Már többször jártunk Kelet-Stájerországban, túráztunk, bringáztunk és síeltünk is, azonban nem gondoltuk volna, hogy az Ausztriai léptékkel domboknak számító magaslatok között igazán extrém helyek is vannak. A Bärenschützklamm vagyis magyarra lefordítva Medve-szurdok ékes példa arra, hogy valaminek nem kell messziről látszania ahhoz, hogy szuper látványos és izgalmas legyen.
A Keleti-Alpokban több, főleg családias jellegű szurdoktúrát is találunk (pl. a Steinwandklamm), azonban egy sem veszi fel a verseny a kelet-stájerországi Bärenschützklamm-al. A hatalmas kanyon a Naturpark Almenland szívében található, a bejáratot pedig Mixnitz települése felől tudjuk a legkönnyebben megközelíteni. A S35-ös autópálya felől érkezve a Mura híd mindkét oldalán nagy parkolókat találunk, az autót érdemes itt leparkírozni. A térkép, illetve a táblák jelölnek egy fenti (P3) parkolót is, azonban ez legtöbbször zárva van vagy tele van, így nem érdemes vele kísérletezni.
A parkolót elhagyva a vasúti aluljárón áthaladva már meg is látjuk az első Bärenschützklamm táblát, azonban, ha nem érkeztünk elég korán (vagy későn), akkor az útjelzőkre valószínűleg nem is lesz szükség, csak követni kell a hömpölygő tömeget először a városka széléig, majd innen tovább a P3-as parkolóig vezető műúton. Ha valamilyen csoda folytán mégis tájékozódni kellene, csak követni kell a sűrűn rakott táblákat, melyeken fel van tüntetve a bejárat aktuális távolsága is.
Hosszú, sokszor nagyon meredek, tulajdonképpen eseménytelen kutyagolás következik a bejáratig, a monotonitást persze néha azért megtöri a kanyonból „kiszaladó” kis patak csobogása. Mindenki a saját tempójában előzgeti a többieket, hogy aztán a pihenőben újra változzon a sorrend. Jó egy órát követően végre megpillanthatjuk az alpesi egyesület (Alpenverein) kis házikóját, ahol a sorbanállást követően 9€-t fizetünk a jegyért (gyerekjegy 6€). Ha tagjai vagyunk valamelyik Alpenverein szekciónak, akkor érdemes magunkkal vinnünk a tagsági kártyánkat, ennek birtokában kapunk 2€ kedvezményt.
A kaput elhagyva azonnal indul a buli, néhány hidacskán átkelve már balra fent meg is pillantjuk a szédületes szurdokon kígyózó lépcsőket és a rajtuk levő embereket. Rögtön a mászás elején jön pár impozáns vízesés, majd konstansra vált a meredekség és kisebb-nagyobb vízmosások, kürtők, majd nyugisabb szakaszok váltják egymást. Mivel a hatalmas sziklafalak közé nem süt be a nap, és a természetes hűtővíz hőmérséklete sem éri el a 10 fokot, kezd hűvös lenni a levegő. Olyannyira, hogy nyáron is érdemes egy vékony pulcsival készülni, ha a sokszor hosszas sorbaállásban nem szeretnénk fázni. A kanyon felénél kis hüttét találunk, ahol megállhatunk egyet pihenni. Érdemes beiktatni a pihenőt, ugyanis később már nem nagyon lesz rá lehetőségünk (ahogy eddig sem volt) anélkül, hogy feltartanánk a sort.
Az előzés az egész kanyonban macerás dolog. Rövid szusszanás után indulunk tovább, a terep pedig elkezd kicsit laposodni. Természetesen itt is végig hidak és létrák segítik a haladást, így egyre könnyebb dolgunk van. Az építményen levő kis számok, melyek egyre csak nőnek, azt jelzik, hogy közeledünk a 164. létrához, amely a szurdok végét jelenti. Elhagyva az utolsó mászó alkalmatosságot, már csak pár száz métert kell sétálnunk az útvonal fordulópontján levő Zum Guten Hirten névre hallgató tradicionális osztrák hüttéig.
Fáradt lábaink örülnek, hogy végre széket/padot látnak, a 800 méternyi pozitív szinkülönbség még az edzettebbektől is elkéri a magáét. Jól esik a jó hideg radler, a leves és a gulyás, mely természetesen a sógoroknál inkább pörköltre hasonlít. Fizetni sok más ilyen helyhez hasonlóan csak készpénzzel lehet, ha ez otthon maradt, akkor jöhet a mosogatás. A lejtmenet sajnos a bejárathoz vezető 1 órás mászáshoz hasonlóan elég jellegtelen, persze ezt csak az átélt kaland után érezzük így, bármelyik hazai hegységben örülnénk az ilyen léptékeknek. Másfél-két óra kényelmes tempóban és már rendelhetjük is a kávét a hazaút előtt a vasút melletti kis kávézóban.
