Menü

2019.10.08.     Hozzászólás 0

(x)

Egy Ironman vallomásai

"Nem vagyok elég jó. Nem fognak szeretni. Meg tudom csinálni. Én is vagyok olyan jó." Változatos okok állhatnak egy sportteljesítmény mögött. 


„Nem vagyok elég jó”, és emiatt „nem fognak szeretni”.

Éreztél már ilyet? Ez a két félelem mindenkiben jelen van, csak az a kérdés, mihez kezdesz velük! Hagyod, hogy tartósan lehúzzanak, vagy felhasználod őket a korlátaid megsemmisítéséhez? Víziszonyos, önbizalom-hiányos
fi úból úgy váltam ironmanné, hogy a második utat választottam, és B terv nélkül vágtam bele az eszement kalandba, amin keresztül felszabadíthattam magam.

Minden lehetetlennek tűnő küldetés magában rejti a legmélyebb önismeret, ezáltal egy teljesen új életminőség elérésének esélyét. Az ironman csupán egy cím, melynek kiérdemléséhez egy 226 km-es távú triatlonversenyt kell szintidőn belül teljesíteni. Aki azonban a felkészülés fi zikai oldala mellett ahhoz is elég erős, hogy belenézzen a kíméletlenül őszinte tükörbe, amit egy ilyen utazás elé tár, annak örökre megváltozik az élete. Legyél akár sportoló, akár tudatos életre törekvő olvasó, az itt megosztott történettől és a felvetett kérdésektől nagyon sokat kaphatsz.

 

„A vidámpark hullámvasútja egy sík vonatozás ahhoz képest, amiken a hoszszútávú triatlonban eltöltött eddigi éveim alatt keresztülmentem. A Dávid által leírt önismereti utazás sok pontján én is átestem. Legyél bajnok vagy csak egy egyszerű teljesítő, biztos, hogy az ironman örökre megváltoztatja az életed.
Ajánlom a könyvet azoknak, akik ezt az utazást nem a szakmai, hanem inkább az emberi oldaláról szeretnék jobban megismerni.”

Flander Márton, tizenkilencszeres ironman-teljesítő,
többszörös hosszútávú magyar bajnok

„Kíméletlenül őszinte önismereti utazás. Látszólag sportkönyv. Valójában a személyes fejlődés legfontosabb eszközeit osztja meg. Mi egy szuszra olvastuk végig.”

Vietorisz Szilvia és Szalay Ádám személyiségfejlesztők

„Meglepett és megfogott, hogy ez a könyv nem áll meg a siker megcélzásánál és elérésénél. Aki kapcsolódik a leírtakhoz, garantáltan sokat gondolkodhat, tanulhat az itt bemutatott nagyon gazdag és változatos úton. Ajánlom a könyvet mindazoknak, akik inspirációt, lendületet szeretnének meríteni az életútjuk jelen pontján.”

Dr. Smohai Máté, sportpszichológus

Harminckilenc találat.

Ennyiszer bukkan fel Anikó neve a következő oldalakon. Sokkal több említést is megérdemelt volna, ugyanis ő az a Nő, aki már az őrült ironman-elhatározás előtti években is mindenben mellettem állt, és a könyvben leírt utamat egyedüliként végigkísérte. Maximálisan
támogatott, mindent elviselt. Ha ő nincs, ma én sem vagyok az az ember, akivé az út során váltam. Hálás vagyok, hogy együtt élhettük meg ezeket a kalandokat.

Másfél órát aludtam. Az ironman egyik utolsó nagy tanítása a verseny előtti éjszakára maradt, így jobb híján csak forgolódtam az ágyban. Saját pusztító gondolataim céltáblája voltam. Te még mindig félsz a víztől!

Mihez kezdesz majd egy 30 méter mély tóban, ahol 700 igazi versenyző fog összerugdosni?! Egy-egy pillanatra olyan volt, mintha kívülről látnám magam, és az egész szenvedés nevetségesnek, jelentéktelennek tűnt, de
aztán a külső nézőponttal megáldott operatőrből újra visszazökkentem a főszerepbe, és teljes átéléssel játszottam tovább. 12 órán belül kell teljesítenem a versenyt. Ennyi felkészüléssel ez a minimum. Legalábbis
ezt mondják, ezt mondták. A csapattársaimnak, akikkel együtt készültem, biztosan sikerül… És nekem?
Élesen bevillant egy jelenet gyerekkoromból, édesanyám nem túl tudatosan megválogatott szavaival. Időm végül is volt, ha már az utolsó órákban keresztre feszítem magam, ne végezzek félmunkát! „Ha abbahagyod a karatét, semmi nem lesz belőled, csak egy pápaszemes kis ügyvédke.” Abbahagytam 13 évesen, és most, 21 évvel később mindössze néhány óra választ el egy ironman verseny rajtjától. Azért csinálom az egészet, hogy bizonyítsak?



De kinek és miért?



Olyan gyorsan vert a szívem, hogy az alvás teljesen esélytelen volt. Csak rövid időszakokra sikerült megnyugodnom, amikor ráéreztem, hogy nem kell másokhoz mérnem magam, teljesen mindegy, hogy mit
csinálnak a többiek, csak magamra kell figyelnem, és a befektetett munka eredményeként nem kérdés, hogy végig tudom csinálni a versenyt.
Az időelvárással és a másokkal való összehasonlítgatással viszont nagyon komoly terhet raktam magamra.
A féltávú ironman verseny óta nyolc és fél hónap tervszerű felkészülésen, nagyságrendileg 500 óra edzésen vagyok túl. A munkát beletettem. Elég jó vagyok egy ironman teljesítéséhez. De mikor leszek elég
jó magamnak? Mikor fogom megengedni magamnak, hogy élvezzem, amiért annyit dolgoztam? Fejben dől el. Ez is, mint sok minden más, és még maradt pár órám, hogy fejben rendben legyek.
Ahogy a bokszolót megmenti a gong egy nem éppen tervszerűen sikerült menet végén, nagyjából úgy váltott meg engem is a telefonomon beállított ébresztő megszólalása hajnali négy órakor. A csengő jelezte,
hogy vége a tanórának, a leckét leadták, az pedig csak rajtam múlik, hogy miként hasznosítom majd a további életem során az éjszakai felismeréseket. A csengés egyúttal az új felvonás kezdetét is jelezte: a
főszereplőnek dolga van, az ironman nem csinálja meg magát!
Egyébként azzal sem voltam tisztában, mi az az ironman, amikor eldöntöttem, hogy azzá kell válnom. A mindentudó Google világosított fel, hogy ennek a címnek az eléréséhez triatlonozni kell. Úszni alig tudtam, biciklin tizenévesen ültem utoljára, a futás pedig egész jól ment… nagyságrendileg fél óráig. Késő már ilyeneken gondolkodni! Megmentett a csörgés. Beláttam, hogy magamtól mentett meg, de vajon ki ment majd
meg néhány óra múlva, amikor vége ennek az egésznek, és kimondják, hogy „Sólyomi Dávid, ironman”? Mert ki fogják mondani. Nincs B tervem. Sosincs, és eddig mindent így értem el. Újra rengeteg időm lesz,
a felismert tanításokkal pedig szembe kellene néznem ahelyett, hogy egy újabb hasonló kihívásba menekülök előlük. Ezt persze majd később gondolom át, mert most eljött „a leghosszabb nap”, és nekem dolgom van.

Borítóterv Forrás: Sólyomi Dávid

Az eltemetett kézirat


Amit a kezedben tartasz, véletlenül sem egy ironman-felkészítő kézikönyv. Még csak nem is profi triatlonos írta! Máig két hosszútávú versenyt teljesítettem: az elsőt 11 óra 33 perc alatt, a másodikat 10 óra 49 perces idővel. Ezek az eredmények nem kvalifikálnak a profik közé, és szerintem még arra sem, hogy edzéselméleti vagy más szakmai témában okoskodjak. Nem értek ezekhez, ezért is kértem a felkészülés
későbbi szakaszában szakértő segítséget. (Ha korábban teszem, tucatnyi mulatságos történettel lenne rövidebb a könyv.) Nem az optimális pedálfordulatszámról, a tökéletes frissítés titkos receptjéről és a helyes
táplálkozásról olvashatsz a következő oldalakon. Megkockáztatom, hogy bármire is számítasz, mindenképp meg fogsz lepődni. A történet gerincét az ironmanre való felkészülés adja, az ehhez kapcsolódó önismereti utazás felfedezéseit, felmerülő gondolatait pedig igyekeztem formailag is elkülöníteni, ahol erre volt lehetőség. Számomra ezek nélkül nem lenne teljes a könyv.
Felfoghatod tehát szórakoztató olvasmánynak is ezt a sportköntösben
tálalt önismereti kalandot, ha azonban elég bátor vagy, rengeteg számodra is releváns, helyenként igen kényelmetlen kérdéssel szembesülhetsz a következő oldalakon. Elég kemény és őszinte tükörré válhat ez a könyv
a megfelelő kezekben, és biztosan állíthatom, hogy ebbe a tükörbe belenézni jóval nagyobb kihívás, mint az ironman maga. Vagy épp attól igazán nehéz az ironman (a hozzám hasonló hobbisportoló számára),
mert szembe kell nézned önmagaddal, mielőtt átszakíthatod a célszalagot.


Diószegi Ádám jógaoktató fogalmazta meg a következő gondolatot:

„Sokszor onnan lehet tudni, hogy az ember egy helyzettel kapcsolatban tényleg őszintén magába nézett, hogy talál végül valamit, aminek nem örül túlzottan.” Bőséggel találtam ilyeneket, miközben végigmentem az
ironman által kijelölt úton, és mivel nem futamodtam meg a kihívások elől, minden területen megváltozott az életem. Egyedül rajtad áll, Te mit kapsz a következő oldalaktól.

2012. augusztus 23-án ültem az irodában, és ebédidőben egy barátommal chateltem. A dátumra természetesen a Gmail emlékszik, nem én.

Valahogy így nézett ki a társalgás: (Azért csak „valahogy”, mert néhány szót inkább töröltem.)

én: nagyon keménynek tűnik ez az ironman dolog
erre kellhet több mint 1 év felkészülés is
legalábbis az én bázisomról
Laci: meg kell egy bicikli is, az is fontos :)
én: anyám campingjével munkás lenne, viszont a TV-be tuti bekerülnék
kicsit szalajt is
Laci: úgy ájron csak igazán!
én: mivel úgyis csak estére érkeznék be, azon legalább van dinamós lámpa
Laci: na igen
ez is szempont
én: egy látványosság leszek, már érzem
külön jegyeket kell majd a nézésemre szedni
csak még nem tudom, melyik évre reális kitűznöm ezt a célt
2013 túl korainak tűnik
Laci: dehogyis pont így poén tudod, ki nyerte a múltkori olimpián a 100 méteres gyorsot?
viszont Erikre, az Angolnára örökre emlékezni fogunk!
én: hopp, ahogy olvasom néhány apróságra nem is gondoltam:
„Ne essetek abba a hibába, hogy a leutazás előtti napon jut eszetekbe, hogy lyukas a gumi, nem vettem vazelint a neoprénhez…”
Laci: vazelin?
mi folyik egy ilyen versenyen?
én: hát ez az előbb lehet, megnézek egyet te már bicikliztél korábban az a 180 km az k**** sok egyszerre?
Laci: az k**** sok
nekem olyan 140 volt a napi max de nem egyszerre, hanem egész nap
én: éreztem én… és ezekből a számokból alkudni se lehet :)
Laci: ezek extra kattant faszik
én: na még barátkozok a gondolattal Volt mivel barátkozni, de leginkább önmagammal kellett volna. Társalapítóként tulajdonos és ügyvezető voltam egy jól menő vállalkozásban, mégis nagyon rosszul éreztem magam akkoriban. Egyre több olyan döntés született a cégben, melyekkel nem értettem egyet, mégsem álltam ki
magamért, így az önbecsülésem eléggé padlón volt. (30 éves voltam.)
Ilyesmi állapotban talált rám az ironman ötlete. Külső nézőpontból talán rögtön látod a mögöttes motivációt, nekem viszont szükségem volt egy szép hosszú utazásra, hogy tanuljak és kitörjek a ketrecből, amit
magamnak építettem.


2016. július 30-án teljesítettem életem első hosszútávú triatlonját, második pedig akkor még véletlenül se volt betervezve. A fenti chateléstől számított négy évben teljesen megváltozott az életem. Könyvek százait
olvastam el, számos hazai és külföldi tréningen vettem részt, befektetőként elértem a pénzügyi szabadságot, kiszálltam az említett cég operatív vezetéséből, és a hobbiportálként indult honlapom segítségével, valamint az első könyvem megjelenésével több ezer ember életét sikerült megérintenem. Ebben az időszakban fokozatosan haladtam a sport terén is, míg végül 2014 novemberében (több mint két évvel a megosztott „társalgás” után) meghoztam a döntést, amitől onnantól fogva senki és semmi nem volt képes eltéríteni: megcsinálok
egy ironmant, ha addig élek is.

Az ironmankaland szerencsére remek keretet ad azon felismerések megosztásához, melyek változást hoztak az életembe. A felkészülés során számtalanszor éreztem, hogy a sportban tisztán visszaköszönnek
a világhírű tanítóktól drágán megszerzett és általam addigra már letesztelt, alkalmazott alapelvek. Az élet több területén nagyon hasonló a „sikerrecept”. Az ironman ugyanakkor továbbment a leckék szimpla
leadásánál, sokkal többet adott: olyan határaimig vitt el, hogy többször láttam magamat (a pillanat tört részéig) kívülről edzés közben, ilyen állapotban pedig annyira tisztán tárultak elém a dolgok, olyan felismerések
értek, hogy egyszerűen bűn lett volna nem lejegyezni őket.

Amikor belevágtam ebbe a kalandba, sok mindenre nem voltam felkészülve. Itt nem elsősorban a fizikai oldalra gondolok, mert ott egyáltalán semmire, ahogy majd látod is. Ennél jóval nagyobb meglepetésként ért
ugyanakkor, mi minden derült ki rólam és a hozzám legközelebb álló emberekről a felkészülés legkeményebb hónapjai során. Előzetesen nem is gondoltam, hogy az ironmanprojektem komolyan megérinti majd
a környezetemben élőket, akik – sok esetben tudtukon kívül – tükörkéntfunkcionálva nagyon értékes tanításokkal ajándékoztak meg. Igyekszem ezeket úgy leírni, hogy az érintetteket ne bántsam meg, elsődleges célom
ugyanakkor, hogy az üzenet ne sérüljön a finomkodás miatt. Londonban megtanultam a világ elsőszámú coach-ától, Tony Robbinstól, hogy az emberek többségét két alapvető félelem mozgatja. Az egyik, hogy „nem vagyok elég jó”, a másik pedig, hogy ebből következően „nem fognak szeretni”. Ha körülnézel, észreveheted, hogy tömegek kaparnak mindenféle olyan teljesítményért, amiért legalább néhány pillanatra felfigyelnek rájuk, amivel elismerést szerezhetnek, visszaigazolást, hogy ők is elég jók és szerethetők. (Mégis mitől pörögnek ennyire a közösségi portálok? Zseniális üzleti modell megteremteni a platformot, a kirakatot, ahol szépen kozmetikázva megjelenhetnek a visszaigazolásra szomjazók közlendői.) Gondolod, hogy ennek a két alapvető félelemnek van valami köze ahhoz, hogy nemzetközi szinten hihetetlenül dinamikusan emelkedik a maraton- és ironman versenyekre nevezők létszáma? Azért nem emelek ki egy-egy eseményt, mert akármelyikre kerestem rá, szinte
mindnél nagyon látványos trend rajzolódott ki. A jamaicai bobcsapatról szóló „Jég veled!” című filmben mondja az
edző a verseny kimenetelére rágörcsölő sportolóinak, hogy „Ha nem vagy elég jó az aranyérem nélkül, akkor azzal sem leszel.” Az ironman senkit nem tesz „elég jóvá”, a lehetőséget viszont magában rejti – ahogy
a legtöbb, első látásra lehetetlennek tűnő célhoz vezető út –, hogy megtanulj mindent, amire szükséged van, hogy végre jól érezhesd magad a bőrödben, tartalmas és értelmes életet élj, amit élvezel. Mostanra
persze beláttam, hogy már abban a pillanatban is értékes és jó ember voltam, amikor a fejembe vettem az ironman teljesítését. Akkor azonban még fényévekre álltam attól a tudatossági szinttől, ahova ez az utazás
eljuttatott, és amin keresztül felfedezhettem ezt, sok hasonlóan fontos igazsággal együtt, melyek alapvetően meghatározzák azt, ahogy ma élem az életem. Számomra az az igazi ironman, aki fejben is felnő, mire átszakítja a célszalagot. A sztori fizikai síkja csak a felszín…

 A könvy a Libri kínálatában

Ajánló