Menü

2014.08.12.     Hozzászólás 3

Soha ne becsülj le egy hófoltot!

A magashegyi turistautakat borító kora nyári hófoltok maximális tiszteletet és odafigyelést igényelnek: a könnyelműség az életedbe kerülhet.


Mindig jobb mások hibájából tanulni, ezért úgy gondoltam, megosztom veletek kicsúszásom történetét. Sokan, akik hasonló hibát követnek el, később nem mesélhetik azt el mások okulására. Nekem szerencsém volt, úgyhogy megteszem.

2008-ban fedeztem fel magamnak az ausztriai Rauris-völgyet, és első látásra beleszerettem. Késő ősszel szerettem volna szólóban könnyű háromezrest mászni, és egy osztrák fórumon ajánlották a 3254 m magas Hocharnt, a Sonnblick szomszédját. A tetején van egy lapos gleccsermaradék, de egyedül is vállalható, nem technikás magashegyi túra. Egyedül a szint az, ami jó kondíciót követel, mivel a végponti parkoló 1550 méteren fekszik. Sajnos a kondim nem volt elég jó, így 2900 méternél visszafordultam. Persze még akkor eldöntöttem, hogy visszamegyek.

 

A Hocharn a Neubau menedékház felől nézve Forrás: Pintér László

 

A következő év júniusának végén barátaimnak családi kirándulást szerveztem ugyanide. Egy napot magamra szántam, hogy ismét megpróbálkozzam a Hocharnnal, ezúttal is egyedül. Ha valakiben felmerülne a kérdés, hogy mire föl ez a nagy önbizalom: 1993 óta magashegyi túrázom, jó néhány túra van már mögöttem, köztük négyezres is.

Akklimatizációs mászásnak szántam, az egy hónappal későbbi „nagy nyári magashegyi túránk” elé, mely minden év fénypontja, a kötelező nyári program. A kondícióm ennek megfelelően ezúttal sem volt még túl acélos. A tetejébe a túra előtti héten esett vagy fél méter friss hó, ráadásul 2300 m felett összefüggő volt a hótakaró. Gondoltam, ettől még nem teszek le róla, legfeljebb megint visszafordulok. Ha elég hideg van és kemény a hó, talán még könnyebb is lesz a mászás.

Neki is vágtam hajnalban. Nem volt túl biztató az időjárás, de a kezdeti beijesztős felhősödés (20 perc alatt 50 m-re csökkent a látótáv, az egész völgy felhőbe burkolózott) sokat tisztult, így folytattam az utam. Közben utolértem egy 67 éves német sítúrázó nőt (szintén egyedül volt), aki javasolta, haladjunk együtt. Így is tettünk. 2300-nál kamásli fel, onnan egyre mélyülő, és a napsütés miatt egyre puhuló hóban küzdöttük magunkat felfelé. A túraléccel sokkal könnyebb lehetett, a nő inkább tüdővel nem bírta. Én sokat lassultam, a hó először fél lábszárig, majd térdig ért. Végig én tapostam a nyomot. "Társam" 2565 m-nél javasolta, hogy forduljunk vissza. 11 óra volt már, a csúcs még 700 szintre, felül még több hóval - esélytelen lett volna a további próbálkozás. Közben jóval felettünk, a csúcs egyik mellékgerincén láttunk 3 sítúrázót, akik már lefelé jöttek, 3000 körül járhattak.

 

A Hocharn felső régiója nyári havazás után Forrás: Pintér László

 

A nő azt mondta, lesíel, ameddig csak talál havat, és ott megvár. Mondtam, lehet, hogy sokat kell várnia, mert a sível ő sokkal gyorsabb lesz. Azt válaszolta, hogy nagyon lassan fog menni, és különben sem gond. Utólag elmondta, volt egy rossz érzése, és nem akart egyedül hagyni a hegyen.

Ő elindult lefelé, kicsivel később én is követtem. Meredek volt a terep. Egyik kezemben csákány, másikban bot. Nem tudtam páros lábbal csúszni, pedig gyorsabb lett volna, de ahhoz túl mély volt a friss, felpuhult hó a régi tetején. Nem sokkal lejjebb friss lavinanyomot találtam, a nő lökött le néhány négyzetméternyit, de nem volt vészes. Hamarosan elértem a hómező alját, jött a vegyes felvágott: kisebb-nagyobb hófoltok és száraz turistaút kombinációja. A csákányt visszatettem a zsákra, két bottal folytattam az ereszkedést. Egyszer csak látom, a nő lentről (alattam kb. 150 m-rel lehetett) integet. Visszaintegettem, gondoltam, nemsokára ott vagyok. Közben még telefonon beszéltem a barátaimmal, hogy egy-másfél óra múlva találkozunk a menedékháznál lent, mert ki tudja, a nő a síbakancsban milyen sebességgel vánszorog majd lefelé az alsó szakaszon...

Elérkeztem az utolsó olyan hófolthoz, melyet a turistaút keresztezett, és amelyen mindössze 12-14 lépést kellett traverzálni. Lejjebb is voltak még, de azokat az út kikerülte. Nagyjából 200 m szinttel voltam a völgyfenék felett.

 

Ártatlannak tűnő nyári hófoltok - háttérben a Sonnblick és a Hocharn Forrás: Pintér László

 

Viszonylag meredek szikláról kellett átlépni a hófoltra, ami ráadásul már az olvadás miatt nem is ért oda a sziklához, volt köztük egy rés. A hófolt meredeksége 30-40 fok lehetett, nagyon tömör, piszkos, szinte már jeges firn, a felső 1-2 cm-es rétege volt kásásra olvadva. Felfelé is óvatosan jöttünk itt, mert a bakancsot alig tudtuk belemélyeszteni a hóba, rúgni kellett a lépést. Mivel az ember lefelé óvatosabban mozog, ezért nem mertem rugdosni. Az első lépés ballal tartott, a jobb lábam viszont túl óvatosan tettem rá a hóra, és a talp gömbölyűre kopott pereme szinte egyáltalán nem ment bele a jeges hóba. A testsúlyomat viszont már ráhelyeztem, így abban a pillanatban kicsúszott a lábam és elvágódtam.

 

A megdöbbenés akkor ért, amikor ráeszméltem, hogy nem fekszem, hanem csúszok lefelé a hegyoldalon.

 

A megdöbbenés akkor ért, amikor ráeszméltem, hogy nem fekszem, hanem csúszok lefelé a hegyoldalon. Fél-egy másodperc kellett, mire felfogtam, oltári nagy slamasztikában vagyok. Tudtam, hogy a lejtő nem sokkal alattam egy több lépcsős, majdnem függőleges, tagolt falban végződik. Ha nem tudok megállni, végem. Kitört rajtam a pánik, hangosan káromkodtam.

Minden iszonyatosan gyorsan történt. Először hanyatt, lábbal előre csúsztam lefelé. Próbáltam sarokkal fékezni, de semmit nem ért. Átfordultam a hasamra, ahogy a jégcsákányos fékezést tanultam, csak ugye a csákány a hátizsákomon volt rögzítve. Ujjal-körömmel próbáltam lassítani, de annyira jeges volt a hófelszín, hogy nem ment bele a kezem. Az egyik botomat közben elvesztettem. Aztán a lendület visszafordított a hátamra. Ekkor elfogyott a hófolt, előbb egy füves, majd egy kavicsos szakasz következett. Itt már rendesen pánikban voltam. Egyszerűen nem bírtam lassítani a zuhanást, és tudtam, hamarosan az alattam lévő szakadékba fogok zuhanni.

 

Vártam, a következő pillanatban melyik végtagom törik el. Már láttam magam, amint a lábam valamibe beleakadva elrepít a lejtőtől, és még gyorsabban fogok zuhanni. Ekkor azt hittem, tényleg végem van. Hol lehet a lejtő pereme, mennyim van még hátra?

 

Villámgyorsan cikáztak a gondolatok a fejemben. Arra gondoltam, nem hiszem el, hogy ez velem történik. Hányszor mondtam ismerősöknek, vészmadaraknak, hogy a hegymászás nem veszélyesebb, mint az autóvezetés, megfelelő döntésekkel a balesetek nagy része elkerülhető. És tessék, most a nagy prédikátor éppen a halálba zuhan. Vártam, a következő pillanatban melyik végtagom törik el. Már láttam magam, amint a lábam valamibe beleakadva elrepít a lejtőtől, és még gyorsabban fogok zuhanni. Ekkor azt hittem, tényleg végem van. Hol lehet a lejtő pereme, mennyim van még hátra?

Megint egy hófolt következett, még mindig háton, lábbal előre csúsztam. Hiába rettegtem attól, hogy ha a lábam megakad, katapultálhat a levegőbe, nem tudtam máshogy fékezni. Meg kellett állnom bármi áron, ezért megint a sarkamat igyekeztem belevésni bármilyen egyenetlenségbe. Aztán egyszer csak, amint ez a hófolt is véget ért, egy sáros-törmelékes részen bal lábbal beletalpaltam egy sárgadinnye méretű sziklába, ami pár centire állt csak ki a sárból. Hatalmas rántással megálltam, csak úgy spriccelt körülöttem a sár.

Zihálva ültem a sárban, éreztem, hogy víz folyik a nadrágomba a fenekemnél, de mozdulni sem mertem. Előttem talán 15 méterre volt a lejtő pereme, alatta egy meredek, kb. 20 m magas letörés (ezt már csak lentről láttam később). Az alatt egy újabb hófolt, tele kőomlásból ottmaradt félautónyi sziklákkal. Az egész egy újabb letörésben végződött, ami egy szurdokba és egy vízesésbe torkollott. Ha ott nem állok meg, kb. 100 m-t zuhantam volna. Nem kérdés, milyen végeredménnyel. Nehéz objektíven megítélni, mennyit csúsztam lefelé, de valahol 30 és 50 m között lehet.

Tőlem balra, alig néhány méterre volt a turistaút, néztem, hogyan lehetne innen kievickélni. Óvatosan felálltam, de arra, hogy jöttem ki, nem emlékszem. Amikor biztos helyen álltam, rögtön a sérüléseimet néztem. Hihetetlen, de hajam szála is alig görbült. A bal tenyeremből szakadt ki egy fél centis darab, azóta viselem a heget.  A bal alkaromat és a jobb könyökömet horzsoltam le, utóbbi nagyobb ütést kapott. A bal térdem az esésnél kicsavarodott, napokig csak sántikálni tudtam. A technikai nadrágom kiszakadt a fenekénél. Mindenem tiszta sár volt, így a mellettem csörgedező patakban megmosakodtam és felvettem a tartalék nadrágomat.

Az egyik túrabotomat a zuhanás közben elhagytam. Ott figyelt a lejtő közepén, ahol lecsúsztam, az egyik füves szakaszon. Csak álltam ott, és vacilláltam, vissza merjek-e oda menni, ahol az előbb majdnem a halálba zuhantam. Aztán győzött az anyagiasság (kell az a bot még, drága a pótlása). Levettem a jégcsákányt a hátizsákról, és a fűbe (!) szurkálva, iszonyat óvatosan bementem a botért. Csákány nélkül egy lépést se mertem volna azon a terepen tenni többet. Pedig ott nem is volt már hó. A sors iróniája, hogy a bot törött volt.

Néztem a helyet, ahol lecsúsztam, a két nyomot, amit húztam a hófolton. Valamiért úgy döntöttem, nem fényképezem le, amit utólag már bánok. Akkor csak minél előbb el akartam onnan tűnni.

A mellékelt fotón bekarikáztam a kicsúszás helyét, már amennyire ilyen távolságból be tudom határolni. Mivel ezt a fotót már nyár derekán készítettem, a hófolt nincs ott. Az viszont jól látszik, mennyire a hegy lábánál történt az eset, szinte már lent voltam a völgyben.

 

Az Erfurter Weg eleje, sárgával bekarikázva a kicsúszás helye Forrás: Pintér László

 

Valaki vigyázott rám. Nem tudom, ez jel volt-e, vagy figyelmeztetés valami nagyobb bajra. Mindenesetre azonnal egy mászó barátom szavai jutottak eszembe, amikor egy évvel korábban a Hochgollingon együtt másztunk, és egy 10 méteres hófolt-traverznél már szedte is elő a jégcsákányt, mondván, látott ő már a Tátrában ennél ártatlanabb helyen is kicsúszni embert. Csákánnyal valószínűleg az első méteren megálltam volna, bár soha nem gyakoroltam. Az ösztön így is megvolt, mert megpróbáltam hasra fordulni, csak puszta kézzel nem tudtam fékezni. 1000 méterrel feljebb eszembe sem jutott volna csákány nélkül nekivágni egy ilyen hófoltnak. Arról nem is beszélve, hogy hágóvas is volt nálam.

Több hibát is elkövettem: bealtatott a sokévnyi rutin, a tapasztaltság miatt nem voltam elég óvatos. Hamis biztonságérzetet adott az, hogy mindjárt lent vagyok a hegyről, különben is, ez turistaút, és felfelé is csak bottal jöttem itt át. Ennyi. Teljes mértékben a saját rossz döntésem és helytelen ítélőképességem miatt következett be a baleset. És ahányszor csak eszembe jut, elborzadok, mert ha továbbgondolom, mi van, ha ott nem állok meg, összeszorul a gyomrom.

Néhány perccel később találkoztam a nővel, aki várt, és már aggódott, mi tart ennyi ideig. Semmit sem látott az esetből, a meredek sziklafal eltakarta a lejtőt, amin kicsúsztam. Persze elmeséltem neki, mi történt. Meghűlt benne a vér. Ahogy a barátaimban is, amikor nem sokkal később az Ammererhof teraszán legurítottunk egy sört az ijedtségre.

Vigyázzatok magatokra a hegyekben!

 

Ha érdekesnek találtad ezt a cikket és szeretnél hasonlókról olvasni, csatlakozz a Hóhatár facebook csoporthoz!

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.


  • Roland 2014.08.21.   14:03

    Roland

    10 éve történt, hogy második csapatként felérve a Toubkal csúcsára indultunk lefelé. Tapasztalatlanságomnak megfelelően elővigyázatos voltam: hágóvas, jégcsákány a helyén, azaz folyamatosan azzal is egyensúlyozva és támaszkodva, óvatosan haladtam (már csak amiatt is, mert előtte délután egy hamuszürke arcú, mozdulatlan embert hoztak le a hegyről, hordágyba szíjazva)! Csakhogy az egyik helyen a jégcsákány a támaszkodás során a fejéig beleszaladt a hóba, én elestem, s esés közben kicsúszott a kezem a csukóhevederből és csúszni kezdtem a firnes havon! Egy nagyobb letörés előtt, a többszöri hágóvas "belevágási" próbálkozástól szétcsavargatott bokákkal és térdekkel tudtam megállni! Jó volt ott élve üldögélni! Bevésődött egy életre!

    válasz erre...

  • PraeriePanther 2014.08.13.   19:28

    PraeriePanther

    Ez is elég rémisztően hangzik, örülök, hogy megúsztad.

    válasz erre...

  • Ani 2014.08.13.   14:12

    Ani

    Négy évvel ezelőtti csúszásom jutott eszembe szintèn Ausztriaban . 3400-ről fordultunk vissza mert romlott az idő . Az utat gleccsermaradekok tarkítottak és mire jöttünk vissza a nap hatására csúszóssá váltak és eltűnt az út is. Felfele próbáltunk kerülni de a palás közet meredek és szinten csúszós volt. Egy barátom visszaereszkedett ,én meg gondoltam azt a kb. 10 métert a fenekemen csúszva traverzalom . Ő mondta álljak fel , ment a vita és végül felálltam . Lábam eltűnt alólam és a vízhatlan nadrágom segítségével elindultam a szakadék felé. Valószínű a női ösztöneimnek köszönhetem az életben maradásom. Mindig egy bottal mászok ez is segített. Szúrtam a bottal de elcsúszott ,majd két kézzel a lábam köze vágtam teljes erőmből és megfogott. Ültem a botomon és miután megnyugodtam kiterveltem hogyan tegyem meg azt a 6 métert a vélt turista útig. Bármivel probalkozta a barátaim ,negáltam csak magamra hallgattam . Jött a lépcső vàjàs a sarkammal és végre lejutottam . Alulbecsültük mi is a hofolotkat pedig volt nálunk kötél amit a többi helyen használtunk is . Több hibát is elkövettünk ,hagovasat sem vittünk. Ez egy életre tanulságos volt. A barátaim máig sem értik ,hogy jutott eszembe ez a mozdulat. Az életösztön hatalmas erejű tud lenni ,én pedig nagyon szeretek élni ! Köszönöm, hogy leírhattam .

    válasz erre...