Így másztuk meg a Kilimandzsárót Hír

Takács Viktor

2020/01/29

Így jutottunk fel 5895 méter magasra.

Hirdetés

Karácsony másnapján Ferihegy felé vettük az irányt, hogy a katari légitársaság egyik Airbus A330-asával először Doha, majd Nairobi érintésével leszálljunk az álmaink hegyéről elnevezett Kilimandzsáró Nemzetközi Repülőtéren és megkezdődjön életünk egyik legnagyobb kalandja, a hegy megmászása.

Távolban az úticél Forrás: Takács Viktor - Mozgásvilág — Távolban az úticél

A repülőút nem tartogatott sok izgalmat számunkra. Sima fel- és leszállások, nulla légörvény, vállalható ellátás. Sajnos a dohai, csaknem 9 órás tranzit pont nem volt elég arra, hogy kimenjünk a városba körülnézni (ráadásul éjszaka is volt), így a reptéren eltöltött idő a prémium váró ellenére sem fog életünk legszebb órái közé tartozni. Kenyában már megcsapott minket az afrikai életérzés, ugyanis a Nairobi reptér - ami főváros lévén minden bizonnyal az ország legnagyobb és legfejlettebb repülőtere - gyakorlatilag egy néhány konténerből összetákolt épületkomplexum, ahol 4 beszállókártya kiállítása a fejlett számítógépes rendszernek köszönhetően alig 40 percet vett igénybe. Cserébe viszont mindenki mosolyog, a szendvics és a sör szenzációs, illetve 100 amerikai dollár - Tanzániához hasonlóan - lehet, hogy csak 90-et, vagy még annál is kevesebbet ér, függően a bankjegy nyomtatási évétől. Az egész út során nem sikerült megfejtenünk, hogy ez miért van így!

Innen egy 2x2 üléses kis légcsavaros géppel ugortuk át a két ország határát és érkeztünk meg a fent említett Kilimandzsáró Nemzetközi Repülőtérre, ahol újabb meglepetések következtek. Az AIDS, az ebola és a malária országában rettegnek egy kis influenzától, így a gépből kiszálló utasokat rögtön egy kézfertőtlenítő pulthoz vezetik, ami nyilván 100 százalékban áthidalja ezt az egészségügyi kockázatot. Ezután az oltási kiskönyv ellenőrzése következik, amelyben megnézik, hogy rendelkezel-e a kötelező sárgaláz elleni oltással. Ha ezzel megvagy, jöhet a vízum ellenőrzése, amit mi a helyszínen váltottunk ki. Szintén megmosolyogtató, hogy mint kiderült, az amerikaiaknak pl. kétszer annyiba kerül a belépés, mint nekünk, de a politikához természetesen nem értek! Minden flottul ment egészen a csomagok átvételéig, ahol sajnos szembesültünk vele, hogy mindkét üveg, gyomorbajok megelőzésére magunkkal hozott pálinka diszkréten átitatta a bőröndöket, kellemes cefreszagot kölcsönözve a felszereléseknek. Így tagadja le bárki, hogy a magyarok isznak!

A reptérről egy laza másfél órát lebegtünk élet és halál között a balos, közlekedési szabályok nélküli afrikai forgalomban, majd egy, egyébként az addig tapasztaltak után várakozáson felüli hotelben töltöttük az éjszakát. Na jó, a hotel elnevezés talán egy kicsit túlzás, de tényleg nem volt vele baj!

Végig az úti cél lebegett a szemünk előtt Forrás: Takács Viktor - Mozgásvilág — Végig az úti cél lebegett a szemünk előtt

Következő nap már suhantunk is a hegy felé, illetve a suhanás helyi megfelelőjét műveltük, ami valahol az idegtépő vánszorgás és a teljesen tervezetlen pöcsölés között van félúton. A nagyjából 170 km-nyi utat közel 6 óra alatt tettük meg, de hát HAKUNA MATATA! Az általunk választott Rongai út indulási pontjánál, a közel 2400 méteren lévő Rongai kapunál további kb. másfél óra várakozás következett, ami nagyrészt adminisztrációval telt és azzal, hogy a hordárok megfelelő adagokra szortírozzák a felszerelésünket.

Eddigre már teljesen átszellemültünk, úgyhogy az idő pillanatok alatt elrepült, pláne, hogy kaptunk "ebédcsomagot", ami igaz, hogy inkább már uzsonna csomag volt, de minden várakozást felülmúlt. A kajára egyébként az egész túrán nem volt panasz senki részéről, sőt, kifejezetten ízletesen és bőségesen főztek!

Úton a Kilimandzsáró felé Forrás: Takács Viktor - Mozgásvilág — Úton a Kilimandzsáró felé

1. szakasz: Rongai kapu-Simba Camp

A hosszú utazás és logisztika után az első etap hál’ istennek nem volt hosszú. Nagyjából másfél óra alatt leküzdöttük az 5 km-t és a 300 méternyi szintkülönbséget. Az első, esőerdős részen rögtön láttunk pár majmot, amit a csapat pár tagja kitörő örömmel fogadott. Az unalmasabb részeken próbáltunk szóba elegyedni Thomassal, az assist guide-unkkal, aki ezen a szakaszon egyedül kísért minket, ameddig a többiek osztozkodtak a csomagokon. Hamar kiderült, hogy nem fogunk filozófiai és egyéb témákba belemenni, ugyanis ő csak arról volt hajlandó (vagy csak arról tudott) beszélni, amiről ő szeretett volna. Bármi volt a kérdés, a válasz többnyire valamilyen random információ volt a hegy történetéről vagy a magashegyi betegségről. Gyors sátorállítást követően elköltöttük első gyertyafényes vacsoránkat (nem vicc, tényleg gyertyafényes), ami valamilyen krémlevesből és rántott halból állt és a körülményekhez képest szinte luxus benyomását keltette.

Lefekvés előtt figyelmeztettek minket, hogy éjszaka csakis fejlámpában intézzük ügyes bajos dolgainkat, ugyanis a tábort fegyveresek őrzik a vadállatok és a helyi besurranó tolvajok miatt, és ők mindenre lőnek, ami sötét és mozog!

Gyorsan be is tettük az új elemeket a lámpákba!

2. szakasz: Simba Camp- Kikelwa Camp

A második nap gyakorlatilag eseménytelenül telt. Egy, összesen 12 km-es szakaszt az ebéddel két részre bontottunk és szinte végig felhőben kutyagoltunk. A dolog a táborba érkezést követően kezdett izgalmassá válni, ugyanis a tábor 3800 méteres magassága még a tapasztaltabbaknál is elérte az alvási magassági rekord határát. Kezdett nagy-hegy feelingje lenni az egésznek!

3. szakasz: Kikelwa Camp-Mawenzi Camp

Másnak reggel ragyogó nagysütésre ébredtünk és végre elkészíthettük az első igazán jó felvételeket a tisztán látható hegyről. Némi napfürdőzés és egy igazán fejedelmi reggeli után (omlett és palacsinta) nekimentünk az aznapi rövid, ám viszonylag meredek szakasznak. A reggeli felhőtlen jókedvet egyre lassabb tempó és egyre sűrűbb lélegzetvételek váltották miközben lassan átléptük a bűvös 4000 méteres tengerszint feletti magasságot. A 4300 méteren fekvő tábort mindenki meglehetősen alélt állapotban érte el, igaz, a szakasz rövidségének köszönhetően az egész délután az akklimatizációnak volt szentelve. Laza ebéd és pár óra pihenő után mi magunk is meglepődtünk, hogy milyen könnyen kaphatók voltunk egy kis sétára a közeli Mawenzi hegy lábához, ami mint megtudtunk, egy a Kilimandzsáró lávapúpját létrehozó kitörés előtti kisebb kitörés eredménye. A kis túra után a vacsora a szokásosnál is jobb hangulatban telt pláne, hogy az étkezősátorból kilépve kristálytiszta éjszakai égbolt fogadott minket milliónyi csillaggal. Gyorsan elő is kerültek a fényképezők és az este további része a gépek akkumulátorainak lemerítésével telt.

Csodálatos éjszakák Forrás: Takács Viktor - Mozgásvilág — Csodálatos éjszakák

4. szakasz: Mawenzi Camp-Kibo ház

A csúcstámadás előtti utolsó szakaszon csigalassúsággal szeltük át az úgynevezett alpesi sivatagot. Itt gyakorlatilag egy-két fűcsomót leszámítva a köveken kívül semmi nincsen, valamiért mégis csodálatos látvány. Ilyen lehet a németeknek a Hortobágy! Azonban sem a verőfényes napsütés, sem a holdbéli táj nem tudta feledtetni a testünkkel a magasságot. Nem is csoda, hiszen a tábor (4700 m) már majdnem Mont Blanc magasságban fekszik, amely csúcs nemcsak az Alpok legmagasabb csúcsa, hanem többünknek az eddig elért rekord magassága. A menet során egyre jobban örültünk túravezetőink szájából a Pole-Pole (lassan-lassan) kifejezésnek, amely a túra első három napjában indokolatlanul sokszor hangzott el. Mint később kiderült, ez a kifejezés gyakorlatilag az egész Tanzán nép életfelfogását összefoglalja!

5. szakasz: CSÚCSTÁMADÁS, Kibo ház-Uhuru Peak-Horombo ház

A délutáni rövidke pihenő, majd lájtos vacsora után pillanatok eltelt az a két és fél óra, amit aznap éjszakának hívtunk. A helyi nagykönyv szerint cselekedve éjjel fél 12-kor indultunk neki a csúcsnak két guide-unk és egy „csúcsteherhordónk” társaságában. Pár száz méter megtétele után hátranézve rájöttünk, hogy nem vagyunk ezzel egyedül, ugyanis az aktuális tartózkodási helyünket gyakorlatilag egybefüggő izzósor kötötte össze a táborral: a fejlámpák fénye!

Az éjfél a sötétben kóvályogva valahol 5000 méter környékén ért minket, ahol is a nagy kurjongatások közepette feleszméltünk: tééényleg! Boldog Újévet!

Az előzetesen tervezett nagy ünneplés elmaradt, ugyanis mindenki örült, hogy élt, testünk semmilyen felesleges mozdulatot nem kívánt. Pont hajnalhasadáskor, 5685 méteren értük el a kráter peremét, amit a világ Gilman’s Point néven ismer. Itt már kezdtük elhinni, hogy meg tudjuk csinálni, ugyanis az addig eltelt kb. 6 óra alatt elég nagy hullámvölgyeken ment keresztül a csapat minden tagja. Ki a hegyi betegség tüneteivel, ki elmondhatatlan fáradtsággal, ki pedig a kettő együttesével: a „miért is kell ez nekem?” érzéssel küzdött. A Nap pislákoló fénye azonban újra energiával és motivációval látott el mindenkit, és az 5756 méteren levő másik nevezetes pont, a Stella Point mellett „elsuhanva” reggel 6:30-kor már a legmagasabb ponton, az Uhuru Peak-en (5895 m) álltunk! A csúcsfotóért kicsit küzdenünk kellett, ugyanis a hegy minden oldaláról érkező delikvensek hirtelen nagyon sokan lettek, de néhány perc sorban állás után elkészülhettek a nagy képek!

A Kilimandzsáró csúcsán Forrás: Takács Viktor - Mozgásvilág — A Kilimandzsáró csúcsán

Meghódítottuk Afrikát, Seven Summit-ból egy pipa!

Vezetőink kb. 20 percet engedtek minket a csúcson maradni, de nem is kellett több. Csak úgy „szaladtunk” lefelé, minden lépésnél oxigént keresve. Az indulási táborban már teljesen jól éreztük magunkat, főleg hogy a csapatunk friss mangólével és rengeteg gratulációval várt minket. Pár óra pihenő után még aznap folytattuk az utunkat lefelé, egészen a 3720 méteren fekvő Horombo házig, ahol az utolsó éjszakát töltöttük. Senkit sem kellett altatni!

Napfelkelte Forrás: Takács Viktor - Mozgásvilág — Napfelkelte

6. szakasz: Horombo ház-Marangu kapu

Reggel kaptuk a hírt, hogy amennyiben nagyon rosszul vagyunk (nagy kacsintás!), néhány „zsebbe” dollár fejében egy jeep hegyi mentésnek álcázva megspórolja nekünk az aznapi 18 km lefelé trappolást. Mondanom sem kell, hogy nem nagyon lett volna az az összeg, amire nemet mondtunk volna, a 10 dollár pedig több, mint baráti ár volt! Így a túrát egy bő másfél órás off-road programmal zártuk, ami egy újabb szeletét mutatta meg az ország mentalitásának, ugyanis a hivatalosan kb. 5 személyes autóval 12-en szeltük át a dzsungelt nem kis sebességgel. Méltó és rendkívül izgalmas zárás volt!

A meleg zuhany a szállodában földöntúli érzés volt egy ilyen 6 nap után. Igaz, hogy minden reggel és este kaptunk egy lavor meleg vizet mosakodásra, de azért mégiscsak a zuhany az igazi! Egy gyors vacsora után újra ágyban aludni még talán a zuhanynál is jobb érzés volt. Másnap még beiktattunk egy egynapos szafarit is a Ngorongoro kráterben, az Afrikáról szóló NatGeo filmek egyik helyszínére. Erről is sokat lehetne mesélni, de annak nem itt van a helye és az ideje!