7 óra a Föld gyomrában - Baradla-Barlang Spec-túra

A Baradla-barlang aggteleki szakasza Magyarország talán legismertebb természeti jelensége.

A főág két végén, Aggteleken és Jósvafőn „bármikor” beeshetünk egy-egy rövid-túrára (kb 30-40perc), spec-túra viszont csak csoportosan, előre bejelentkezve mehetünk. A választható túrák közül a spec-túra a leghosszabb, közel 7órájával, mely a rövid-túra útvonalán indul, majd a kiváló akusztikájú Hangverseny-terem után a kivilágítatlan főágban folytatódik, 2órás kitérővel a Retek-ágba, míg végül Jósvafőnérünk ki ismét a napfényre.

Pénteken munka után indultunk neki a közel 240km-es (Budapest-Aggtelek) távnak. Miskolc után egy igen csak zavarba ejtő tábla benézésével kicsit kocsikáztunk még az ország sajnos szegényebb és elhagyatottabb részein. A késő éjszakába nyúló, néhol igen csak úttalan-utakon gurulást követően fél 11 körül végre sikerült beérnünk Aggtelekre, majd a szállásunkra is. Az egyszerű, régi időkből átmentett táborban gyorsan becuccolkodtunk, és már bontódtak is a boros üvegek.

Ezek után egy helyi ital-kimérő-egység meglátogatásával ismerkedtünk kicsit a helyi szokásokkal, mellyel fellendítettük a hét utolsó munkanapi estéjének forgalmát is. A hangulat a táborba visszaérve is fokozódott, egészen fél 4ig kitartottak a keményebbek, így 4órával későbbi ébresztőként felcsengő rekedtes hangom néhányuknak igen csak nem esett jól. Kapkodós pakolás után irány a TourInform és a pénztár, ahol már várt Minket Laci, a túravezetőnk.

Egy utolsó szerelésigazítás, a kölcsön lámpákkal való ismerkedés és nyílik a sziklafal aljába szerelt vasajtó. Hosszú lépcsősoron lépdelünk le az első terembe, ahol már a kinti fagyos levegőhöz képest kellemes 10°C körüli meleg fogad Minket. Vezetőnk néhány szóban ismerteti a kötelezőket (mit szabad, de inkább mit nem az elkövetkező pár órában) és a barlang múltját, majd egy szuszra letudjuk az utat egészen a Hangverseny-teremig.

Itt a már-már unalomig rágott csont hatásával egyenértékű Vangelis zene kíséretében, fényjáték teszi még hatásosabbá a terem végében álló hatalmas cseppkövek és kövek, valamint a „zenészárokban” csordogáló Styx patak látványát.

Ezek után a víz és csónakoktól szinte teljesen mentes (víz csak olvadás és nagyobb esőzés után van itt, csónakokból pedig egy maradhatott, emléket állítva a múltnak) csónakázó „folyó” mentén indulunk a kiépítetlen szakasz felé. Nem sokkal a terem után 3 megfaragott cseppkő-oszlopba botlunk. József nádor 1806. évi látogatását örökíti meg a Nádor-oszlopa, melyen a feliratok mára már nehezen olvashatók. Néhány méterrel távolabb találjuk a másik két feliratos cseppkövet: a Reviczky-oszlopot, amit a főkancellár 1829-évi, és a mellette lévő Ferdinánd-oszlopot, amit pedig a trónörökös 1817-évi látogatása alkalmából véstek meg.

Haladunk tovább, már azon a szakaszon, ahol csak a saját lámpáink fénye világítja meg a termeket, itt már mindig a sötétség az úr. Az indulástól mintegy 1300 métert megtéve jutunk el abba a terembe, ameddig 1887-ig lehetett látogatni a barlangot. A terem falát több rétegben névfeliratok borítják, itt található a barlangot feltáró Vass Imre, a barlangról festményeket készítő Markó Károly írása, s ide véste nagy betűkkel a nevét Petőfi Sándor is. Innen a mesterségesen kialakított, és a tervezőjéről elnevezett Münnich-átjárón jutunk át a folytatásba. Pár méterrel később lépcsősor visz fel egy hatalmas omladékhegyre, a Libanon hegyére, majd egy szerpentin több mint 200 lépcsőfoka vezet vissza a mélybe, a patak szintjére.

A körülbelül fél távnál elhelyezkedő „épített” (két faasztal és hozzá két-két pad) pihenőnél nem állunk meg, amúgy is vagy két csoport telepedett rá már. Szokatlanul nagy a forgalom idelenn… Kb negyed órával később elérjük a Retek-ág bejáratát, úgy hogy pakolunk és öltözünk. Van, aki csizmára vált, van, aki félcipőre vagy szandálra. 2óra múlva kiderül ki választott jól…

Páran a szedelőzködés közben barátkozás szinten a bejárathoz lépdelünk, ahol jéghideg (de jó, hogy pár napja esett a hó és el is olvadt) víz húzódik faltól falig, ameddig csak a lámpánk be tud világítani. Már látszik, igazi kaland lesz ez a része.

Mikor végre mindenki elkészül, belegázolunk a patakba… rögtön térdig. A főágtól eltérően a falak szinte folyamatosan karnyújtásnyira húzódnak, fejünk felett pár centire meseszép sok száz és ezer éves cseppkő növendékek végein csüngő, a lámpafényekben reszkető vízcseppek figyelik minden mozdulatunkat. A csapat gázolásának visszhangzó robaja betölti a folyosót, mindenki vigyorral néz a másikra.

Pár száz méterrel beljebb szűkebb részhez érünk, ahol félig leguggolva, a térdig, lábszár középig érő vízben kell átpréselni magunk úgy, hogy a lehető legkevesebbet érjünk a természet ezen csodáihoz. Ezen körülbelül 10méteres szakasz után rövid kevésbé vizes részen, félig meggörnyedt pozitúrában lépdelünk előre, a 100-120cm magasan húzódó mennyezet alatt. A viszonylag vízszintes szakaszt egy törmelék kúp zárja, melyre félig egy kevésbé stabil vaslétrán, félig a csúszós agyagon jutunk fel, hogy a túl oldalán két létrán ereszkedjünk vissza a patak szintjére.

Aztán pár lépés és megint egy agyagos emelkedő előtt állunk, mely tetején a Csodák-termébe jutunk. Nevéhez híven ámulunk a rengeteg függő-, álló- és oszlop cseppkövek látványában. A mennyezetről sűrűn lógnak az ág névadói, a nagy fehér retek formájú képződmények is…

Rövid nézelődés után a terem másik végén indulunk el visszafele, először egy igen csúszós agyagos meredélyen lefele. Szinte mindenki sejhajon csúszik, kapaszkodik minden kicst is kiálló pukliba, a stabilabb érzés kedvéért. Hogy még izgalmasabb legyen ez a rész, a lejtő alján egy méteresnél kicsit magasabb függőleges részen kell háttal leereszkedni az agyagról, miközben talán csak egy méterre előttünk már cseppkövekkel tele aggatott fal húzódik…

Miután ezen is túl vagyunk, és jó páran visszanyerték a normál pulzusszámuk, még egy rövid ideig eddig be nem járt szakaszon haladunk. Megnézzük az Anyós nyelvet, melyen a lámpa fénye enyhén át tud világítani, majd a befele már megismert szakaszokon elkezdünk „kifele” gázolni.

Bő két óra elteltével érünk vissza a főágba, ahol az örök sötétségben pihennek hátrahagyott cuccaink. Gyors öltözködés, és rövid kaja szünet következik. Jól jön, hogy egész évben 10-12°C hőmérséklet és légmozgásmentes környezet van idebenn, a vizes ruhákban sem fázunk (nagyon). Időközben kiér egy másik csapat is a mellékágból, így amíg Ők cuccolnak, Mi neki indulunk a hátra levő hozzávetőlegesen 2órányi résznek.

Nem sokkal később érjük el a Vöröstói-bejáratot, ahonnan ismét kivilágított és betonjárdás részen haladunk tovább. A látványos részek végezete előtt még két fantasztikus terembe állunk meg: először Magyarország legmagasabb, 19méteres cseppkövét, a Csillagvizsgálót nézzük meg, mely talán annak köszönheti ilyen hosszú „életét”, hogy egy hatalmas törmelékkúp tetején könnyedén átvészelhetett minden árvizet. A másik teremben, az Óriások-termében pedig a természet nagyságában ámulhatunk. A gigantikus méreteket rengeteg oszlop tölti be, és a fényjátékokkal a hatást csak növeli vezetőnk.

A termet elhagyva egyben magunk mögött hagyjuk a cseppkő-képződményeket is, mivel innentől csupasz sziklák között haladunk egészen a jósvafői bejárat vasajtajáig. Ezen keresztül már pár lépéssel a napfénybe lépünk, hatalmasat szippantva a friss levegőből.

Pár percet kell várnunk, egy mögöttünk érkező csoportra, akikkel együtt felszállunk a Nemzeti Park autóbuszára, hogy visszaszállítson Minket Aggtelekre. A csapat a mindösszesen 9km táv és 250m szint megtétele ellenére is erőteljesen megfáradva huppan le az ülésekbe, és a nap utolsó fénysugarainak melengető hatására egyikünk-másikunk pillanatra be is alszik a rövid úton.