Videó: Amikor az Everesten elszabadul a pokol

Pintér László

2017/06/03

Hátborzongató felvételek a hegyen tomboló orkánról, amely cafatokra tépte az északi kettes tábor sátrait.

Hirdetés

Az amerikai George Kashouh régi álma volt, hogy feljusson a Mount Everest csúcsára. Tavaly vágott neki először, kereskedelmi expedíció tagjaként, pótlólagos oxigén használatával. Akkor a rossz előjelek és az erősödő vihar miatt visszafordult a Déli-csúcson, 8750 méteren. Így is csak egy hajszálon múlott az élete. Aznap öten haltak meg a hegyen. Egyiküket lehet, hogy ő látta utoljára életben.

Rajta már nem lehetett segíteni - egy áldozat az ötből azon a 2016-os fekete napon a nepáli oldalon. A 4-es táborból történő ereszkedés közben halt meg, egy másik társával együtt. (Fotó: George Kashouh)

George idén visszatért, ezúttal az északi oldalra. Meglehetősen korán, már május 8-án befejezték az akklimatizációs periódust, a megfelelő időjárási ablakra (amikor enyhe a szél és kevés csapadék hullik, azaz a hegy mászható) azonban heteket kellett várniuk. Néhány expedíció kockáztatott, voltak köztük sikeresek, és volt sok kudarc is.

Végül május 20-án indultak el az első csúcstámadó körre az előretolt alaptáborból, bár nem volt kedvező az előrejelzés. Két nappal később, a 2-es táborban (7800 m) szélviharra ébredt. Az ezután következő néhány óra a túlélésért való küzdelemmé vált, melyet George személyes engedélyével a beszámolójából készült eredeti fordításban közlünk:

„A futóáramlás lecsapott a csúcsra. 100 km/órás szélre ébredtem. Azt hittem, álmodom, de a sátor teteje majdnem a mellkasomon volt. A sátorrudak eltörtek, a sátor szétszakadt. Komolyan attól tartottam, hogy sátrastól lefúj a szél a hegyről. Az ajtó a földre lapult, de ki tudtam cipzárazni, és kicsúsztattam rajta az oxigénpalackomat. Ezután magam is utána kúsztam, egyik kezemen egy ötujjas pehelykesztyűvel, a másikon egy vékony belső kesztyűvel, miközben néhány cuccomat elrepítette a szél. Megpróbáltam ráülni a sátram romjaira, hogy megőrizzem a bent maradt felszerelést, de hamar kezdtek érzéketlenné válni az ujjaim. Segítségért kiabáltam. Les barátom meglátta, ahogy a sátorromokon gubbasztok, és dobott nekem egy kötelet. Ennek segítségével Iannal együtt be tudtunk menekülni Les sátrába. A szél ezután tovább erősödött.

Mikor feljött a nap, benézett hozzánk az expedíciónk vezetője. Fél méterre volt tőlünk a sátor ajtajában, de egy szavát sem hallottuk, úgy bömbölt a szél. Valószínűleg látta, hogy a sátramból semmi nem maradt, imazászlóként lobogott a szélben. Kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy hagyjuk itt ezt a sátrat is és menjünk át az övébe. Átmentünk. Nem sokkal később Les sátrát is széttépte a szél.

Négyen bezsúfoltuk magunkat a vezető sátrába és felváltva próbáltuk egyben tartani. Hárman nekifeszültünk háttal a szél felőli oldalnak, míg egyikünk pihent. Tízpercenként váltottuk egymást.

Az expedícióvezető kiment megnézni, mi a helyzet a hozzánk rögzített többi sátorral. Azzal jött vissza, hogy azonnal le kell mennünk a hegyről, az expedíciónak vége. Volt ugyan néhány halk tiltakozás, de majdnem minden sátrunk tönkrement, egyikünk sem ivott és evett semmit aznap. Csokoládét törtünk darabokra és osztottuk meg egymással. Mindannyian ki voltunk merülve, felszereléseink hiányoztak. Ez vészhelyzet volt.

Amikor kiléptem a szabadba, megértettem a vezetőnk hirtelen döntését. Ameddig elláttam, minden sátrat széttépett a szél, kivéve a miénket. Mindegyiket.

A mászók sátraik romjai közül próbálják menteni a menthetőt Forrás: George Kashouh — A mászók sátraik romjai közül próbálják menteni a menthetőt

A mászók sátraik romjai közül próbálják menteni a menthetőt (Van még fotó, katt a képre!)

Néhány dolgot megpróbáltam kimenteni a sátram romjai közül, ami nem volt egyszerű, mivel össze-vissza csapkodott az orkánban. Ráadásul elveszett a síszemüvegem is, így alig láttam valamit, a szél a szemembe csapkodta a jégkristályokat. Végül a beülőmet, a hálózsákomat és a hátizsákomat sikerült megmentenem. A vizes palackjaim, nasik, kesztyűk, szemüvegek és további ruhadarabok odavesztek. Lefelé indulva több mászót láttunk pehelyoverálban a lerombolt sátruk előtt ücsörögni, kötéllel a sziklákhoz kötve. Végül mindannyian épségben leértünk az Északi-nyeregbe. Boldog vagyok, hogy élek.

Még nem megyünk haza

Ami hihetetlen, hogy az expedíció ezzel mégsem ért véget. George, és néhány elszánt társa meggyőzte a vezetőt, hogy tegyenek még egy csúcskísérletet, bár a felszerelések egy részének elvesztése után ez nem tűnt lehetségesnek. Valóban csekély eséllyel kecsegtetett, a próbálkozóknak ráadásul több ezer dolláros többletköltséget is vállalniuk kellett. De ez sem tántorította el őket. Még egyszer nekiveselkedtek.

George gond nélkül érte el a 3-as tábort, 8300 méteren. A csúcstámadás éjszakáján azonban elkezdett vele forogni a világ.

„Valami nagyon nem volt rendben, ezért úgy döntöttem, visszafordulok. A folytatás öngyilkosságnak tűnt. Az expedíció vezetője azonban éppen ott volt mellettem, és némi vizsgálat után megállapította, hogy a mozgásom teljesen normális, a beszédem összefüggő, magashegyi betegségnek a legenyhébb tünete sem látszik. Az extrém fáradtság számlájára írtuk a szédülést. Ekkor már nyolc napja voltunk 7000 m felett (az előző kísérlet után nem mentek lejjebb az Északi-nyeregből - PL), és négy napja nem aludtam. Nehéz leírni, hogy pontosan milyen érzés volt, leginkább olyan, mintha félig lettem volna csak eszméletemnél, és a testemet robotpilóta irányította volna. Végül folytattam a mászást, és reggel 8-kor feljutottam a világ tetejére.

A vihartépázta Everest Forrás: George Kashouh — A vihartépázta Everest

A vihartépázta Everest (Van még fotó, katt a képre!)

George a csúcsról egyenesen az Északi-nyeregbe ereszkedett.

„Három csapattársunk a 3-as táborban maradt éjszakára. Az egyikük másnap reggel vakon ébredt, a másik nem tudott mozogni, a harmadiknak fagyási sérülései voltak. Őszintén szólva, nem voltam biztos benne, hogy túlélik, de tegnap éjjel mindannyian beestek az előretolt alaptáborba.”

Az expedíció tehát néhány klienst sikeresen feljuttatott a Mount Everest csúcsára, még ha többször igencsak közel fújt is hozzájuk a halál szele. George a beszélgetésünket az alábbi mondattal zárta:

„Valószínűleg nem kellett volna visszamennünk. Örülök, hogy vége van.”