Kurt Diemberger: Lassan járj, tovább érsz Hír

Aligha van olyan hegymászó, aki ne ismerné Kurt Diemberger nevét. 1973-ban magyarul is megjelent könyve, a „Titokzatos, nagy csúcsokon” generációk bibliája volt.

Mindössze két olyan hegymászó van, aki egynél több nyolcezresre jutott fel első megmászóként: Hermann Buhl (Nanga Parbat, Brad Peak) és Kurt Diemberger (Broad Peak, Dhaulagiri). Hermann Buhl 1957-ben éppen Diembergerrel közös mászásuk során a Chogolisán tűnt el, miután a viharban rásétált egy hópárkányra, ami leszakadt vele együtt. Nem voltak összekötve. Kurt Diemberger szerint ez valószínűleg az ő életét mentette meg.

Életének meghatározó és tragikus emléke az 1986-os K2-expedíció, ahol szerelmével (akiért első feleségét hagyta el), Julie Tullisszal sikeresen elérte a csúcsot, amely mindkettejük álma volt. Ereszkedés közben azonban egy borzasztó vihar csapott le rájuk. Összesen nyolcan rekedtek a IV-es táborban, nyolcezer méter magasan. Miután sátruk összedőlt a szélben, a maradék két sátorba préselték be magukat, de külön kerültek egymástól. A következő éjjelen Julie meghalt.

Végül ketten jutottak le élve, Willi Bauer és Kurt Diemberger. Kurt súlyos fagyási sérüléseket szenvedett, több ujjpercét amputálni kellett. Lelkének egy része örökre fent maradt a K2-n, ahogy Julie is…

 

Kép forrása: Kurt Diemberger archívum

 

Van még fotó, katt a képre!

A most 84 éves osztrák alpinista Bolognában él második feleségével, Teresával. Nemrégiben az Osztrák Alpin Egyesület meghívására Bécsben tartott vetítéses előadást. Egy kedves barátom javaslatára úgy döntöttünk, megnézzük, de ha már olyan messzire utazunk, interjút is kérünk tőle. Az alpin klub közbenjárásával sikerült is megszervezni a beszélgetést, az előadóteremhez közeli hotelben.

Kurt és Teresa háromórányi technikai ellenőrzés (számítógép, projektor, satöbbi) után, korgó gyomorral érkezett a hotelbe. Már fél öt volt, és ebédelni sem volt ideje. Miután a hotel recepciósa sajnálattal tájékoztatta, hogy még pogácsát sem tud felkínálni, úgy tűnt, búcsút mondhatunk az interjúnak. Kétségbeesésünkben felajánlottuk neki az útra csomagolt szendvicseinket. Kurt örömmel elfogadta, probléma megoldva. A biztonság kedvéért azért kértünk még egy-egy pohár sört is, azt legalább tudtak adni.

Millió kérdést szerettem volna feltenni, de a közel háromnegyed óra, melyet ránk szánt, még így is több volt, mint amit remélhettünk. Hiszen hátra volt még a két és fél órás esti előadása is.

Mozgásvilág: Mit csinál manapság Kurt Diemberger?

Kurt Diemberger: Már nem mászok olyan sokat. Túrázgatok a Bologna feletti dombokon, vagy elutazom a régi helyekre ahol már jártam. Vagy megnézem a hatalmas Peuterey-gerincet a Mont Blanc-on, és visszagondolok: Á, itt forgattam első nagy filmemet! Vagy elmegyek a Himalájába. Persze nem expedíciót vezetni, csak az expedícióval tartani. Elmesélem nekik, melyik völgy hová vezet, hiszen jártam már ott.

Otthon érzi magát ott?

Igen. Főleg a Shaksgam hegyi sivatagában, a K2 és a Broad Peak mögött, az az igazi otthonom. Régebben viccesen azt mondták rólam, hogy „Kurtot Shaksgamból deportálták”. 1999-ben amerikaiakkal ismét elmentem oda, hogy megnézzük, hogyan lehetne a Hidden Peaket erről az oldalról megmászni. Ez az oldala ugyanis még megmászatlan.

 

Kép forrása: Kerekes Andrea

 

Van még fotó, katt a képre!

Jártam már azelőtt is a Shaksgamban, katalánokkal. A Broad Peaket próbáltuk erről az oldalról megmászni. Nem jutottunk fel, de az útvonal ötletét én adtam. Az is nagyon szép túra volt.
1999-ben úgy gondoltam, 2005-ben újra visszatérek. Telepakoltam egy nagy expedíciós hordót mindenféle halkonzervekkel, és eldugtam egy moréna oldalában. Mivel akkor még nem volt GPS, minden irányba készítettem fotókat, hogy majd újra megtaláljam. A hordó tetejére pedig ragasztottam egy cetlit, amire ezt írtam: „Kurt Diemberger-depó. Még szüksége lesz rá. Ne nyúlj hozzá.” Sajnos végül sem 2005-ben, sem később nem tértem oda vissza. Sok év eltelt azóta. Lehet, hogy egyszer még összejön. Nagyon magasra már nem tudok menni, de négyezer méterre, ahol a hordó van, azért még feljutnék. Talán.

Most Bolognában él, ugye?

Igen, a feleségem olasz.

Milyen nemzetiségűnek érzi magát? Osztrák, olasz, hegyi ember?

Osztráknak is és olasznak is. Mindig annak, ahol éppen vagyok.

Fontos, hogy az ember hol él?

Igen. De ami még fontosabb, hogy az embernek legyen egy felesége, aki mindenről gondoskodik, amíg az ember távol van. Akihez aztán újra hazatérhet. Valójában azonban az embernek több otthona is lehet. Ha sokáig nem járok Ausztriában, akkor honvágyam van. Ha sokáig nem vagyok Olaszországban, akkor úgy érzem, oda kell megint hazamennem. És ha már régóta nem voltam a Himalájában, akkor nagyon erős vonzerőt érzek, hogy oda is visszatérjek.

Van olyan hely, ahol a legjobban érzi magát?

Igen, a Himalájában, a Shaksgam-sivatagban. Aztán Nepálban, mert a nepáliak nagyon barátságosak, és persze a K2-n, mert az életem egy nagy részét otthagytam, és mert Julie ott nyugszik valahol fent… Istenem, nem is tudom… Ha az ember sokáig van egy helyen, mondjuk három-négy hónapig, akkor azt érzi, tovább kell mennie.

 

Kép forrása: Kurt Diemberger archívum

 

 Van még fotó, katt a képre!

Mit jelentett önnek a K2?

Az álmaim hegye volt, mint egy álom. De ez egy nagyon enyhe kifejezés. Egy olyan álom, amit el akarsz érni. Egy láthatatlan kötelék. Ezért adtam azt a címet a könyvemnek, hogy a „Végtelen csomó” (németül, angolul és olaszul is elmondja, hogy mindenképpen megértsük a jelentését – PL). Németül nem hangzott olyan jól, ezért „Álmunk és végzetünk” lett a címe. Magyarra hogyan fordították?

K2 – álmunk és végzetünk.

Az ugyanaz, mint a német. Az angol, az olasz és a spanyol adja vissza legjobban az eredeti címet. Ugyanis ebben a kapcsolatban a heggyel nem csak én voltam benne. Ott volt Julie is. Egy láthatatlan kötelék kötött össze hármunkat.

Egy szív és egy lélek voltunk

Mondhatjuk, hogy ön és Julie örökre elválaszthatatlanok?

Igen. Egy szív és egy lélek voltunk. A „végtelen csomó” ezt is jelenti. De van egy nagyon jó feleségem, Teresa. Az első feleségem, Tona is nagyon jó partner volt. A mai napig nagyon jó a kapcsolatunk.

Mennyire fontos, hogy az embernek legyen családja, ha a hegyekbe jár? Könnyebb vagy nehezebb család mellett hegyet mászni?

Család mellett biztos, hogy nehezebb, de sokkal jobb is. De nagyon nehéz, mert valakinek mindenképpen áldozatot kell hoznia, másképp nem működik. Ha feleséged és gyerekeid vannak, akkor elmehetsz ugyan a hegyekbe, de már nem vállalhatsz olyan veszélyeket és kockázatot, és nem is mehetsz ugyanolyan gyakran, mint ha nem lennének. Ha túl sokáig, hónapokig távol vagy, akkor csak az édesanyjuk van a gyerekekkel, ami nem jó. Mégis, sok hegymászónak vannak gyermekei, és találnak rá megoldást, hogy összeegyeztessék a családot a hegyekkel.

Meséljen egy picit a kezdetekről! Először kristályokat keresni ment a hegyekbe, de hogyan lett ebből hegymászás?

A kristálykeresés közben sokszor elég meredek hófalakat kellett megmásznom. Akkor még nem volt hágóvas, csak a kalapácsot és a vésőt használtam. Nagyon veszélyes volt. De túléltem. Aztán Salzburgban kezdtem el mászni, ott volt az Untersberg a sziklafalaival. Volt ott egy srác, akivel együtt jártunk síelni, ő javasolta, hogy menjünk mászni. Én meg úgy voltam vele, miért ne? Szóval nekivágtunk. Megmásztuk a Kleine Südwandot, ami III-as, IV-es nehézségi fokozat (UIAA - PL). Aztán jött az V-ös fokozat, ami azért már nagyon nehéz volt.

Mennyire volt megszokott akkoriban, hogy a fiatalok mászni járnak?

Erre nem emlékszem pontosan, de voltunk azért páran. Aztán beiratkoztam a bécsi főiskolára, és rendszeresen kijártam biciklivel a Peilsteinra. Talán 50 km a táv, elég jó edzés volt. Sokat másztam ott. Ott ismertem meg Wolfi Stefant (Wolfgang Stefan – PL), ő lett a kötéltársam. Később vele másztam a legnagyobb alpesi útjaimat.  Most Innsbruckban él.

Onnantól kezdve, gondolom, magától értetődő volt, hogy egyre nehezebb mászások következtek.

Kíváncsi voltam, mire vagyok képes. Így jutottam el a Habostekercshez (a néhai Schaumrolle a Königsspitzén, sajnos már leolvadt – PL). Ez egy elég hosszú fejezetet kapott a könyvemben. Ez a mászás nyitotta meg számomra az utat a Himalájába.

 

Kép forrása: Kurt Diemberger archívum

 

Van még fotó, katt a képre!

Hol ismerte meg Hermann Buhlt?

Bécsben. 1953-ban vagy talán 54-ben előadást tartott a Nanga Parbatról, egy hatalmas teremben. Egy autogramot szerettem volna tőle. Az alpesi klubtagsági igazolványomat írta alá, és „Bergheil”-lal üdvözölt. Akkor még nem sejtettük, hogy már 1957-ben közös expedícióra utazunk a Himalájába.

Mekkora dolog volt akkoriban egy nyolcezrest elsőként megmászni?

Akkoriban hatalmas expedíciókat szerveztek. Az olaszok a K2-re 1954-ben, ha jól emlékszem, 1500 teherhordóval mentek. Az osztrák stílus már akkoriban is a kisebb expedíciók felé hajlott. Herbert Tichy a Cso Ojun a serpa barátaival mászott, de nem volt nagy expedíció. Tichy, Sepp Jöchler és Pasang Dawa Lama serpa érte el a csúcsot. Fritz Moravec is kis expedíciót vezetett, mégis feljutottak elsőként a Gasherbrum II-re.

Milyen ember volt Hermann Buhl?

Nagyon könnyű, szinte már törékenynek nevezhető testalkata volt. Alacsony volt és vékony. De elképesztő akaraterővel bírt és tele volt ötletekkel.

Számomra Hermann Buhl példakép volt

Mondhatjuk, hogy barátok voltak, még ha csak rövid ideig is?

Persze, bár Herman Buhlnak voltak nagyon jó barátai, mint Luis és Hugo Vigl, de ők nem mehettek a Broad Peakre. Legalábbis Markus Schmuck (a Broad Peak expedíció vezetője – PL) így gondolta, ami nem volt túl jó. Így bekerült a csapatba Fritz Wintersteller. És ott voltam én, a nagyon fiatal, 25 éves hegymászó.

Számomra Hermann Buhl példakép volt. Volt neki három lánya, de fia egy sem. Mindig oktatott, hogy „most ezt kell csinálnod, most azt; ezt jól csinálod, azt rosszul”. Olyan volt, mint egy apa. Összetartottunk.

Hogyan edzett a nyolcezresekre akkoriban? Mennyire volt fontos az edzés?

A kondíció természetesen fontos volt, de nem végeztem külön edzésmunkát. Már az alaptáborig tartó trekking is nagyon hosszú volt, a Broad Peak esetén több mint 200 km. A Dhaulagiri még hosszabb lett volna, de ott ugye repülőt béreltünk, ami aztán elromlott. Szerencsére senki sem halt meg.

Akkor viszont mehettek gyalog.

Az egy nagyon bonyolult expedíció volt, a tönkrement repülőgéppel. Több részre szakadt a csapat. Szerencsére, amikor a gép elromlott, addigra én már két svájcival és négy serpával a tervezett landolási helyen voltam az Északkeleti-nyeregben. Így rögtön meg tudtuk kezdeni a mászást. Heteken keresztül tombolt a vihar, és a Dhaulagiri viharai szörnyűek. Ezekről filmet is forgattunk, amit az előadáson látni fogtok. Volt az expedíciónknak hivatalos operatőre is, Norman Dyhrenfuhrt, aki nagyfilmet forgatott. De én is filmeztem, egészen a csúcsig.

 

Kép forrása: Kurt Diemberger archívum

 

Van még fotó, katt a képre!

Ez volt az első alkalom, hogy filmezett?

Nem, már korábban is forgattam, a Peuterey-gerincen és a Mont Blanc Brenva-falán. 16 mm-es kamerával, akkor még nem volt videokamera. Utólag kellett a képet és a hangot szinkronizálni. Vagy forgathattál hang nélkül, és később otthon kreáltál hozzá hangot. A mászóeszközök vagy a vihar hangját mesterségesen is előidéztük.

Mitől lesz jó egy hegymászós film?

Ez az idők során változott. Az én véleményem szerint nagyon fontos, hogy az emberi tényezőt helyezzük fókuszba. A nehézségek bemutatása persze fontos, de a lényeg, hogyan viszonyul ezekhez az ember? Félelmet érez, netán örömet, vagy még mi mást? Ha ez átjön, attól lesz jó egy film.

Milyennek gondolja a mai filmeket?

Az az érzésem a mostani filmekkel kapcsolatban, hogy a készítők a látvány megszállottai lettek. Csak az a lényeg, hogy minél látványosabb legyen a film, az út legyen extrém nehéz. Persze a sokadiknál már ez sem izgalmas. Vagy szóljon rekordról: milyen gyorsan tudsz megmászni egy utat? Aztán persze jön valaki, aki annál is gyorsabb lesz. Mint például a Yosemite-völgyben az El Capitan, amikor még Alex és Thomas Huber döntött rekordot a Nose-on. Rohantak felfelé, én meg arra gondoltam, hogy ez őrültség. Persze ezért nem ők a hibásak, véleményem szerint inkább a filmproducer, aki megmondta, mit akar látni a filmen.
Minél gyorsabb vagy, annál könnyebben hibázol. Thomas is hibázott a rekordkísérletnél, nagyot esett, de jó őrangyala volt és túlélte. Ueli Stecket említettétek az imént, igen, ez az ő specialitása. De mindig lesz valaki, aki gyorsabb, és abban a pillanatban a régi rekord már nem is ér semmit. Ez a rekordvadászat méltatlan a hegyekhez. Az ember döntögessen rekordokat síkon, vagy a mászóteremben műfalon.

Kik azok a hegymászók jelenleg, akiket jónak tart, akiket elismer, akinek a filozófiájával egyetért?

Simone Moro például. Egyébként a valaha volt legjobb szerintem a Himalájában Jerzy Kukuczka volt. Mindig új utakat nyitott, alpesi stílusban mászott, és nem volt számára fontos a rekord. Egyetlen egyszer volt pechje, sajnos az az életébe került.

Van olyan dolog az életében, amit másképp csinálna, ha lehetősége lenne rá?

Igen. Ha 1986-ban előre tudtam volna, hogy az a nyár a tragédiák nyara lesz a K2-n, akkor azt mondtam volna Julie-nak, hogy menjünk máshová mászni, és majd a következő évben megpróbáljuk a K2-t. De ezt senki sem tudhatta előre.

Az Annapurnára sosem mentem volna, kizárt

Persze, a döntést ott és akkor kellett meghozni.

Igen, ez abszolút így van. A döntést akkor kell meghozni, amikor már ott vagy, az adott körülmények ismeretében. Előtte annyit lehet mérlegelni, hogy odamenj-e vagy sem. Az Annapurnára például sosem mentem volna, kizárt.

Miért?

Mert csak a szerencsén múlik, hogy a fejedre esik-e egy rakás jég. A K2-n is van hasonló jégomlásveszély, de sokkal ritkábban. Régebben legalábbis így volt. Manapság ott is gyakoribb, mert a globális felmelegedés miatt minden összedől. Nemcsak a jég, a szikla is. Ott van például az Einserkofel a Dolomitokban (Cima Una olaszul). Micsoda mászóhely volt, csodás túracél! Az északi pilléren vezető Weg der Jugendnek (Steger/Wiesinger) mára viszont vége, kész, összedőlt. A permafrost magasabbra húzódásával szétesnek a hegyek.

Hol találhat még az emberi valódi kalandot?

A valódi kaland megtalálásához felfedezőnek kell lenned. Megismételni azt, amit már mások teljesítettek, nem kaland. Filmesként még az lehet, mert az is kaland, hogy tudsz-e forgatni egy adott hegyen vagy sem. De hegymászóként felfedezőnek kell lenned, új területeket, új utakat kell keresni. Mint például a Gasherbrum I-et a „hátsó”, ismeretlen oldaláról. Vagy a Broad Peaket a Kína felőli oldalon, direktben. Vannak még lehetőségek. A pakisztáni oldalon már minden lehetőséget feltártak. Az amerikai Bob Bates (akit az 1953-as sikertelen K2-expedícióról ismerhettek), egyszer Urumchiban ezt mondta nekem és Julie-nak: „Az expedíció legjobb része a felfedezés”.

Mi a véleménye a kereskedelmi expedíciókról? A pénzért kínált kaland ugyanannyit ér?

Nem. Ez csak a pénzről szól. A hegyeket pénzért eladják. Persze a serpák számára ez pénzkereseti lehetőség, ezért eléggé összetett a kérdés. De az igazi hegymászók számára a kereskedelmi expedíciók rosszak. Mert ha odamennek egy nagyobb hegyre, mint a K2 vagy az Everest, már az összes táborhelyet lefoglalták a kereskedelmi expedíciók. A fix kötelek miatt tiszta mászásról már amúgy se nagyon lehet beszélni. De így még hely sem marad számukra a hegyen. A kínai oldal még nem teljesen ilyen, ott még a régi idők szele fúj, de ki tudja, meddig.

Már csak egyetlen nyolcezres van a világon, amelyet télen nem sikerült megmászni, a K2. Mit gondol, a következő télen a lengyeleknek sikerülhet?

Á, azt nem tudom megmondani, hogy jövőre sikerül-e. De hogy előbb vagy utóbb megmásszák télen is, az biztos.

Ha egyetlen hegyet kellene mondania, amit nem mászott meg, de nagyon szerette volna, melyik lenne az?

Kettőt mondanék. Az egyik a Kancsendzönga, a másik a Nanga Parbat. A Nanga Parbaton közel jutottunk a csúcshoz, de a Kancsendzöngát mindig csak a messzi távolból láttam. Az élet valahogy úgy akarta, hogy oda ne jussak el.

Mit üzenne a fiatal hegymászó generáció számára?

„Aki lassan megy, az jól halad. Aki jól halad, messzire jut.”

De még valami! Ha van egy álmod, akkor nem szabad azonnal nekirontani! Végig kell járni a lépcsőfokokat. Ha nyolcezrest akarsz mászni, kezdd egy ötezressel, egy hatezressel és egy könnyű hétezressel. Előbb mindig gondolkodj, csak azután mássz!

 

Kép forrása: Kerekes Andrea

 

Van még fotó, katt a képre!

Névjegy:

Név: Kurt Diemberger
Született: 1932. március 16. Villach, Ausztria
Foglalkozása: Tanár (kereskedelmi diploma), hegyivezető

Fontosabb mászásai:
 

1956	Königsspitze északi fal – a „Habostekercs” első átmászása (mára leolvadt)
	Matterhorn északi fal
1957	Broad Peak 8051 m – első megmászás
1958	Eiger északi fal
	Grandes Jorasses
1960	Dhaulagiri 8167 m – első megmászás
1967	Tirich Mir 7708 m
1978	Makalu 8485 m
	Mount Everest 8850 m (ősszel)
1979	Gasherbrum II 8035 m
1981	Első komoly kísérlet az Everest keleti falán. Diemberger filmesként vesz részt, operatőrként
	ott van a csapatban David Breashears is. Bár 7000 méterről visszafordulnak, a film
	Emmy-díjat kap
1983	Első kísérlet a K2-n. Julie Tullisszal megalapítják a „Világ Legmagasabb Filmes Csapatát”
1984	Broad Peak (másodszor, ezúttal Julie-val)
1985	Nanga Parbat-kísérlet (8125 m), 600 méterrel a csúcs alatt fordulnak vissza Julie-val
1986	K2 8611 m
2000	Cotopaxi 5987 m

Köszönet a szervezésben nyújtott segítségért az Osztrák Alpin Egyesületnek, az ötletért, a fotókért és a szendvicsekért pedig Kerekes Andreának!