Menü

2016.06.27.     Hozzászólás 13

Két keréken egy szinte érintetlen gerincen

Életre szóló kerékpáros kaland története


Mindig is csábítottak a régi kalandregényekben, vagy a mára már 50-60 éves Panoráma útikönyvekben olvasott vad, érintetlen tájak.

Kalandra indulni egy olyan helyre, ahol még nem érezhető az ember túlzott jelenléte, a magabiztossá tevő civilizáció közelsége.

Csak hát közben a világ összezsugorodott… Mégis, nem is olyan messze, Erdélyben még akadnak sűrű, átláthatatlan fenyvesek a szelídítetlen hegyeken, mélyükben tündék és törpék legendáival, valós medvékkel és farkasokkal. Mint például a Keleti-Kárpátok vonulatának legmagasabb tagja, a Radnai-havasok. Éppen ezért elindultunk a 10+ órás autóútra, hogy célba vegyük a főgerincét.

 

Kerékpártúra a Radnai-havasok főgerincén Forrás: Paraferee - Mozgásvilág.hu

 

Galériához klikk a képre!

  

Az 50 kilométer hosszan, kelet-nyugat irányba elnyúló gerinc igazi vad természet

Térerő nem igazán akad fenn, turisták csak nagyon kevesen járják, 800 méter felett igazából már csak pásztorokkal találkozhat az ember, no meg medvékkel, mert hát akad pár erre fele. Kiépített út pedig nem megy fel a hegyre. Ez a hely az igazi, régi, megfakult fekete-fehér képekről ismert Erdély egy felfedezetlen része.

A terv egyszerű: A főgerinc nyugati végéről, egy tengerszint feletti 800 méteren fekvő hágótól indulunk neki kerékpárral, majd a piros sávjelzést követve szépen felkapaszkodunk 2000 méter fölé, végig tekerünk a magasan fekvő részeken, és végül a keleti végén leereszkedünk. Mindezt két nap alatt…

 

Első fejezet - hát nekivágtunk

Kora hajnalban már a hágóban állunk. Az arcunkra izgalommal teli mosoly feszült ébredés óta, ami csak a hátizsákok megemelésénél rándul meg picit. A teljes felszerelés fejenként 15 kilogrammot nyom (kétnapi élelem, víz, sátor, hálózsák, derékalj, konyha, minimális ruházat, fényképező, kamera) ami minden, csak nem kényelmes bringán ülve. Elsőre, sőt másodikra sem esik jól felvenni, de most ezzel kell tekerni. A bringákat még finom hangoljuk, még egy fotó, aztán nyeregbe pattanunk és elindulunk a nagy kalandra... melyhez csatlakozik egy kistermetű kóbor eb is. Miután ügyesen kíséri gurulásunk a kisdög, úgy döntünk, míg velünk tart, kap enni és inni. Legalább ha medvébe botlunk, Ő hamarabb észreveszi.

Az előzetesen beszerzett infók és térkép alapján a mai napunk végig földúton halad majd. Igaz, közel 1100 méternyi szintet kell megmásznunk közel 20 kilométer alatt, ami nem lesz könnyű, de nem is teljesíthetetlen...

Csodálatos, képeslapra illő napsütéses erdélyi látképbe tekerünk szintben és enyhén lefele, ami egy óra elteltével kezd gyanússá válni. Ráadásul feltűnően rég volt piros jelzés, bár ez Romániában nem olyan kirívó, a turistautak és jelzések karbantartásának hiánya miatt. De amikor egy ötös elágazásba érünk, melyhez még hasonló sincs a térképen, az agyam hátsó fertályában idáig meglapulva guggoló kétely előugrott. Bakker, tuti, hogy nem jó irányba haladunk…

 

Kerékpártúra a Radnai-havasok főgerincén Forrás: Paraferee - Mozgásvilág.hu

Galériához klikk a képre!

 

A nem létező jelzés

Ezt a gyanút tovább erősíti, hogy az indulási ponthoz képest közel 60 méterrel lentebb vagyunk tengerszinten, pedig felfele kellene mennünk. Megérzésem azt súgja, hogy nekünk valahogy jobbra kellene tartani... arra, amerre indul is egy földút... úgy nagyjából 40°-os meredekséggel. Egy tankon kívül mi tud ezen még felmenni???

Mindenesetre elkezdjük feltolni a vasakat. A tetején egy kisebb nyeregben találjuk magunk, ahol újabb, a térképen nem szereplő földutakra lelünk. Kezdem sejteni, hogy a friss térkép és a valóság között csak a megnevezés közös... Követve a megérzést, haladunk tovább felfele. Vagyis toljuk tovább...

Dél körülre jár, amikor megpihenünk egy mezőn, cirka 1100 méter magasságban. Mögöttünk rálátni a völgyre, mely felett ronda sötét fellegek tömörülnek. Jelzésértékűen a madárcsivitelésbe égzengés keveredik. Szerencsére a mező közepén áll egy eszténa (szénaszárító házikó), benne pedig száraz széna vár minket. Épp időben lépünk be, mert elered az eső...

Az égi áldást követően ismét toljuk felfele lovainkat, szerencsére a föld hamar elnyelte a csapadékot. Úgy tűnik, hamarosan felérünk a tetőre. Abban reménykedem, hogy fentről jó rálátás nyílik majd a tájra, és az alapján rálelünk a helyes irányra. Míg ezen elmélkedem, az út komótosan beleolvad a mezőbe. Értetlenül állunk, ahogy pár méterrel visszább még ott a jól kitaposott nyom, aztán csak a magas fű. Fentről aztán, a korábbi esőből itt maradt vaskos szürke felhő alatt egy, az eddigi haladási irányunkra merőlegesen húzódó völgyre, jobbunkon egy nyeregre és mögötte egy még magasabb, a felhőbe végződő hegyre pillantunk rá. Érzem, hogy nekünk arra, felfele kell haladnunk... Elindulunk hát jobbra, hogy a nyergen keresztül eljussunk oda.

 

Hírhedt juhászkutyák gyűrűjében

Továbbra is az esőtől vizes fűben, fenyőmagoncok közt vonszoljuk a lovakat. A magas fák közé érve aztán váratlanul egy kopott, de felismerhető piros jelzés virít előttünk a fatörzsön! Teli torokból ordítunk fel és gyorsan iszunk egy kis pálinkát... Örömünk tovább fokozódik, mert hosszú idő után kicsit gurulhatunk is a nyeregbe le. De az önfeledt gurulásnak vadul csaholó, rémes történetekből hírhedt erdélyi juhászkutyák vetnek véget, ahogy pillanatok alatt körbe vesznek minket. Ha eddig nem lettünk volna vizesek, most a nyálfröcsögéstől tuti... Szerencsére előkerül a pásztor, aki ha nem is határozottan, de hosszas kiabálás árán távolabb tereli őket tőlünk.

 

Száraz széna és fedél Forrás: Paraferee - Mozgásvilág.hu

Galériához klikk a képre!

 

Bár a jelzésen haladunk, a következő egy órát is tolva tesszük meg, miközben a környezetünk ritkás fenyvessé változik. Meglepődve, a nagy semmi közepén egy újszerű állapotú esőbeállóra lelünk, amit rögtön ki is használunk ebédelés céljára. Összepattintjuk a konyhát, és már forr is a víz - nagy áldás ilyenkor a pillanatok alatt elkészíthető liofilizált étel. A Tikka Masala nem mellesleg nagyon finom is. A padon ücsörögve, újratöltve energiacelláink, a csodálatos panorámában gyönyörködünk... Amit megint vészjóslóan mélykék és fekete fellegek kezdenek elrondítani. 10 perc sem telik el, és a látványhoz hangeffekt is csatlakozik, ami egyben megadja a jelet a távozásra. Egyikünk sem szeretné, ha ezen a félig nyílt, magashegyi tájon esne a nyakunkba egy vihar, így bízva a további szerencsénkben, elindulunk, hátha egy lehetséges menedékbe botlunk. 200 métert sem haladunk, amikor távolabb előttünk megpillantunk egy nyájat, szélsebesen vágtatva jobbra lefele, egy távolabb álló nagyobb eszténa felé. Gyanakvóan tekintünk hátra, mitől ijedhettek meg ennyire. Két másodperccel később már mi is vágtatunk a ház felé…

 

Utánunk a vízözön

És hogy mitől váltottunk ilyen gyorsan tempót? A pár perce még a völgyet rémisztgető sötét fekete felhő közvetlen mögöttünk nyeli magába a korábban ebédelésre használt esőbeállót, és villámgyors tempóval, mennydörgéssel kísérve hömpölyög felfele tovább... felénk! Mire felfogjuk az egészet már az arcunkba csap az erős szele, magával hozva a csípős vízpermetét. A fák között villámsebesen hömpölygő köd látványa horrorfilmeket idéz fel bennünk. Így hát pedálozunk, mint az őrültek, csak a ház érdekel minket, még arra se figyelünk, hogy közben a nyájat kísérő kutya falka ránk támad. Valószínűleg meglepi őket, hogy rájuk sem bagózunk, vagy épp a csatlósunk heves ugatása távolítja el őket, mert épségben érjük el a házat és lökjük be az ajtót. Bent az egész padlót vastagon borító ürülék és sár keverékétől erős ammónia szag terjeng. Az illatot jó pár halom üvegtörmelék és pár deszka látványa egészíti ki. Hát nem egy hütte, de még mindig jobb idebenn, mint kint, az időközben pár méteres látótávolságra sűrűsödött levegőn, a vízszintesen tomboló esőben.

Reménykedve lessük mikor ér véget a vihar Forrás: Paraferee - Mozgásvilág.hu

Galériához klikk a képre!



Egy óra múltán merészkedhetünk elő fedezékünkből. Most már kevésbé szívja magába a talaj a hirtelen leesett csapadékot, így sárban indulunk tovább. A nap egyik pillanatról a másikra úgy süt ki, mintha mi sem történt volna. Még égeti is a bőrünk. Pillanatok alatt tömény pára tölti meg a levegőt, amiben komótosan tekerünk felfele - mit tesz isten épp alkalmas rá a terep. Miközben újabb esőfelhő kúszik be fölénk, azon kapjuk magunk egy hármas elágazásban, hogy a jelzés még velünk együtt megérkezik, de egyik irányba sem megy tovább. Szitáló esőben, hosszas keresés után ismét megérzésre indulunk az egyik irányba, és cirka 3-400 méterre az elágazástól botlunk bele a piros sávjelzésbe... Remélem sünt sz.rnak a festők... De főleg kitart még egy kicsit a szerencsénk.

Saras, nyálkás kövekkel tele szórt, vízfolyásokkal szabdalt és persze meredek útszakaszhoz érünk. Megeresztjük a lovakat, legalább szokjuk a hatalmas hátizsákokat a hátunkon bringán is. Reményeink szerint a térképen táborozóhelyként jelölt nyeregbe érkezünk nem sokára. Bár az előre eltervezett táborhelytől 6 kilométerre van, a késő délutáni időpont és főleg a még addig előttünk álló közel 700 méternyi szint miatt azon kezdek gondolkozni, hogy ennél a táborhelynél fogunk aludni.

Közben az út befordul egy hatalmas mezőre, melynek jobb túlsó sarkában hatalmas istállót fedezünk fel - máris azt tervezzük, hogy ha jó állapotban van, akkor sátorállítást megúszva ott éjszakázzunk. Az út egyenesen neki tart, úgy hogy beletaposunk, de még mielőtt elérnénk az épületet, hirtelen a kitaposott út elveszik a magas fűben. Ismerős szituáció... 10 méterrel visszább ott a piros jelzés a kövön, a még jól látható szekérút szélén, itt pedig térdaláig érő fűben állunk bármi útmutató nélkül. Rutinból legyintünk és a leendő szállásunkhoz gurulunk.

 

Egy nehéz nap margójára

Sajnos az ajtóban kiderül, hogy bent mindent vastag borít a tehén trágya, így a mosoly arcunkról cseppet lelankad. Ráadásul a mező fölött, a lenyugvó félben levő Nap fényétől narancssárgán izzó Nagy Pietrosz kopasz csúcsa még borzasztóan távolinak tűnik, pedig annak közelében található a tervezett szálláshely. Miközben bosszankodunk, kiszúrjuk, hogy a mező bal partján, tőlünk kicsit magasabban, egy a korábbiakban már használat esőbeálló teteje barnálkodik. Ha már fedél nem lesz éjjel felettünk, legalább a vacsoránk kényelmesen költhetjük el ott. Így célba vesszük. Menetközben találunk forrást is a mező közepén, így a vízutánpótlás is megoldódni látszódik. Fortuna estig kitartott mellettünk, reméljük nem fáradt el, és holnapra jut belőle…

Az esők ellenére is sikeresen meggyújtott tábortűz sokat javít a hangulaton Forrás: Paraferee - Mozgásvilág.hu
Galériához klikk a képre!

 

Az esők ellenére is sikerül tábortüzet csiholnunk, ami rögtön sokat javít a hangulaton. A gázfőzőn készül a laktató vacsora, ami pedig az energiaszintünkön emel. Egy kis szekszárdi törköly pedig ellazítja az izmokat és az idegeket. Ücsörgünk a padon, előttünk a kétezres csúcsokon a mai nap utolsó fényei csillannak, majd kialszanak és mély csendbe burkolódzik a táj, amit lassan belep az éj fekete takarója. Kivéve egy vörösen izzó parazsakból álló fényoszlopot és közvetlen környezetét. Fáradtak vagyunk, de jó ideig ücsörgünk belebámulva a tűzbe, kortyolgatva a pálinkát, és a másnapi tervet ismételgetve. A kutyánk is bevackolta magát az egyik fa törzséhez. Időközben már nevet is kapott... Romi.

 

Második fejezet - Más-nap

Kora hajnalban, a távoli hegyek felett elsőként átbukkanó napsugarakkal együtt ébredünk. Otthoni idő szerint még csak 4 óra van… A felhőmentes égbolt derűre ad okot. Gyorsan elkészülnek a kávék, smackek, majd egy órával később menetkészen búcsúznánk a helytől, hogy visszatérjünk az istállóhoz, a tegnap este elvesztett jelet megkeresendő, amikor megpillantjuk a piros sávjelzést az esőbeállótól pár méterre - az istállóhoz képest a mező legtávolabbi pontján. Már meg sem lepődünk...

Neki esünk a nap legnehezebb részének: cirka 3-3,5 kilométer alatt 700 méter szintet kell másznunk, a térkép szerint továbbra is földúton. No persze, a tegnap tapasztaltak után jól látható összegekkel mertünk volna fogadni arra, hogy milyen lesz ez a „földút”. És bizony nyertünk volna... 30-40°meredekség és fejméretű kövekkel teleszórt, saras úton toljuk felfele a bringákat. Remélem egyszer valaki megtanítja az itt élőknek a szerpentin-fogalmát.

A rengeteg és kemény tolásból eredő kellően komor hangulatot tovább feszíti az egyik pihenőnk során Romi morgása és ugatása, amit a sűrűbb, átláthatatlan erdőrész fele intéz. Akár mit is érezzen, inkább nem akarunk találkozni vele - pihenés ide, pihenés oda, már toljuk is tovább a lovakat.

 

Elértük a gerincet

Aztán hirtelen a fák szétnyílnak és a gyephavas részen találjuk magunkat! Óriási eufória hömpölyög át rajtunk... Ráadásul végre nem kell tolni a bringákat, mert a lélegzetelállító panorámával körbevett úton már tekerni is tudunk. Amerre csak a szemünk ellát, kisebb-nagyobb csipkés hegyek és gerincek. Felszabadultan pedálozunk a hol 100-150 méternyi szintet emelkedő, hol pedig lejtő gerincen.

Igazi hullámvasút a gerinc Forrás: Paraferee - Mozgásvilág.hu
Galériához klikk a képre!

Egy órával később futunk bele az első hófoltba, mely hatalmas késként szeli ketté az utunkat. Az érkezési oldalunkon az út szintjében van a teteje, de a túl felén már olyan 3 méter magasan, mivel az út lejt. Ráadásul kb. 80 fok körüli meredekségen kell leereszkednünk, enyhén a völgynek neki. Nem egy leányálom a 70 literes hátizsákokkal és a bringákkal, de sarok fékkel megoldjuk. Pár kilométerrel később aztán újabb hófolt állja utunk, mely oldal irányba enyhén lejt a völgy felé. Nem veszélytelen az erősen megolvadt havon keresztül sétálni... szerintem fehéren izzik a nemesebbik felem a szorítástól mire a 100-150 métert megtesszük.

 

A döntés

Túlfelén újból nyeregbe és gurulás tovább. Lendületünk nagy fékezéssel töröm meg a szokásos kérdéssel: Hol a jel?! No persze sehol. A hófolt után nincs, és hiába bandukolok hosszan előre gyalog, a továbbiakban sincs. Előtte még volt, egy fémoszlopon. Megérzés alapján jobbra, a mellettünk levő hegynek kellene haladni, és arra halad is egy halvány utacska, így hát gyalogszerrel elindulunk jelet kutatni. De se híre, se hamva. Az út viszont egy hatalmas katlan peremére visz fel, majd kacskaringózva elindul a mélyébe. A katlan túl felén pedig, úgy légvonalban egy kilométerre egy nyereg látszódik, rajta mintha út lenne. De vajon hogy juthatnánk oda?! Nehéz pillanat ez, mert fontos döntést kell hozni: ha a keresgéléssel sok időnk elmegy, nem jutunk le időben. És még az sem biztos, hogy a továbbiakban is mindenhol rálelünk egyből a jelre. Végül amellett maradunk, hogy a gerinc követését befejezzük. A katlan pereméről látott szerpentinen leereszkedünk, mely úgy fest, a gerincre merőleges völgybe visz le, amin keresztül valahogy csak lejutunk a nagy völgybe és ezzel a településre.

A döntés újratervezése

Tél tábornok hátra hagyott fehér paplanjaiból hatalmas patakokban folyik mindenhol a víz, így a földúton is. De mi csak széles vigyorral csapatunk lefele... Amikor a hatalmas élményből felnézünk, a katlan aljában állunk már, ahol egy nagy eszténa áll, karámmal körbevéve. Az út pedig itt véget ér. Picit lehül a levegő körülöttünk, ahogy felismerjük a szituációt. Mint kiderül, árkon-bokron át sem tudunk lejutni a megcélzott völgybe, mivel egy hatalmas sziklafalon kellene leereszkednünk, és sajnos a beülőt és köteleket most nem hoztuk. Szóval akármennyire is fáj, jöhet az újabb terv: visszamászunk addig a hófoltig, ahol rájöttünk, hogy rossz fele haladunk a főgerinchez képest, majd azon az úton le... Az az út sokkal kijártabbnak látszik ennél a bebukottnál, és pontosan a nagy völgy és a benne fekvő településnek áll irányba. Ha feljöttek rajta járművek, akkor mi lejutunk rajta. Az elmélet jól hangzik, így visszatoljuk a cirka 200 méternyi szintet a katlan aljából…

Combos tolás után fent nagy levegőt veszünk, és szinte pihenő nélkül gurulni kezdünk lefele. A jó tempó, az élvezetesen köves, vízmosásos-keréknyomvályús út élménye picit lazít a feszültségen bennünk. Bő negyedórányi gurulás után viszont az út jobbra fordul alattunk, és egy szerpentines rész tetejéhez visz. Lábunk alatt, úgy száz méterrel lentebb egy másik eszténa… és az út vége. Percekig csendben bámuljuk a házat és az ott véget érő földutat. Hát ezt megint megszívtuk. Úgy látszik túl sok szerencsét lőttünk el tegnap, és mára nem maradt belőle. De mintha birkák lennének a ház melletti karámban, és ahol birkák vannak, ott pásztor is van, ahol pásztor van, ott infó is, még akkor is, ha kézzel-lábbal kell kommunikálni, de valahogy megtudjuk, hogyan jutunk le. Így hát felpattanunk a nyeregbe.

 

Már pedig a farönk pedig nem birka

Feszülten érünk a házhoz, majd a karámhoz… ahol egy rakás, méteres, szürke farönk fogad minket. Ezeket véltük a magasból birkáknak…?? A földre roskadunk. Muszáj nyugodtnak maradni, mert délután 3 órára jár az idő, és most jó döntést kell hozni. Egy korty pálinka és egy energiaszelet után magam elé veszem a papírlapot, amit valakik térképnek mertek elnevezni.

A hófolt előtt álló fémrúddal jelzett helyet úgy tűnik 100%-osan a térképre tudom helyezni, így az első lehetőség, hogy visszamászunk odáig és még tovább kicsit, ahonnan egy jelzett ösvény indul el lefele az általunk áhított völgybe, de erőteljesen elfele a településtől, ahova le kell jutnunk. De ez azt jelentené, hogy először is közel 300 méter szintet tolnunk kell, majd újfent átkelni a hófolton, aztán meg ki tudja az ösvény milyen? Elvetjük az ötletet. A második lehetőség, hogy az eszténánál éjszakázunk, és másnap pihenten próbálunk utat lelni. A házban szárazon és melegben lehetünk, ráadásul van fa (a birkáink), és 30 méterre patakocska zubog. De nem, nem akarjuk feladni. Szóval a harmadik lehetőség, főként megérzésekre alapozva, a házikó melletti patak követése. Miután az egy darab fix pontunkat, a patak irányát és a főbb domborzati alakzatok elhelyezkedését a térképre próbálom „vetíteni”, úgy érzem tudom, hol vagyunk. Már pedig ha tényleg így van, akkor a patakot követve cirka 3 kilométerrel lentebb egy földutat érünk el, azon pedig egy betonutat, ami pedig már levisz minket a településre. Mivel a patak mellett állatcsapásokat látunk, amin könnyű haladni, emellett a terv mellett döntünk.

Átkelünk a méter széles patak túl oldalára, és gurulni kezdünk a csapáson. Technikás, de felettébb élvezetesnek bizonyul, miközben balunkon a patak többméteres vízeséseken át, hatalmas fehér függönyként zubog a mélybe, és folytatja útját.

 

Két víz között

A csapás aztán pár száz méterrel később megszűnik, és csak sűrű, fenyvessel teli erdő marad előttünk. Még jó, hogy a fenyőfa alsó ágai 30-50 centiméter magasan kezdődnek a fa törzsén… Úgy egy fél órája harcolhatunk a természettel, próbálunk előre jutni, húzzuk, vonjuk a bringákat, és a hatalmas hátizsákokat, amikor a balunkon időközben 4-5 méter szélesre duzzadt patakba jobbról becsatlakozik egy hasonló patak… mi pedig a kettő találkozása mögött ragadunk. Nehéz leírni az érzést, ahogy a két egymásba fonódó vadvíz találkozásánál állunk, látjuk magunk előtt a fehéren tajtékzó, mély vizeket, és tudjuk, hogy valahogy át kell jutnunk az egyik partra…

Az elmúlt órákban, sőt két napban kellő kiképzést kaptunk, így már nem esünk pánikba. Pár perces keresgélés után rálelünk egy kevésbé mély és erős sodrású gázlóra. Sajnos csak újabb cirka fél órát haladhatunk a sűrű erdőben, mert a hegy keskeny falak közé szorítja a patakunk, és nincs tovább előre. Át kell jutnunk a bal partra, de hiába nézelődünk, itt annyira erős és mély a sodrás, hogy lehetetlennek tűnik a feladat.

A sűrűjében Forrás: Paraferee - Mozgásvilág.hu
Galériához klikk a képre!

A dac, a csak-azért-is-kijutok-innen akarat fűt, és ádázul próbálkozok átjutni. Kicsit visszább lelek egy a többihez képest picit kevésbé veszélyesnek tűnő részre. A patak közepéig átjutok köveken lépdelve úgy, hogy csak a bokámig ér a víz, de onnan egy nagyobb medence állja utam. Úgy döntök, hogy lendületből megoldom a helyzetet, semmi-nem-számít alapokra építkezve. Combközépig merülök, érzem, ahogy a jéghideg víz ezernyi tűvel szúrja a lábam, de pillanatra sem állok le a mozdulattal… Szerencsére nincs ideje a víznek felocsúdnia, így csak pár centivel taszajtja arrébb a 105+15+15 kilogrammot. Partot érve azonnal ledobom a bringát és a hátizsákot, majd a 6-7 méter magas, szinte függőleges partfalon kezdek felmászni. Mintha a tetején sík rész lenne… Ó istenem! És tényleg! Ott a földút, amit kerestünk! Hatalmasat ordítok, amit persze nem hallanak a többiek a víz zúgása miatt.

Negyed órával később mindannyian a túlparton állunk és rövid szusszanást követően gurulni kezdünk… végre gurulni! Nem vágja lábunk, nem csapja arcunk, nem akasztja hátizsákunk és bringánk faág. Nem az erdő vad és érintetlen talaját tapossuk, hanem pár méter széles, igaz kicsit benőtt, de földúton gurulunk.

Aztán pár száz méterrel később az út vesz egy jobbost és neki fordul a pataknak. Csak hát nincs híd… Már majd ökölbe szorul a kezünk, amikor kiszúrjuk az 5-6 méter széles patak fölé dobott két, a vastagabbik felüknél úgy 15 centi átmérőjű fenyőfatörzset. Kicsit olyan helyzet ez, mint amikor az elítélttől megkérdezik, hogy villamosszék vagy farkasverem... Egyik kezünkben a bringával egyensúlyozunk át tyúklépésben a két, a lépésektől 10-15 centit fel-lehimbálódzó fatörzsön. Tuti, hogy legalább egy liter vizet izzadtam ki átkelés közben az izgalomtól…

 

A híd mindig a folyó két oldalát köti össze, ugye?

A túlparton veszem a bátorságot, és ránézek a térképre, hátha valamiben a valósághoz hű dolgot mutat: a földút vonala négyszer keresztezi a folyót. Reménykedjünk, hogy legalább ilyen átkelési lehetőségünk lesz mindegyiknél, de egy szilárdabb hídnak még jobban örülnénk. Ha az utóbbi nem is, de szerencsénkre a fennmaradó három alkalommal is akadtak fatörzsek keresztben. Aztán az út ötödjére is neki fordult a pataknak... igaz most akadt egy híd is, amit öl átmérőjű rönkökből építettek. Csak a híd építése óta a patak dupla szélessé vált… így most az átkelést segítő tereptárgy a vízáradat közepéig tart. A helyzetet súlyosbítja, hogy bár az új felállás óta jártak erre traktorral, de ami egy ilyen járműnek gázló, az nekünk átkelésre alkalmatlan mély patak. Talán a legnehezebb és legfélelmetesebb átkelés előtt állunk. Combközépig érő jeges, sebes vízben kell lépdelni jó pár métert, miközben a kerékpárt muszáj víz fölött tartani, mert ha beleér, azonnal elragadja a sodrás. Hiába a jetiszerű testfelépítés, a 15 kilós hátizsák, a 15 kilós bringa, kétszer is arrébb tesz a víz… szerencsével átérek a laposabb részéhez, ahol csak bokáig ér a víz, és próbálok segíteni Matyinak, aki jó 30 kilóval könnyebb. Enyhén falfehéren jut át, ami után kell 10 perc szünet mindkettőnknek, hogy picit helyére billenjen a világ…

 

Kerékpártúra a Radnai-havasok főgerincén Forrás: Paraferee - Mozgásvilág.hu

Galériához klikk a képre!

 

Hol vagyunk??

Az út kezd kiszélesedni. Mi több, pár perc gurulás után kezdetleges, faágakból tákolt kerítés mellé érünk. Csak gurulunk csendben lefele, már nem érdekes sem a videó felvétel, sem a fotózás. Egy jobbos kanyarban aztán egy ház tűnik fel az út szélén. Majd még egy! Úr isten! Betonút és házak egymás mellett! Hatalmasat fékezve állunk meg… Egy nő kerekezik épp felénk, akit azonnal letámadunk: „Borsa? It is Borsa? Borsa?” Szegény hülyék nézéssel bólogat, majd amíg szabadulhat, tovább teker lendületesen… Mi pedig óriási, fáradtsággal átitatott felszabadult mámorban ülünk le a híd korlátja mellé… Atya úr isten, megcsináltuk! Medvementesen, egyben, bringástól, mindenestől. Igaz, nem a teljes gerincet, de ez nem számít már. Innen már csak 15 kilométernyi aszfaltút választ el minket a szállástól… de kit érdekel, mennyit kell még tekerni, amikor civilizáció vesz körbe minket!

 

Társak az úton

Ez az életre szóló KALAND, egyáltalán nem így végződött volna, ha nem egy olyan megbízható bringák vannak alattunk, mint a ROSE Bikes két modellje, a Root Miller és a Granit Chief (rosebikes.hu). Kemény próbára tettük őket, amikor nyeregbe pattanhattunk: extra súlyok, kövek, sár és patakátkelések nehezítették sorsuk.

Persze mit sem érnek a bringák, ha nincs a Puffin lekvár, és a mindent lebíró akarat. Az ízletes, laktató, mesterséges adalékoktól mentes és villámgyorsan elkészíthető LYO Expedition étkeket a Tengerszem-Sport túrabolt biztosította számunkra (tengerszem.hu).

A Radnai-havasok kíméletlen terepviszontagságaihoz strapabíró, és gyorsan száradó ruházat is elengedhetetlen. Szerencsénkre a DAKINE kerékpáros ruhái mindent kibírtak, és hiába a jeges patak átkelések, testhőnk hamar száradásnak indította az anyagot (dakine.hu).

Az utunkról hamarosan elkészülő videóhoz a DigitalWorld-től szereztünk spéci felszerelést, hogy az élményt ne csak szóban adhassuk vissza (digitalworld.hu).

Köszönjük továbbá a Pedál Kerékpár-Gyöngyös (pedalkerekpar.hu) valamint a Mozgásvilág támogatását (mozgasvilag.hu), akik szintén hozzájárultak ennek a történetnek a befejezéséhez.

Olvass többet a témáról: radnai-havasok, keleti-kárpátok

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.


  • szil 2016.09.09.   11:36

    szil

    Nos, ez kétségtelenül teljesítmény! De egyáltalán nem szép. 33 éve kétkerekezek, és nagyjából 30 éve járok a Kárpátokba gerinctúrázni. (igen, a Radnaiba is) Épp emiatt soha eszembe se jutna biciklivel gerinctúrázni. Gyalogosan is gyakran életveszélyes, elég egy kisebb vihar, ami elől nem lehet beállni sehová. Vsz: ilyen felszereltséggel, ilyen helyismerettel a puszta véletlennek köszönhető, hogy nem a hegyimentők hoztak le a Radnaiból. Mindenesetre: menőzésből jeles! ps. nem akartok esetleg egy Fogarasi havasok gerinctúrát lenyomni?

    válasz erre...

  • korcs 2016.09.09.   11:18

    korcs

    Jó a dakine webshopja, tele van bringás ruhával (nem)....

    válasz erre...

  • Paraferee 2016.07.03.   09:55

    Paraferee
  • Frankie72 2016.07.03.   06:51

    Frankie72

    Csak nagy gratula nektek,akik véghez vittétek eme "hős tettet".Sajnos Én már nem tudom ezt meg csinálni,amit Ti véghez vittetek,de mindíg erről álmodtam hogy majd 1szer Én is véghez viszek valami hasonlót,mint amit Ti is.Még fiatal koromban aktívan csináltam 2 hetes túrákat,volt amikor többet is egy nyár alatt,de csak kis Magyarországunkban.De sajnos az élet furcsa rendező,ma már nem tudom megtenni.A lényeg,hogy ezért szeretem ezt az oldalt,mert itt mindíg vannak bátor vállalkozó szelleműek,akik ilyen és ehhez hasonló,túrákat visznek véghez,ilyen frankón összeállított beszámolóval.

    válasz erre...

  • Paraferee 2016.07.01.   15:41

    Paraferee
  • Tajhamer 2016.07.01.   15:39

    Tajhamer

    Én is odavalósi vagyok, de soha nem hallottam így: szénaszárító házikó. Sőt, soha nem is hallottam szénaszárító házikóról. De még egyszer: nem is ez a lényeg, hanem amit megcsináltatok, amihez ismételten nagy gratula!

    válasz erre...

  • Paraferee 2016.07.01.   09:37

    Paraferee

    Köszi, bár én annak megfeelően használtam és használom eme megnevezést, ahogy azt a helyiektől "eltanultam"... Gondolom Ők nem olvasták ezt a definíciót ;-)

    válasz erre...

  • Paraferee 2016.07.01.   09:36

    Paraferee

    Alapvetően egyszerű oka van, hogy nem volt nálunk GPS: régivágású ember vagyok, aki jobban szereti a papíralapú térképeket használni, és nem szeretek smart eszközökre hagyatkozni, mint inkább a saját tudásomra és megérzéseimre. No meg a kalandot kerestük egy VAD természetben, ahol a térerő hiánya mellett a GPS készülék hiánya is hozzájárult a vadsághoz. :)

    válasz erre...

  • Tajhamer 2016.06.30.   15:45

    Tajhamer

    A teljesítmény és a remek beszámoló érdemeit nem kisebbítve az eszténa (vagy esetleg esztena?) a valóságot megközelítőbb meghatározása itt: http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-2020.html Ez úton is gratulálok a szép teljesítményhez! Üdv, Tajha

    válasz erre...

  • Szerkesztőség 2016.06.30.   09:58

    Szerkesztőség

    Igen, olyat ami navigál is, olyat nem vittek. De majd szólunk a szerzőnek és megírja neked az okát. Ok?

    válasz erre...