7 maraton ugyanabban a cipőben

2015. január 19–én öt barátommal az Antarktiszen állok majd, életem legnagyobb kalandjának küszöbén.

Rob Bell ezekkel a szavakkal írta körül a kihívást, amely előtte állt.

Naponta maraton

Rob Bell öt társával egy hét alatt hét maratont futott le januárban, az Antarktisztól indulva egészen Ausztráliáig. Kezdeményezésükkel két, fogyatékos gyermekek sportolását támogató alapítvány számára gyűjtöttek pénzt, hogy lehetőséget biztosítsanak a gyermekeknek a rendszeres sportolásra. A most induló műsor bemutatja, mivel kellett megküzdeniük a hét megterhelő nap során, milyen 42 kilométert futni sarkköri hidegben vagy épp 40 fokos hőségben.

A Travel Channel-en május elsején látható Maratoni kihívás című műsorban személyesen számol be a 7 nap megpróbáltatásairól, de még adás előtt mi is elkaptuk pár kérdés erejéig.

Az öt futó végig együtt futott, vagy volt esetleg egy kis versengés menet közben?
Az egyik oka annak, amiért annyira imádom a futást az az, hogy ez egy olyan tevékenység, amit megoszthatunk másokkal. Szóval ahol tehetem, barátokkal együtt futok - annyival szórakoztatóbb így futni. Azonban nagyon változatos futósebességű emberek voltak a csapatunkban, ezért mindannyian a saját tempónknak megfelelően futottuk le a hét maratont. Én az edzésem javát az elsőszámú futótársammal, Dan-nel végeztem el, ezért jobbára együtt futottunk a legtöbb maraton során.

Világszerte futottunk már versenyeket közösen. De elképzelhető, hogy volt némi versengés is köztünk a kihívás bizonyos pontjainál. Mindannyian tudtuk, hogy Dan a legerősebb futó, és sikerült mellette futnom az első két maraton alatt. Ezt követően a hátralevő maratonok körülbelül 90 százalékát futottuk együtt, azonban a vége felé általában mindig szétváltunk. Összességében azonban ez egy igazán közösségi kihívást volt, és ahol csak tudtuk, vagy együtt futottunk, vagy azokkal a helyi futókkal, akik néha eljöttek, hogy becsatlakozzanak mellénk.

Futás hőségben

Melyik volt a legnehezebb helyszín és miért?
Az utolsó maratonunk Sydney-ben. 37°C volt még az árnyékban is, és úgy éreztem, elolvadok. Az inak a lábfejemben és a bokáimban bedagadtak és rettenetesen fájtak az előző hat maratoni fáradtságainak köszönhetően. És hát a gyomrom is eléggé kivolt - talán a sok energiazselének hála, amiket egész héten elfogyasztottam, és ezt tudtomra is adta. Eddig a pontig sikerült eljutnom úgy, hogy minden futáshoz rendben éreztem magam, de ez most más volt. Meggyőződésem, hogy ez annak volt betudható, hogy az agyam szinte kikapcsolt ekkorra már, tudván, hogy majdhogynem sikerült az egész, mivel elértem Sydney-be, és még bőven volt idő az utolsó futásig. És hát a kikapcsolt agy mellett a testemnek volt egy kis mondanivalója, mégpedig az, hogy “Hé, most már elég!”

Szóval annak az utolsó futásnak az első 30 kilométere rettentően kemény volt. Annyira fájt. Folyamatos volt a fájdalom, és egy pillanatig sem éreztem kényelmesen magam. Úgy tűnt, hogy ez az utolsó futás örökké fog tartani. Nem tudtam felszabadultan futni, és állandóan meg kellett állnom, enni, inni, és hát, ahogy úri körökben mondanák, megkönnyebbülést nyújtó pihenőket tartani.

De az utolsó 12 kilométerre a fejem újra átvette az irányítást. Új összpontosítási területet találtam, laza léptekkel futottam, mégpedig elég gyorsan, az utolsó célvonal felé. Imádom az elme hatalmát az anyag fölött.

Ha volt legnehezebb, biztos volt legkönnyebb is...
A csapatból szerintem mindenki máshogy ítélné ezt meg. Számomra a legkönnyebb a második maraton volt Chilében. Ezen a ponton még frissnek éreztem magam, és nem volt semmilyen apró sérülésem. A part-menti terep gyönyörűen sima volt (szöges ellentétben az Antarktisz sziklás, egyenetlen talajával). És az időjárás is a számomra ideális futó idő volt: hűvös, de világos és napos. Emellett Dan-hez és hozzám csapódott egy helyi kóbor kutya, aki a teljes távon velünk futott - ez egy igazán újszerű élmény volt.

Az egész kihívást ugyanabban a pár futócipőben futottam le

Melyik helyszín okozta a legnagyobb meglepetést számodra?
A legnagyobb meglepetés számomra a kairói futás volt. Senki sem tudta, hogy igazából mire számíthattunk az egyiptomi futás során, és mindannyian kissé tartottunk az esetlegesen felmerülő biztonsági kockázatoktól. A futás mint szervezett tevékenység még igencsak gyerekcipőben jár Egyiptomban, jó részt a közelmúltban lezajló társadalmi elnyomás miatt. Futóklubok csak néhány éve léteznek Kairóban, és a nők még mindig zaklatásnak vannak kitéve az utcákon, ha elmennek futni.

Amikor felvettük a kapcsolatot egy helyi futóegyesülettel Kairóban, hogy segítsenek, merre is fussunk, valami igazán különleges vette kezdetét. Annyira nagy megtiszteltetésnek érezték, hogy ennek a globális rendezvénynek egy részét elhozzuk a városukba, hogy az összes futóklubot felvillanyozták, hogy megrendezzék az elmúlt több mint harminc év első maratoniját Kairóban. Létrehoztak egy Facebook oldalt kimondottan az eseményhez, és igazán nagy örömmel figyeltük, ahogy ott folyamatosan növekedett a futásra regisztrált résztvevők száma az első nap 20 főjétől több mint 1200 főre, mire megérkeztünk. Fogadtak minket a reptéren, soron kívül átkísértek a biztonsági ellenőrzésen, és elszállítottak a verseny startvonalához, ahol hatalmas tömeget láttunk gyülekezni. És együtt, végigfutottuk Kairó utcáit (amiket egyébként nem zártak le a forgalom elől). Voltak rajtszámaink, frissítő állomások és futótársak, akikkel beszélgetni lehetett, vagy legalábbis megkísérelhettük a beszélgetést a tört angol és arab nyelvegyveleggel. És mindvégig átjárta az egészet az öröm és eufória hangulata, hogy ott vagyunk, és hogy nekik is van egy maratonijuk. Az, hogy ennek részese lehettem, és mi több, annak is, ami ezt kiváltotta egészen különleges. Amit átéltünk messzemenően túlszárnyalta az összes várakozásunkat, ahhoz képest, amit aznap reggel, Kairóban megérkezve elképzeltünk, és ez egy érzelmileg igazán felkavaró nap volt számomra.

Maratoni futóruházat az Antarktiszon

Milyen különböző futófelszereléseket vittél magaddal az útra (feltételezem, hogy más ruházatra és cipőre van szükség az Antarktiszon, mint Sydney-ben)?
A poggyászmennyiségem az úton arra korlátozódott, amit kézipoggyászként fel tudtam vinni a repülőgépekre. Ahhoz, hogy a kihívás logisztikája működjön, elengedhetetlen volt, hogy a lehető leggyorsabban ki-be jussunk a repülőtereken, tehát nem volt járható út, hogy fel is adjunk poggyászt. Ilyenformán elég alapvető darabokból állt a futófelszerelésem. Az egész kihívást ugyanabban a pár futócipőben futottam le (ami elképesztően büdös lett a végére), minden futáshoz volt egy tiszta futó felsőm, és az egyetlen különbség az Antarktisz és Sydney között igazából az volt, hogy pluszban sapkát, kesztyűt, futó harisnyát és egy hosszú ujjú pólót vettem fel.

A futás egy egyszerű sport, és szeretem úgy is tartani!

Sikerült-e elég (vagyis a remélt) összegű támogatást elérniük a fogyatékos gyerekek számára?
A futás alatt itt lehetett pénzt adományozni: www.1above777.com

Az út során nagyon motivált minket az a két fantasztikus jótékonysági szervezet, amelyek számára adományokat gyűjtöttünk, a KEEN London és a John Maclean Alapítvány Ausztráliában. Mindkét szervezet sportolási lehetőséget biztosít mozgássérült gyermekek számára. Együttes erővel több, mint 100,000 angol fontot gyűjtöttünk össze, erre mindannyian rettentően büszkék vagyunk.

Visszatekintve, hogyan foglalnád össze a kihívást és a teljesítményedet?
A 7 maratoni kihívás egy olyan egyedülálló élmény volt az életemben, ami csak egyszer adódik meg. Nem fogom megismételni. Nagyon sok fizikai fájdalmon és fáradtságon mentem át, de nagy örömmel tettem meg. Ritkán fordul elő az ember életében, hogy ennyire közel érezheti magát a környezetéhez, és ennyire tud összpontosítani egy feladatra, és nagyon jó érzés volt, hogy egy hétig ennyire elmélyedhettem egy projektben, ami ilyen sokat jelent számomra. A legjobb dolog az egészben az volt, hogy ezt a különleges időszakot egy ilyen remek baráti körrel tudtam megosztani, és ez egy olyan dolog, amit újra, és újra feleleveníthetünk majd, még sok-sok évig. A kihívás befejeztével elképesztően büszke vagyok magamra és az egész csapatra, és most kétségbeesetten keresem azt a következő kihívást, ami ugyanígy lázba hoz majd!

Nem fogom megismételni.

Mi lesz a következő és mikor?
Beneveztem a Marathona di Roma maratonira, ami majd jó móka lesz 2016 márciusában. Ezt viszonylag lazán tervezem lefutni, nem akarok majd rekordokat dönteni, amit nagyon várok már. És a felkészülés során rengeteg pizzát eszek majd, csak hogy akklimatizálódjak! Máskülönben ezt a nyarat a triatlonfutásnak szentelem. Eddig öt versenyre neveztem be, az első az Ironman 70.3 lesz Barelonában, májusban. Imádom a több sportágas rendezvényeket. Ez a műfaj sokkal izgalmasabbá teszi a felkészülést, mint ha állandóan csak futni kéne. Ezenfelül imádom ürügyként is kihasználni a versenyeket (legyen szó futásról vagy triatlonról) arra, hogy utazzak, és új embereket ismerjek meg. Ez nagyon sokat ad nekem!

A Maratoni kihívás című műsor május elsején lesz látható a Travel Channelen.

F