Menü

2016.05.13.     Hozzászólás 0

Denis Urubko: Hegymászás, művészet, család

Az orosz mászólegendával készült nagyinterjúnk második része következik.


Gyenyisszel az iKaland által szervezett budapesti előadása után beszélgettünk. A sablonosnak legkevésbé sem mondható válaszaiból kiderül, hogy a sikeres mászó képe mögött egy meglehetősen rögös életút rejlik. Továbbá azt is megtudhatjátok, Gyenyisz szerint mi köze a művészetnek a hegymászáshoz. Mielőtt nekilátnátok, feltétlenül olvassátok el az interjú első részét! Az interjú alatt készített portrékért külön köszönet illeti Kerekes Andreát.

Mozgásvilág: Milyen célok következtek a 2000-es Everest után?

Denis Urubko: Az Everest után Kazahsztánban is sikerült felkeltenünk az érdeklődést a nyolcezresek irányába, többek között azért, mert kezdett javulni a gazdasági helyzet. Könnyebb lett pénzt szerezni az expedíciókhoz. A következő évben Simonével megmásztuk a Lhocét, majd megválasztottak a kazah hegymászó válogatott szövetségi kapitányának. Hivatalos szervezetként működtünk, a kormány, azaz a hadsereg finanszírozta. Hét emberrel indítottuk el a projektet, melynek célja a 14 nyolcezres megmászása volt.

Még szintén 2001-ben megmásztuk a Gasherbrum I-et és a Gasherbrum II-t. Az utóbbin gyorsasági rekordot döntöttem, a régit Anatolij Bukrejev tartotta. Akkor csináltam először olyasvalamit nyolcezresen, aminek sportértéke is volt. Az alaptáborból 7,5 óra alatt értem fel a csúcsra, hogy lefelé mennyi volt, már nem emlékszem, talán három.

A szponzor eredményt akar

Volt még néhány mászásom a kazah hegymászó válogatott tagjaként, de egy idő után a céljaink ütközni kezdtek. A szponzoroknak eredményekre van szükségük, ezért azt várják el, hogy a legkönnyebb úton menj fel, hogy a legnagyobb esély legyen a sikerre. Én azonban szerettem volna kihívást jelentő utakat mászni, amelyeknek sportértéke is van.

Amikor az elnökünknek javasoltam, hogy próbálkozzunk a Broad Peak déli falán, visszautasította, és a normál utat preferálta. Én ezt nem értettem. A normál utakat a nagyapáink már 50 évvel azelőtt megmászták, ráadásul milyen kezdetleges felszereléssel. Mi pedig, a modern felszereléseinkkel és edzésmódszereinkkel akarjuk ugyanezeket az utakat megismételni? Ebben nincs semmi kihívás. Nem akartam erre pazarolni a karrierem legjobb éveit. Akkor persze nem elemeztem ennyire a helyzetet, csak az ösztöneimet követtem. Nemet mondtam, és kiléptem a válogatottból. Pedig az egy nagyon kényelmes helyzet volt, hiszen a szponzorok fizettek a számomra könnyűnek tűnő mászásokért. Semmi más dolgunk nem volt, mint követni a programot és mászni. Mint egy ló a ménesben. De nekem ez nem tetszett.

Denis Urubko Cso Oju 2009 Forrás: Denis Urubko archív

Cso Oju 2009 (Van még fotó, katt a képre!)

2004-ben Simone és én új, kettős projektbe kezdtünk: először új utat másztunk a Khumbu-völgyben található 7066 méteres Kali Himal északnyugati falán, alpesi stílusban. Számomra ez egy fontos lépés volt a megfelelő irányba. Innen pedig egyenesen az Annapurnára mentünk. Új utat szerettünk volna mászni, az akklimatizációnk tökéletes volt. De Simone sajnos lebetegedett, így egyedül vágtam neki a normál útnak, éjjel. Veszélyes volt, de sikerrel jártam. Ezzel a mászással be is teljesítettük a kazah nyolcezres programot, ugyanis az Annapurna volt az utolsó a sorban, én pedig kazah állampolgár voltam.

A mászást Anatolij Bukrejev emlékének ajánlottam, aki ezen a hegyen halt meg, és jó néhány nyolcezrest első kazahként ért el. Kazahsztánban azonban komoly ellenszenvet és irigységet váltott ki a mászásom. Sokak érdekeit sértette, hiszen mások a szponzoroktól azért kaptak pénzt, hogy nyolcezreseket másszanak. Rengeteg támadás ért, és megtapasztaltam, hogy a hegyek, amiket annyira szeretek, egyesek számára mennyire mást jelentenek. Nem sportteljesítményt vagy művészetet, hanem csak a pénz és irigység forrását.

Ekkor egy kicsit magányos lettem. Simone is más utakon járt, a betegsége után a hétezresek felé fordult. Engem azonban továbbra is a nyolcezresek világa vonzott. Ekkor találkoztam régi barátommal, Szergej Szamojlovval, akivel nekivágtunk, és új utat másztunk a Broad Peak délnyugati falán. Ez igazi felfedezés volt, olyan cél, amilyenről évek óta álmodtam. Mint amikor a kisgyerek az édességről fantáziál, és aztán megkapja. Nagyszerű érzés volt megvalósítani ezt az álmot.

Ez lett a vízióm: nyolcezresek, új útvonalak, alpesi stílusban, kis csapattal.

Ez jelenti számomra a színtiszta hegymászást. Sokféle mászóstílus létezik, de az én szívem a magashegyi mászásért dobog. A Broad Peaket csak magamért másztam meg, hogy valóra váltsam egy álmomat. Viszont megdöbbentett a mászás pozitív fogadtatása. Világszerte komoly teljesítményként értékelték, és sok rendezvényre hívtak, hogy osszuk meg az élményeinket. Mi pedig örömmel meséltünk az előkészületekről és a mászásról, amire csak kíváncsiak voltak. A mászóközösség rendkívül érdeklődő volt, engem pedig nagyon meglepett, hogy a nagyközönség ekkora figyelmet fordított az én sportolói álmomra.

Denis Urubko Forrás: Denis Urubko archív

Gyenyisz (Van még fotó, katt a képre!)

Ezután egy új korszak kezdődött számomra a hegymászásban. Bekerültem a reflektorfénybe, ami bizonyos nyomást is jelentett az újságírók, a mászóközösség és a nagyközönség részéről. Többé nem volt elegendő megmászni egy utat: arról be is kellett számolni. Az, hogy megmászol egy hegyet, nem jelenti azt, hogy tényleg meg is történt, amíg el nem meséled. Ennek persze van jó oldala is: kapsz visszajelzéseket, és ezek egyfajta referenciapontként szolgálnak a pályádon. Ezek segítenek megítélni, hogy jó úton jársz-e.

Sok kultúrában az emberek csak azért dolgoznak, hogy felhívják magukra a figyelmet, és így jussanak pénzhez és nyilvánossághoz. Ezzel szemben én csak magamért mászom, hogy megvalósítsam az álmaimat, hogy hegyeket másszak, olyan stílusban, ami nekem tetszik. De az emberek figyelme számomra is nagyon fontos. Vannak hegymászók, akiket tisztelek, mint pl. Reinhold Messner, és ha ők is elismernek engem, az nagy megtiszteltetés számomra. Ezért próbálok mindenkivel együttműködni a kommunikációban, előadásokat tartani, cikkeket írni. Nem azért, mert annyira szeretném ezeket a feladatokat, hanem mert szükségem van rájuk. Szeretek cikkeket írni, de nem igazán tudom megmagyarázni, miért írok. Néha csak jól esik azon melegében kiírni magamból az érzéseimet, élményeimet. Előfordul, hogy este leülök a gép elé, elkezdek írni, az élmények csak jönnek, és reggel arra eszmélek, hogy egész éjjel írtam. Jó néha visszatekinteni, újra átélni és elemezni a történteket. Tanulhatsz belőlük, és az embereknek is elmesélheted a kalandjaidat.

A művész élete – hiszen egykor én is az voltam – egyfajta előadás, melynek során a nagyközönség elé társz valamit. Persze, mondhatod, hogy „művész vagyok, de csak magamért csinálom”. De ezzel óhatatlanul összeméred magad a többi művésszel. Megcsinálhatod az előadást a négy fal között is, a lényeg, hogy elkészíted, közben elemzel; különböző véleményeket, nézőpontokat, esetleg korábbi felfedezéseket hasonlítasz össze. Ez saját magad számára is hasznos.

Létrehozol valamit, ami a lelked mélyéről jön, amivel jobbá teheted a téged körülvevő világot.

Vegyünk például egy festőt, aki művészeti iskolába jár. Megtanulja használni az eszközöket, megismeri a különböző festési technikákat. Lépésről lépésre lesz belőle festő, de lehet, hogy már a kezdetektől fogva volt egy álma, egy víziója, hogy mit akar megfesteni. Persze elkészíti az összes kötelező feladatot, portrékat, csendéleteket. Aztán eljön a pillanat, amikor elkészíti azt a bizonyos fontos művet az életében. Egy festményt, ami a lelke legmélyéről jön. Valami korábbi élmény inspirálta, és benne van a látásmódja, az érzelmei. Mint egy igazi művész. A művészet ott van mindenütt: egy új autó formatervezésében, vagy akár egy olyan egyedi hangvételű újságcikkben, amiket te is írsz. Ilyenkor mindig valami új jön létre, amit senki más nem csinált korábban. Ezt pedig szeretnéd megosztani az emberekkel, mert kíváncsi vagy a visszajelzésükre, tetszik-e nekik, szórakoztatja-e őket, megtanít-e nekik valamit, előbbre viszi-e a világot? Létrehozol valamit, ami a lelked mélyéről jön, amivel jobbá teheted a téged körülvevő világot.

Denis Urubko Forrás: Kerekes Andrea

Kerekes Andrea portréja Gyenyiszről az interjún (Van még fotó, katt a képre!)

A művészeti analógiánál maradva, a hegymászásban számodra melyek a legjelentősebb alkotások, egyetemesen, illetve a saját pályafutásod vonatkozásában?

Reinhold Messner és Peter Habeler alpesi stílusú Hidden Peak-mászása 1975-ben például, de a sort hosszan lehetne folytatni. Az én karrieremből pedig a Broad Peak déli falán mászott új út volt meghatározó jelentőségű. Az egy nagyon régi álom beteljesülése volt. Hasonlóképpen a Cso Oju déli fala, amiről szintén nyolc éven át álmodtam. 2001-ben láttam először, és 2009-ben sikerült átmászni. Sok apró részletet sikerült hozzá a helyére tennem: megfelelő partner, pénz, fizikai felkészülés, az útvonal megtalálása. Olyan ez, mint egy sakkjátszma. Hosszú éveken keresztül dolgozol egyetlen fontos cél eléréséért.

Ritkán beszélsz a magánéletedről. Van feleséged, gyermekeid?

Igen. Öt gyermekem van. A mostani a harmadik házasságom. A feleségem orosz, Rjazanyban él, Moszkvától 200 km-re. Korábban Kazahsztánban is voltam házas, kétszer. Van egy 18 és egy 10 éves fiam, egy 13 éves lányom, valamint a mostani feleségemtől egy három éves és egy három hónapos kislányom. Fontosak számomra.

Nem nehéz összeegyeztetni a családot a hegymászással?

De, nagyon. Ezért is váltam el többször. A férfi-nő kapcsolat az elején mindig nagyon romantikus, de amikor a nő azt látja, hogy a férfi sosincs otthon, az bizony komoly problémák forrása. Ezeket nagyon nehéz feloldani, hiszen mindkettejüknek van elképzelésük a saját életükről, céljaikról. Engem azonban nagyon erős kötelék hív a hegyekbe, és ezért mindig a saját utamat követem.

Kíváncsi lennék a véleményedre Anatolij Bukrejevvel kapcsolatban. Az 1996-os Everest-tragédia után sokan felelőtlenséggel vádolták, amiért pótlólagos oxigén használata nélkül kísért fizető mászókat egyik kereskedelmi expedíció hegyivezetőjeként. Szerinted jogos volt a kritika?

Ez kizárólag őrá és az expedíció vezetőjére, Scott Fischerre tartozott. Ha ők ketten ebben állapodtak meg, és Scott beleegyezett, hogy Anatolij oxigén nélkül vezessen, akkor nincs miről beszélni. Ez olyan, mint egy üzleti megállapodás. Mindenkiről lehet jót és rosszat is mondani, de tisztelnünk kell őt. Ne feledjük, hogy ő volt az, aki több ember életét megmentette, aki egyáltalán hajlandó és képes volt cselekedni a vészhelyzetben. Senki más nem segített.

Mi a véleményed a kereskedelmi expedíciókról az Everesten?

Szerintem nagyon jó, hogy vannak. Sok embernek nincs lehetősége annyit edzeni, hogy önállóan nekivágjanak. Dolgoznak, pénzt keresnek a családfenntartásra, a család pedig mindannyiunk számára nagyon fontos. Így viszont nem marad idejük edzeni. Könnyebb nekik pénzen megvenni az álmot, az Everest csúcsának elérését. Oxigénnel, serpák segítségével. De az az ő döntésük. Ahogy az előbb is mondtam, ez egy üzleti megállapodás.

Szerinted ez is hegymászás?

Persze, abszolút! Ha a hegy lábától felmászol a csúcsára, az hegymászás, mindegy, hogyan jutsz fel, hogy van-e nálad hátizsák vagy oxigén. A hegymászáson belül aztán lehet boncolgatni a különböző lehetőségeket: alpin stílus, oxigén nélkül, milyen útvonalon, télen, nyáron, serpákkal, satöbbi. A lényeg, hogy a hegyek egyfajta szabadságot adnak, a lehetőséget, hogy kint legyél a természetben, hogy kalandokat élj meg. Különböző kalandok érhetők el mindannyiunk számára.

Hadd mondjak egy hasonlatot: autót vezetek, de a jól vezetők többsége nem fogad el, mert szerintük rosszul vezetek. Ez azonban nem jelenti, hogy nekem javítanom kellene a vezetésemen. Annyira tudok vezetni, hogy eljussak A-ból B-be, ez az én döntésem. Ha valaki másképp, netán jobban csinálja, az az ő döntése. A hegymászásban ugyanígy működik. 2013-ban találtam szponzort az Everest déli falára, alpesi stílusban. Az az én döntésem volt, hogy külön utat járok. De nem kritizálhatom azokat, akik a normál úton, oxigénnel, serpákkal másznak, mert az meg az ő döntésük. Ha a saját filozófiám szerint akarok menni az ő útjukon, akkor nem csatolok rá a fix kötélre, és mellettük egy méterrel megyek fel a hegyre.

Említetted, hogy a mostani családod Oroszországban él, te viszont Olaszországban. Nem túl nehéz helyzet ez?

De, nagyon.

Akkor miért költöztél mégis Olaszországba?

Mert szeretem. Vannak hegyek. Az egy nagyon optimális élőhely számomra. A völgyben, ahol lakom, ha kilépek az ajtón, már edzhetek is. Friss a levegő, öt perc járásra sziklatornyokon mászhatok. Félórányi autóútra háromezres csúcsok vannak, bármit mászhatok. Ez is a szabadság része. Ezzel szemben Oroszországban Moszkvából kétezer km-t kell utazni a legközelebbi hegyekig. Lengyelországban ott a Magas-Tátra, de a nemzeti park miatt túl sok a tiltás. Fel lehet ugyan menni a hegyekbe, de Olaszország sokkal szabadabb.

Denis Urubko Forrás: Denis Urubko archív

 

Edzés (Van még fotó, katt a képre!)

Ezen kívül logisztikailag is központi helyen fekszik. Bergamóból, ahol lakom, a világ bármely pontja viszonylag könnyen elérhető. Egyrészt ott a reptér, másrészt autóval el lehet jutni Lengyelországba, Spanyolországba, Görögországba, Oroszországba. Lengyelországból például autóval nincs annyira közel Chamonix. Oké, Olaszország is nagyon hosszú dél felé, de ennek előnyei is vannak. Ha valahol rossz az idő, száz km-rel délebbre mégy, és gyönyörű napsütésben mászhatsz sziklát.

Szóval mindent egybevetve nekem nagyon tetszik, hogy ez a sok apró részlet mind egy helyen megtalálható. Ami pedig szintén nagyon fontos, hogy nagyon jó barátaim vannak Olaszországban: Simone Moro, Mario Curnis, Matteo Gallizioli és még sokan. Ők mindig nagyon pozitívak. Oroszországban az emberek mindig olyan komolyak, zárkózottak, nehéz ismerkedni, beszélgetést kezdeményezni. Ezt én tiszteletben tartom, de ha Olaszországban találkozol valakivel, biztosan mosolyogva köszön, akkor is, ha nem ismer. Pozitívak, ragyognak, mint a nap. Ezt is nagyon szeretem az országban.

Te lengyel állampolgár is vagy. Ez honnan jött?

A lengyelek nagyon szeretik a hegymászást, a kultúrájuk része. Egyszer a lengyel hegymászóklubból az egyik barátom vetette fel az ötletet, mondván, hogy én is a lengyel hegymászó közösséghez tartozom, lengyel a mentalitásom, ezért állampolgárrá kellene válnom. El is intézték az összes adminisztrációt, a lengyel elnök pedig aláírta. Így lettem lengyel állampolgár, ami óriási megtiszteltetés számomra.

Térjünk rá a K2-re. Tavaly télen egyszer már felkerekedtél, de végül a kínaiak nem adták meg az engedélyt. Mi volt a gond?

A kínai rendszerben szerintem sajnos még mindig erős a korrupció. Az emberek a saját pecsenyéjüket sütögetik, és a személyes érdekeik szerint választják ki, mely ügynökségekkel működnek együtt. Egy ilyen expedíciónál a finanszírozás mindig nehéz, és nekem sem volt teljes a költségkeretem. Alex Txikón javaslatára, aki szintén tagja volt a csapatnak, egy pakisztáni ügynökséggel szerződtünk, mert velük már kialakult a jó kapcsolata, és szerinte gond nélkül mehettünk volna tovább Kínába. A kínaiak azonban megneszelték, hogy ebből így nekik nem lesz bevételük. Ezen kívül különböző kereskedelmi szabályok is vannak Kínában. A vége az lett, hogy öt nappal az indulásunk előtt törölték az engedélyünket. Ott ültünk, már elköltöttünk egy csomó pénzt a szervezésre, és egy pillanat alatt minden elveszett. Ezt elég nehéz volt feldolgozni. Pedig szép álom volt: háromfős expedíció, alpesi stílusban, új útvonalon, télen a K2-re…

Denis Urubko Forrás: Denis Urubko archív

 

Gyenyisz (Van még fotó, katt a képre!)

Mi a helyzet a következő projekttel, a jövő télre tervezett lengyel K2 expedícióval?

Nem tudom, még semmi sem biztos. Ahogy azt láttuk, öt nappal előtte is összedőlhet minden. De tudom, hogy lengyel barátaim, Krzysztof Wielicki és Adam Bielecki elkezdték a projekt előkészítését és szervezését, és azt is tudom, hogy csapattagként számítanak rám. Krzysztoftól már kaptam egy e-mailt, amelyben felkínálta számomra az indulás lehetőségét, amivel persze szeretnék is élni.

Tudjátok már, melyik útvonalon próbálkoztok?

Krzysztof Wielicki első ötlete a normál (Abruzzi) út volt. Hogy ez változott-e azóta, nem tudom.

Szerinted mekkora az esélye, hogy elsőre sikerrel jártok?

Szinte semmi. Nehéz összeválogatni a megfelelő csapatot, a megfelelő taktikát, mindent. Egyetlen célunk a túlélés lehet, és talán lesz lehetőségünk a csúcsot támadni. Ahogy azonban Krysztof Wielicki mondta, óriási szerencse, egy kisebbfajta csoda kell már pusztán a csúcstámadáshoz is, a csúcs eléréséről nem is beszélve.

Van még nagy álmod, amit el szeretnél érni, akár a hegyekben, akár azokon kívül?

Ezzel kicsit bajban vagyok. Nagy álmom a Latokh I északi falának megmászása, de ez Pakisztánban van, én pedig nem szívesen utazom Pakisztánba. Többször ért támadás turistákat, a terrorcselekmények sem ritkák. Túl féltékenyek azokra az emberekre, akik más utat járnak, másképp gondolkodnak. Megpróbálják megbüntetni azokat, akik nem az ő szabályaikat követik. És itt nem a kormányról beszélek, hanem a hétköznapi emberekről. Mondhatnám, hogy ez az ő választásuk, de ha oda mégy, és nem követed a szabályaikat, akkor lehet, hogy megölnek, kirabolnak, megbüntetnek.

Az álmokra visszatérve, szeretnék létrehozni egy szabad hegymászó iskolát. Már vannak iskoláim Oroszországban, Kazahsztánban és Olaszországban, de szeretnék további helyeket bevonni, mint a Kaukázus vidéke, Szahalin szigete vagy Lengyelország. Egyesítenénk erőinket, hogy megosszuk egymással a hegymászó tudásunkat, az élményeinket. Ezzel segíthetném az új generációt. Sokszor látom a mászóiskolákban, hogy valamit rosszul csinálnak, és ilyenkor ideges leszek. Szeretnék segíteni, szeretném, ha fejlődnének, ha helyesen csinálnák, de nincs hozzá elég tapasztalatuk.

Korábban azt láttam, hogy például Olaszországban az idősebb generáció nem nagyon foglalkozott ezzel, rájuk hagyták. Tanfolyamokon persze nem, de kint a szabad sziklákon senki sem szólt ilyesmiért. Talán nem mertek javasolni jó megoldást a fiataloknak, nem tudom.

Véleményed szerint ki volt a valaha élt legnagyszerűbb hegymászó?

Ezt nem lehet megmondani. Ez olyan, mintha művészeket akarnál összehasonlítani: ki volt a nagyobb? Chopin vagy Picasso?

Akkor másképp fogalmazok: ki a te személyes kedvenced? Már ha van ilyen.

Nagyon kedvelem Christian Boningtont (Sir Chris Bonington - PL). Ő egy nagyon különleges ember. Árad belőle a szeretet, teljesen tisztán viszonyul az élethez. Hatalmasat alkotott a hegymászásban, de nemcsak a saját sikereire koncentrált, hanem másokat is segített. Számos projektet vitt sikerre, nagyon nagyra tartom őt.

Ha lenne valami, akár filozofikus jellegű gondolat, amit üzennél a fiatal hegymászó generációnak, mi lenne az? Ha valaki mondjuk fellapozza egy könyvedet, és azt mondja: „Tetszik ez az ember, én is hegyet akarok mászni!”

Alapvetően senkinek sem szeretem javasolni, hogy hegymászással foglalkozzon, mert veszélyes. Ha azonban az álmodat a hegyekben keresed, akkor nagyon fontos, hogy találj egy megfelelő csapatot, egy mászóiskolát, ahol elsajátíthatod az alapokat, lépésről lépésre. Mindig tekints úgy magadra, mint egy diákra. Lehet, hogy már nyolcezreseket mászol, de akkor is van lehetőség újat tanulni, fejleszteni magad. Sosem szégyen olyanoktól tanulni, mint Reinhold Messner, vagy bárki más, aki nálad többet ért el.

Ahhoz, hogy túléld a hegyeket, folyton tanulni kell.



Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.