Menü

2017.05.02.     Hozzászólás 1

In memoriam Ueli Steck

A hegymászó közösség döbbenten áll a korszak talán legjobb hegymászója, a svájci Ueli Steck halála előtt. Özönlenek a részvétnyilvánítások, megemlékezések. Ueli halálhíre azonban nemcsak a hegymászást ismerőket rázta meg. Cikkünkből megismerhetitek Ueli Stecket, az embert a „Svájci Gép” név mögött.


A mainstream média mindig fogékony a halálesetekre, de Ueli hírneve messze túlmutatott a hegymászó körökön. Hazájában, Svájcban olyan népszerűségnek örvendett, hogy a svájci televízió megváltoztatta a műsorát, és este egy dokumentumfilmet sugárzott Ueliról. Az aznapi labdarúgó mérkőzéseken minden stadionban egyperces néma megemlékezést tartottak.

Halálának körülményeiről jelenleg annyit lehet tudni, hogy a 7861 méteres Nuptse oldalában, 6600 m körül látták utoljára, ahová akklimatizációs túrára indult. Miután láttak valakit zuhanni a falon, egy serpákból álló keresőcsapat indult a fal lábához, nem sokkal az Everest 1-es tábora felett. Holttestét 5600 m körüli magasságban találták meg, tehát nagyjából 1000 métert zuhanhatott. Hogy kicsúszását mi okozta, arra valószínűleg soha nem derül fény, maximum találgatni lehet. A terep, ahol a baleset történt, egy Ueli szintű mászó számára szinte sétaút. A feje felett emelkedő hétezres óriás oldalában azonban elég lehet egy zuhanó kő, és hiába a világ összes tapasztalata.

Ueli földi maradványait Katmanduba szállították boncolásra, majd a néhány napon belül Nepálban helyezik örök nyugalomra.

Hogy kereste volna a bajt? Egy frászt. A hegymászóknál kevesen szeretik jobban az életet. Azért ment a hegyekbe, mert ott érezte jól magát. Ez volt az élete, és tökéletesen tudatában volt a veszélyeknek.

Ueli hétköznapjai Forrás: Ueli Steck Facebook

Ueli egy átlagos napja (Van még fotó, katt a képre!)

Rekordjairól mi is többször beszámoltunk, interjút is készítettünk vele. Emlékszem, mennyire meglepett, amikor emailben megkerestem. Arra számítottam, hogy egy PR ügynökség válaszol. Ehelyett csak annyi szerepelt a válaszlevélben aláírásként: „Üdv, Ueli”.

Híressége ellenére megmaradt szerény, visszahúzódó egyéniségnek. Honlapján a mai napig az szerepel foglalkozásként, hogy asztalos. Bár soha nem gyakorolta tanult szakmáját. Megtehette volna, hogy utazásai során drága hotelekben lakik. Ő azonban inkább a barátoknál csövezést választotta, de a szerencsések akár egy chamonix-i kempingben is összefuthattak vele. Áradt belőle a természet és a hegyek szeretete.

Néhány momentumot azonban érdemes kiemelni páratlan pályafutásából, és ezek nem mind rekordokhoz fűződnek. Kezdetnek azonban jöjjön az a videó, amiből a legtöbben megismerték Ueli Stecket: A 2008-as Eiger rekord!


 

A „Svájci Gép”

Portréfilm a már híres Ueli Steckről:


A filmből kiderül, mi különböztette meg Uelit a többi mászótól: a szigorú, a versenysportolókat is túlszárnyaló edzésprogram. 1200 órányi edzés évente. Összehasonlításképpen, a sífutás királynője, a hatszoros olimpiai és 18-szoros világbajnok Marit Björgen is „csak” évi 900 óra körüli edzést teljesít. Ueli nem nagyon árulta el a konkrét edzésprogramját, csak bizonyos részleteket. Edzésterve mindig az aktuális projektjeire volt szabva, ezt mindig profi szakemberek (dietetikus, erőnléti edző és mentális tréner) állították össze. Alap volt nála a heti hat nap edzés, de a pihenőnapján is mászott. Az állóképességi edzése idején hetente kétszer 27 km, 5100 méternyi szintemelkedésű terepfutást iktatott be. Rendkívül fontos részét képezte az edzésének a mentális tréning, heti 1-3 órában.

„Számomra a mászás olyan, mint másnak a lépcsőzés. Nem fordul meg a fejemben, hogy megcsúszom és leesek.”

Ez a fajta önbizalom, a képességekbe vetett 100%-os hit csak keveseknek sajátja, és a legjobb szólómászókat ez segíti hozzá az átlagos alpinista számára is csak nehezen felfogható teljesítmények eléréshez.

Az alábbi videó a Grandes Jorasses északi falának gyorsasági rekordját dokumentálja, a Colton/McIntyre úton át, melyet akkor mászott először.



Ez pedig az Alpok egyik legnehezebb északi fala, a Droites. Ahol igazából csak ruhát tesztelt:



Az élvonalbeli hegymászás jövője

Az Alpokban tökéletesített technikát Ueli a Himalájába is szerette volna átvinni. Ez volt a hegymászás új irányzata, egyben a jövője is: technikás útvonalak, nagy falakon, alpin stílusban, pótlólagos oxigén és serpák nélkül – gyorsan, és kevés felszereléssel.

Első himalájai célja rögtön egy hegymászó-történeti mérföldkő teljesítése volt 2007-ben: az Annapurna déli falának új úton történő szólója.

Ebbe kis híján belehalt. Egy zuhanó kő találta fejbe még a fal alsó szakaszán. Eszméletlenül zuhant kb. 200 métert, de csodával határos módon agyrázkódással és zúzódásokkal megúszta. A mindig magabiztos Uelit azonban talán sosem láttuk ennyire megrázva, mint a korábban említett svájci dokumentumfilmben, kb. 12 percnél. Lefilmezték ugyanis közvetlenül a baleset után:


Nem kedvelte a „Swiss Machine” elnevezést. Bár mászás és edzésmunka tekintetében önmagát hasonlította a svájci óra pontos működéséhez, Ueli nem volt gép.

A szó legnemesebb értelmében ember volt.

Egy év múlva visszatért az Annapurnára, ezúttal a kiváló zermatti hegyivezetővel, Simon Anthamattennel. Bemelegítésként megmászták a Tengkampoche északi falát, elsőként, amiért Arany Jégcsákány díjat kaptak. Az alábbi videóban, 02:40-től vannak fotók a mászásról:


Az Annapurna azonban újabb komoly lelki próbatétel elé állította Uelit.

Egy sátorban a halállal

A himalájai hegymászást valamennyire követők mind hallottak már az íratlan szabályról, hogy nyolcezren ne számíts mentésre. Ott mindenki magára van utalva, az a közeg annyira kizsigereli a szervezetet, hogy nem marad erőd mással foglalkozni. Ha mégis megpróbálod, az a hősiesség kategóriájába esik. Jó esetben nem válik öngyilkossággá.

Mégis, amikor az Annapurnán a segítségüket kérték a hegyen bajba jutott hegymászók, Ueliék nem hezitáltak. Este 11-kor, vacsora után elindultak a 3000 méterrel magasabban lévő, 7400-on fekvő 4-es táborba, ahol a spanyol Inaki Otxoa gyakorlatilag haldokolt. Otxoát román társa, Horia Colibasanu próbálta életben tartani, de félő volt, ha nem kap segítséget, mindketten meghalnak.

Először azt sem tudták, merre induljanak, mert sosem jártak a keleti gerincen. A nappalt az 1-es táborban voltak kénytelenek tölteni az akut lavinaveszély miatt. Másnap Anthamatten a 3-as táborig bírta, így Ueli egyedül ért fel a 4-es táborba. Colibasanu némi dexametazon után saját lábán egyedül le tudott menni.

Otxoa állapota picit javult, már beszélni is tudott, de végül hiábavaló volt minden kétségbeesett próbálkozás, a következő nap reggelén a spanyol mászó meghalt. Ueli egy közeli gleccserhasadékba temette, majd a saját túlélésére kezdett koncentrálni. Három napja csak egy-egy levest evett, hiszen élelmet nem vittek fel a mentéshez. A hegyen vihar tombolt. Szerencsére újabb egy nap elteltével annyit csillapodott a vihar, hogy Ueli még le tudott jönni, mielőtt végzetesen legyengült volna. A mentés értelemszerűen az ő expedíciójuk végét is jelentette. Ueli ekkor komolyan elgondolkodott a mászás értelmén.

Túl a rizikóhatáron

Az Annapurna fontos szerepet töltött be Ueli pályafutásában. 2013-ban, miután kis híján végzetes összetűzésben keveredett a serpákkal az Everesten, és komolyan fontolóra vette, hogy abbahagyja a hegymászást, újra nekifutott az Annapurna déli falának. A kanadai Don Bowie volt a társa, ő azonban az alaptáborban megbetegedett. A körülmények viszont jók voltak, ezért Ueli úgy döntött, egyedül vág neki, bár nem erre készült.

28 óra múlva ismét lent volt az alaptáborban. Egész éjjel mászott, amikor a fagy miatt viszonylag csendes volt a fal.

A sikerhez talán szükség volt arra a fajta lelki mélypontra, amit az Everesten történtek okoztak számára. Életében először hágta át azt a határt, melyet magának szabott a rizikóval kapcsolatban. Ahogy elmondta, csak az akkor és most számított, és nem érdekelte, hogy megússza-e élve.


Megúszta, de megfogadta, hogy ilyen hajmeresztő vállalkozása nem lesz még egy.

Bizonyos értelemben tartotta is magát ehhez. Az Everest-Lhotse traverz objektív veszélyek tekintetében messze vállalhatóbb, mint az Annapurna déli fala. Ez a projekt sokkal inkább fizikailag és mentálisan jelent gigászi próbatételt. Kevés olyan hegymászó van a világon, aki reális esélyekkel vághatna neki. Közülük kétségívül Ueli Steck volt a legjobb.

Ueli Steck halála pótolhatatlan veszteség a hegymászás számára. Ugyanakkor a természet kegyetlen figyelmeztetése is arra vonatkozólag, hogy a magashegyek világa veszélyekkel teli. Felkészülten és maximális tisztelettel kell közelítenünk az óriásokhoz, de az összes rizikófaktort sajnos nem lehet kiiktatni. Szerencsére is szükség van, ebben a tekintetben a hegy pedig nem válogat.

„Azért megyek a hegyek közé, mert ott akarok lenni. Ott vagyok boldog és teljes. Szabadnak érzem magam, azt csinálhatok, amit akarok. Én szabom a feltételeket. Mindig is élveztem a szólómászást. Imádok szoros kapcsolatban lenni a természettel. Nincs semmi más, csak te, a szikla, a jég, a hegy. Még ha parányinak és jelentéktelennek is érzem magam, a hegyek között teljes életet élhetek, és gyermekként játszhatok! Itt érzem magam a legjobban, és teszem, amit szükségesnek gondolok.” - írta a halála előtti utolsó naplóbejegyzésében.

Mint mindig, amikor egy hegymászó életét veszti, felerősödnek a kritikus hangok a hegymászás haszontalanságával kapcsolatban. A kívülállók számára kétségkívül nehéz megmagyarázni, mi a jó vagy a hasznos a hegymászásban, vagy miért van szükség az olyan emberekre, mint Ueli.

Pedig a válasz pofonegyszerű.

Ők mutatják meg, hogy merhetünk nagyot álmodni, és kemény munkával ezeket az álmokat meg is valósíthatjuk. Néha fontos kizökkenni a hétköznapokból, próbára tenni magunkat, mely által lelkileg erősödhetünk, és megtanuljuk jobban értékelni az életet.

Csak rajtunk múlik, hogy meg akarjuk-e érteni ezt az üzenetet.

Ueli nem volt egy savanyú figura Forrás: Ueli Steck Facebook

 

Hihetetlen, hogy pár hete ugyanennél a kályhánál melegedtünk Hervé Barmasse-szal és David Göttlerrel, csak Ueli és Tenji nélkül Forrás: Ueli Steck Facebook

Hihetetlen, hogy pár hete ugyanennél a kályhánál melegedtünk Hervé Barmasse-szal és David Göttlerrel, csak Ueli és Tenji nélkül

Olvass többet a témáról: himalája, nyolcezresek, ueli steck