlan volt, így végül 1995-ben megalapította azt a szervezetet, ami a mai napig az alapja volt a magashegyi terepfutóversenyek szervezett összefogásának. A Federation for Sport at Altitude elnevezésű, nyers magyar fordításban magashegyi sportok szövetségét jelenti, összefogott minden olyan szabadiős tevékenységet, mely a magashegyi körülmények között zajlott, mint például túrázás, futás, hegymászás. Napjainkban pedig a 2008- ban alapított International Skyrunning Federation vagyis a Nemzetközi Magas-hegyifutó Szövetség fennhatósága alá tartoznak ezen versenyek szervezése.

Jelszavuk: „Less cloud, more sky!” azaz „Kevesebb felhőt, több eget!” elég sokatmondó.

Alpinizmus vagy terepfutás?

A lényegi különbség a klasszikus Ultra World Trail Tour által szervezett terepfutó versenyek - amik szintén magashegyi körülmények között zajlanak, elég ha a méltán legendás Ultra Trail du Mont Blanc útvonalára gondolunk, melyet a terepfutás nem hivatalos világbajnokságának is szoktak nevezni, szintén érint négyezer méter tengerszintfeletti magasságú pontokat - valamint a Skyrun sorozat versenyei között egyértelműen a táv-szint arányban mérhetők.

A jelenleg hatályos szabályozás értelmében a magashegyi terepfutó versenyeknek ugyanis a rajt-cél között végig kétezer méter magasság felett, extrém technikás, kemény pályán kell haladni, ahol a nehézséget nem csak a távok hossza, hanem az azokhoz tartozó vertikális magasságkülönbség adja. A lejtők és emelkedők általában minimum hat százaléktól kezdődnek és sok esetben az útvonalak olyan pályán kerülnek kialakításra, hogy egy-egy szakaszon akár a harminc százalékos dőlésszöget is meghaladja az emelkedés. További szigorú kritérium a Skyrun sorozatban, hogy az útvonalakban nem lehet több, mint tizenöt százaléknyi az aszfalattal borított szakasz. Mindezen feltételekhez pedig elég szigorú szintidők is társulnak. Erről Nedjalkov Balázs terepfutónak is vannak személyes tapasztalati.

NedyBalinak egymást követő két évben is volt szerencséje a Skyrun sorozat bulgáriai állomásán, a Pirin Ultra Trail-en versenyezni. Első ízben még 2017-ben, amikor még nem volt a verseny részese a sorozatnak, majd egy évvel később, amikor a világbajnoki sorozat hatodik állomásaként került be a naptárba a Pirin Ultra.

Kép forrása: Nedjakov Bea

„A pályát közel tíz kilométerrel megrövidítették, cserébe viszont ezer méter pozitív szintemelkedést kaptunk, és a szintidő négy órával rövidebb lett. Nem hiába lett a tavalyi sorozat abszolútgyőztese Kilian, aki sajnos nem volt ott a versenyen, azonban a női abszolút győztessel, a holland Ragna Dabats-szal volt szerencsém együtt rajtolni. Sajnos ő kiszállt féltáv körül egy sérülés miatt. Összességében fantasztikus élmény volt részt venni egy hivatalos Skyrun versenyen. A szervezés már korábban is maximálisan profi volt, de akkor a VB futamnak köszönhetően még nagyobb figyelmet kapott a futóélet Bansko környékén.” – idézi fel Bali az átélt emlékeit.

A Pirin Ultra még új versenynek számít, hiszen olyan, több éve közkedvelt helyszínek kaptak még helyet a naptárban, mint a Kanári-szigeteken megrendezett Transvulcania, a norvégiai Tromso Skyrace vagy az Alpok svájci régiójában lévő Matterhorn Ultraks, ahol a terepfutó sportág magyar meghonosítója Csányi Csanya is részt vett 2017-ben.

Csanya elmondása szerint a magashegyi futóversenyek legfontosabb tanulsága számára az, hogy terepfutásra terepfutással kell készülni. Sajnos ő ezt akkoriban egy sérülés okán nem tudta megtenni, így pár perccel ugyan, de kicsúszott a szintidőből. A pályáról elmondta, hogy kifejezetten nehéz, technikás, a terep kiváló és csodaszép. Rengeteg a singletrack, a függőhíd, a vízesések és a hegyek pedig varázslatos látványt nyújtanak. A frissítőasztalok kínálatával maximálisan elégedett volt, azonban negatívumként értékelte az egyszerhasználatos műanyag poharak és tányérok használatát. Öröm az ürömben, hogy ekkor pattant ki a fejéből a saját tányér ötlete, amit a terepfutas.hu által szervezett versenyeken már be is vezetett.

A már említett bulgáriai és svájci verseny idén is szerepel a versenysorozat hivatalos programjában. Az idei évben a tizenöt állomásból álló sorozat, tizenegy országba kalauzolja el a futókat. A tizenhatodik verseny pedig a Skyrun Masters névre keresztelt szuperdöntő lesz, ahová csak a legjobbaknak jár a meghívó. Erre a végső megmérettetésre Olaszországban az ikonikus Garda tó partján kerül majd sor október 19-én.

Milyen különleges felszerelést igényel?

A megfelelő fizikai felkészültség mellett nélkülözhetetlen bizonyos felszerelések beszerzése, mint például egy megfelelő minőségő strapabíró talppal rendelkező futócipő, de ajánlott lehet egy futóbot vásárlása is. Fontos kiemelni, hogy a bottal futást ugyanúgy tanulni és szokni kell, mint a nehéz zsákkal történő futást, tehát ezt érdemes időben elkezdeni.

Vannak olyan versenyek, ahol a változékony és kiszámíthatatlan időjárási körülményekre tekintettel a szervezők nagyon szigorúan megadják a kötelező felszerelések listáját. Ilyenek lehetnek például:

• megadott méretű hátitáska,
• fejlámpa
• esőkabát és esőnadrág
• minimum egy liter folyadék tárolására alkalmas kulacs
• síp
• izolációs fólia.

Valamint ajánlott kellék lehet még a magashegyi körülmények okán:

• napszemüveg,
• sapka
• csősál
• kesztyű.

Mellesleg az sem árt ha az illető, aki elindul egy ilyen megmérettetésen nem tériszonyos. Így garantáltan olyan élményben lehet része a felhők felett, amit csak azok láthatnak, akik az égbe törnek.

Speciális versenyek, speciális felszerelésekkel, avagy nyárból a télbe, télből a nyárba

A magashegyi futóversenyeknek van egy úgynevezett extrém kategóriája is, amikor a versenyzők a pálya teljesítése során akár négy évszakkal, és kifejezetten nehéz körülményekkel is találkozhatnak. Az egyik leghíresebb extrém magashegyi verseny a Monte Rosa Skymarathon, ami Európa második legmagasabb csúcsára ér fel. A megmérettetésen idén részt vehetett egy magyar páros Németh Csaba és Kiss Miklós is.

Az olaszországi verseny kötelező felszereléséről Kiss Miklós elmondta, hogy az előírtakat senki nem ellenőrizte verseny közben, vagy a célba érkezést követően, azonban saját magukkal szemben lett volna a legnagyobb hátrány, ha nem tartják be a szervezők előírását. A verseny körülményeire tekintettel kötelezően vinni kellett botot, beülőt, tíz méter hosszúságú kötelet, amivel egymást összekötötték, és így keltek át a gleccseren, továbbá szükség volt hosszú ujjú vízálló felsőre és hosszú szárú szintén vízálló nadrágra, napszemüvegre, hótalpra és kesztyűre is, hiszen a verseny előtti napon leesett negyven centiméternyi friss hó. Ilyen időjárási körülmények pedig bármikor nagyon hirtelen kialakulhatnak magashegyi viszonyok között.

A Monte Rosa Skymarathon csak egyik állomása a legvadabb magashegyi futóversenyeknek, vannak a sorozatnak olyan állomásai, ahol gyakorlatilag végig hegymászófelszerelésben kell a teljes távot megtenni, és a klasszikus futómozgás kizárt, mint például Oroszország és Grúzia határán az 5642 méter magasságú Elbrus csúcsára tartó Elbrus Race. A verseny 2350 méteres magasságból rajtol, a hőmérséklet pedig van ahol eléri a – 35 Celsius fokot. Ezt a versnyt leginkább úgy lehet elképzelni, mint ha síelők haladnának sítalp és síbakancs nélkül a pályán, futó- és hegymászó mozdulatokat végezve, dacolva a körülményekkel.

Hasonlóan extrém, bár kevésbé zordan télies viszonyokra lehet számítani Kilian Jornet norvégiai otthona melletti Tromso Skyracen is. A három távból álló versenyt 2014-ben alapították párjával Emelie-vel, azzal a céllal, hogy minél több futóval megszerettessék az extrémebb magashegyi körülményeket. A versenyről Kilian elmondta, hogy nem is tudna ennél szebb helyszínt találni, hiszen itt szinte összeér az ég és a föld, aki itt elindul, teljesen a természet részévé válhat, és megtapasztalhatja a valódi szabadság érzését. A verseny létrehozásával Emelie és Kilian elsősorban azt tűzte ki célul, hogy visszaadhassanak valamit a futásnak, és a természetnek, hiszen ők is annyi mindent köszönhetnek ennek a sportnak.