9 nap Erdélyben - VII. rész Hír

< 

Mai napra két részre válik a csapat. A kevésbé fáradt része autókázni indul a Székelyek szent hegyéhez, a Madarasi-Hargitához, hogy rövid gyalogtúrát tegyen, míg a másik része kocsikázik egy nagyobbat a Gyilkos-tó és Békási-szoros megnézésére.

Madarasi-Hargita A Madarasi Hargita a vulkáni eredetű Hargita hegyvonulat legmagasabb része. A Székelyek Szent Hegyeként ismert, többszörösen megénekelt magaslatról gyönyörű kilátás nyílik a terjedelmes Hargita kráterre, melyet körben a Mihályhavas, a Madarasi Hargita, a Rákosi Hargita, a Madéfalvi Tető és a Csicsói Hargita csúcsok által tagolt hegygerinc határol. Télen egyre népszerűbb sípálya üzemel a tetőn.

A nagyobbik csapattal Ivóig haladunk, az egyre keskenyebb műúton. A falucskából kiérve már csak épp, hogy egy autónyi széles a beton csík, erre az egyik kanyarban egy útszűkület tábla álldogál…

Az üdülőházak és fogadók után jobbra fel indul a hegynek egy 10km-es dózerút, amin az egyre borúsabb idő miatt próbálunk haladni kicsit még autóval. A 7km-t jelző táblánál parkolunk végül le, innentől gyalogszerrel kaptatunk tovább a kövekkel teli földúton. Félóránként elhalad mellettünk egy-egy traktor, vigyorgó német túristákkal teli széna (trágya?) szállító utánfutóval. Így is fel lehet jutni, igaz zsebbe nyúlós a project.

0km a menedékházig... ezt is letudtuk...

Nagyon hosszúnak és monotonnak tűnő 3óra telik el, mire a menedékházig érünk. Az már biztos, hogy egy ösvényen ugyanez a táv sokkal könnyebb, ott legalább van változatosság… Itt a házban lehet ételt-italt kapni, persze kis választékban, de ha vki éhes vagy szomjas, ez is kielégítő.

Pihenő után a ház melletti ösvényen indulunk tovább a tető fele. A törpefenyős, áfonyás hegyoldalon haladva már meg tudjuk pillantani a felhőbe burkolódzó távoli csúcsot, ahova a menedékháztól 30percnyi sétával érünk fel. Körbe sejtelmesen fehér ködbe-felhőbe rejtve marad a táj, csak a végtelen és feneketlen mélységű csend vesz körbe minket. Egy madárhang, vagy bogárciripelés annyi sem hallatszódik… Lépten-nyomon keresztek és kopjafák, mindegyike magyar feliratokkal és piros-fehér-zöld szalagokkal. Kisebb szellő mozgatja meg a levegőt, miközben egyre erősebben ránk ül a hangok teljes hiánya. Szinte nem is szól senki semmit, csak lassan lépdelünk körbe a tetőn, majd összebeszélés nélkül ülünk le az egyik nagyobb, zöld mohafoltos szürke kőre egymás mellé és beleveszünk a tájba.

Jó pár perc ücsörgés és a felhő tömegéből olykor-olykor pár részletnyire megpillantható táj csodálata után lassan szedelődzködünk, visszafojtott lélegzetünk újra erőre kap és elindulunk lefele. A nap is elkezd áttűzni a felhőkön, teljesen más hangulatot adva a helynek.

A menedékháznál még bedobunk egy sört, hogy aztán vidáman induljunk lefele az úton. A traktoroknak nyoma sincs, ilyenkor már csak a bakancsos turistákkal lehetne találkozni erre fele, de azokból kevés van… konkrétan heten. Lassan fölénk borul a felhő újra, és esni kezd. Ki kabátért nyúl, ki kocogásra fogja, de kiderül, hogy egy kanyarnyira vagyunk az autóktól. 5 percet kellett volna még kibírnia az égi áldásnak. De mindegy, így is jó.

Hargita sör a Hargitán

Este a szokásos sörözgetés-borozgatás mellett ücsörgünk a lámpa fényénél a faházak előtt, kicsit érezni a hangulaton, hogy holnap már nagyon közelre kerülünk a határhoz, és ezzel a túra végéhez is.

Nyolcadik nap>>

www.paraferee.hu