Fenntartható edzés

Kuttor Csaba
Kuttor Csaba
2012/01/13
Hirdetés

Sokszor tapasztalható sportágunkban az a mentalitás, mint amit a fogyókúrázók alkalmaznak előszeretettel. Amikor a mérleg már látványosan többet mutat, egy valamirevaló túlsúlyos elkezd izomból fogyókúrázni. Letép magáról 2-3 kilót, hogy aztán akaratereje fogytával, avagy teste jelzéseinek engedelmeskedve felhagyjon az aszkéta üzemmóddal, és gyorsan visszakapjon 4-5kilót.

Ez a sportban úgy nyilvánul meg, hogy mondjuk egy amatőr kitalálja hirtelen vezérelt ötletből kifolyólag, hogy bizony ő Ironman lesz, vagy fél vasember, vagy bármilyen fémember. Szóval akkor ez a koma tőle merőben eltérő életritmust kezd el élni, szabadidejének 110%-át az edzések teszik ki, és véres –taknyos vicsorgással veri a levegőt Nagyatádon, Klagenfurtban, vagy bárhol a világon. No, jobbára ezek a fényes pillanatok egy finisher érem kiakasztásával végződnek a garázsban, és az úriembert évekre elvesztettük, mint triatlonost. Elmegy szuszogni pár évre, míg valamilyen újabb ötlet be nem ugrik. Megdönteni a 14órás egyéni legjobbját, megmászni a Mont Everestet, ilyesmi.

Ezek a fellángolások oly jellemzőek a magukat eliteknek hívók körében is. Főleg azoknál, akik a sport mellett kénytelenek valami mást is csinálni a megélhetés érdekében, avagy valamilyen komoly iskolát végeznek. Ideig-óráig megy az „egy seggel ülök meg két lovat” effektus, de aztán győznek az ingerek, és maguk alá gyűrik az embert. Depresszió, kiégés, hogy irgalmatlanul műveltnek látszódjak, burnout szindróma lesz a végállomás. A sportág szempontjából pedig ugyanaz, jó ideig viszlát az ilyen sportolónak.

Mi a megoldás?

Fenntartható módon kell edzeni!

Mit is jelentsen ez? Fel kell mérni, hogy mennyi stressz éri az illetőt csak úgy az élete miatt, aztán meg kell nézni, hogy a sportoló amúgy körülbelül menyi stresszt bír feldolgozni anélkül, hogy non-stop idegbeteg lenne, vagy csak szimplán a teljesítménye csökkenni kezdene, akár a suliban, akár melóhelyen, akár a sportban. Az edzés, a vizsgák, a tárgyalások, a gyereknevelés, mind-mind ugyanúgy stressz faktor számunkra. Ha ezek meghaladják a befogadó képességünket, akkor egy idő után borul a bili.

Ezt elkerülendő, adódik két opció: vagy annyit edzünk, amennyi még éppen belefér az életünkbe, vagy az edzések beépüléséhez leveszünk a többi ingerből. Mindenki döntse el, melyiket tudja megtenni. Ezért fontos élsportolóknál 17-18 évesen mérleget vonni, hogy sport vagy tanulás. Világszinten a kettő már nem megy. Büfé szakon főiskola, vagy egy lightos esti suli belefér, nappali Műegyetem, Közgáz, satöbbi bajosan. Vagy ez nem fog menni, vagy az.

Amatőréknél is egyszerű a tétel: meg kell találni a sportra szánható időmennyiséget, az ésszel elosztani, majd a célnak megfelelően a lehető legokosabban edzeni ebben a kevés időben. Ennek Amerikában lassan kezd kialakulni a kultúrája. Úgy hívják őket: Time-Crunched Triathletes.

Ők az időhiányos triatlonisták, nekik nem kisebb edzők készítenek ma már terveket, mint Mark Allen, vagy Armstrong edzője, Chris Carmichael. Az ideológia egyszerű. Nagyjából 10órás hetekbe belepréselik a kulcsedzéseket, a bármelyik számban is elkövetett tötymörgést, és az amatőrökre jellemző, az elitekkel szembeni legnagyobb különbséget jelentő kilométer hajhászást elfelejtik. Így meglehet, kevesebbet edz az illető, de amolyan kis profiként az a 10óra mind értékes. Így az amúgy is agyonterhelt üzletember nem kicsinálja magát egy életre egy év alatt, hanem életmódszerűen rákattan a triatlonra, minden évben tengernyi versenyen vesz részt családostul, támogatva a versenyrendezőket, a környék turizmusát, és nem utolsósorban megmarad a triatlon fogyasztójaként, akiknek emiatt érdemes újságot kiadni, kerót gyártani, satöbbi. Valahogy minden összefügg mindennel.

Egy szó, mit száz képességektől függetlenül a folyamatos fenntartható edzésre törekedjünk, és így hosszú ideig kedvünket leljük majd a mozgásban. Ez egy 100%-ban csak edzésre fókuszáló Brownlee-nál persze 30órás heteket jelent, míg egy magyar profinál is 20körül kellene legyen. És innen lefelé a 10órás hetekig bezárólag, mindenki a tűrőképességének megfelelő edzésmennyiséget táplálja be magának! Leginkább attól tartózkodjunk, hogy más edzéstervét egy az egyben lemásoljuk. Tapasztalatom szerint ez a legtöbb esetben nem annyira jön be.

Hirdetés
Hirdetés