Képeslapok a Petzl RocTrip-ről

A támogatóknak és az általuk megrendezett fotópályázatnak köszönhetően sikerült eljutnom Argentínába, a világ egyik legnagyobb sziklamászó találkozójára, a Petzl RocTrip-re. Örök életre szóló élmény, hiszen a szokásos mászótúra élményekből is megtapasztalhattam párat, amikre ezen a túrán nem számítottam, valamint számos olyan élménnyel gazdagodtam, amelyek egy részét jó eséllyel soha többé nem fogok átélni.

Eleinte nem akartam benevezni a fotópályázatra, mert nem gondoltam, hogy egy „senki” is nyerhet, de barátaim hatására és az egyszerű nevezés miatt megtettem. Bejött és nagyon jó érzés volt. Mintha a fellegekben jártam volna abban a pár napban, amikor is tisztáztuk, hogy tényleg én nyertem. Volt még két hónapom az indulásig, gyorsan félretettem az örömködést és csak két dologra koncentráltam az utazással kapcsolatban. Az egyik, hogy visszahozzam a sérülésem előtti formám a mászás terén (gondolok itt a 7a környékére), ez sikerült. A másik, hogy a fényképezőmhöz sikerüljön venni egy használt 70-200-as fix fényerejű objektívet, mivel tisztában voltam vele, hogy ez egy egyszeri alkalom és egy ilyen objektívet tudnék a legjobban használni. Sajnos hiába böngésztem az apróhirdetéseket, egyet sem találtam. Újra viszont diákként nem telt, szóval ezt bebuktam. Végül hamar eljött az indulás napja, többszöri egyeztetés után, e-mailben megkaptam a hasznos infókat, valamint az útitervet. Tudni kell rólam, hogy előtte soha nem repültem, továbbá annak ellenére, hogy évekig tanultam angolul és németül, soha nem használtam. Mindig volt valaki, aki beszélt helyettem. Nem vagyok izgulós, gondolkodásom egyszerű, a „majd csak lesz valahogy” elvet vallom. Kicsit azért megijesztett, amikor tudatosult bennem az indulás estéjén, hogy a magyarországi forgalmazó, Robi is hasonló elvet vall. A kevés kérdésre, amit feltettem mindig hasonlóan válaszolt: „A Petzl biztos megoldja, kövessem az embereket, amolyan VIP leszek, ne izguljak.”

All rights reserved by Outdoor Klub

Sopronból együtt mentünk Robival (Gránit Design) és Andrással (Mountex) Bécsbe a reptérre, ahonnan indult a gépem. (Szinte egyszerre indultak gépeink csak ők kerülővel, pár nappal később, egy bálna les után érkeztek meg a helyszínre.) 3 óra repülés után érkeztem meg a Barajas repülőtérre, Madridba. 2 órám volt az átszállásra, úgyhogy volt időm keveregni a végeláthatatlan terminálok között. Aki nem járt még ilyen helyen, annak ez különleges élmény. Zombiként követi mindenki a táblákat a különféle közlekedési eszközökön (mozgó járdák sora, liftek, mozgó lépcsők, sofőr nélküli metró a terminálcsoportok között) és mindenhol üzletek. A kapukon mindig hasonló technikával jutottam át. Odaadtam az útlevelem, és ha kérdeztek valamit: „Sorry, I don’t understand.” Mindig átengedtek. Spanyolul csak annyit tanultam meg, hogy nem beszélek spanyolul, és hogy kérek egy sört.

12 óra repülés következett Buenos Airesbe, a Ministro Pistarini reptérre. A gépen egy fiatal argentin csaj mellett ültem. Olyan jól nézett ki, hogy nem mertem ránézni, nagyon zavarban voltam. Otthon mindenki azzal húzta a barátnőmet, hogy milyen vagány, jó csajok az argentin lányok. Gondoltam, na ez jól kezdődik. Valahogy azért átvészeltem és este 9-re érkeztünk meg, miután visszaállítottam 4 órával az órámat. A levegőből láttam a kivilágított várost. Félelmetesen óriási, soha nem láttam még ilyet, egyszerűen nem lehetett érzékelni a határait, egyik irányban sem. Elővárosaival 12 milliós település. Az országba való belépéshez ujjlenyomatot kellett adni, valamint készítettek fényképet is. Megkérdezték, hol lesz a szállásom. Mondtam Piedra Parada, erre kérdezték az egy hely? Mondtam igen és tovább engedtek. 10-11 órám volt az átszállásra, ezért körbenéztem és pénzt váltottam (1euro=6,05peso). Csak később tudtam meg, hogy érdemes lett volna egy nem hivatalos helyen váltani, mert akár 8-at is kaphattam volna 1euróért. Nem nagyon mertem elaludni, mert a két táskámban volt mindenem, ezért azt a taktikát választottam, hogy ráfeküdtem a táskáimra és óránként átsétáltam más helyre és mindenhol aludtam kicsit félig éberen. Innen 2 órás repülőúttal jutottam el Bariloche-ba. Táskám pontosan 2-szer volt nehezebb a megengedett 13 kilónál, hiszen minden volt nálam. Sátor és egyéb kempingcucc, valamint teljes sziklamászó felszerelés. Így is keményen szelektálnom kellett otthon, de szerencsére nem problémáztak. 5 órám volt eljutni a kb. 15 km-re lévő buszpályaudvarra. Kiszúrtam egy transportert, ami oda ment és 20peso-ért elvitt. A buszjegy megvásárlása nem volt egyszerű, mert nem egy pénztár van, hanem 6-7 társaságnak is van pavilonja és nincs menetrend kitéve. Követtem egy mászónak kinéző embert és ugyanannál a pavilonnál vettem egy jegyet Esquel-be, 105 peso-ért. Nagyobbik táskámat beadtam egy csomagmegőrzőbe és megindultam, hogy felderítsem a várost.

All rights reserved by Outdoor Klub

Andrástól sok minden jót hallottam erről a helyről, hogy ez egy híres üdülőváros, síközpont. Én ekkor csak a külvárosban jártam és hát csalódott voltam, mert a környék szép volt hegyeivel és a hatalmas tavával, de a városrész elég lepusztultnak, kis porfészeknek tűnt, boltot is alig találtam. Ekkor már nagyon éhes voltam, gondoltam legalább olcsón bevásárolok. Újabb csalódás következett.

Az élelmiszer drágább volt, mint itthon (kb. duplája). Végül csak sört, chipset és kenyeret vettem.
Közel 5 órás buszút következett. Majdnem lemaradtam róla, mert végül nem onnan indult és nem olyan színű volt, mint azt előzőleg a pavilonnál a számba rágtak. Szerencsére egy mászósrác (Martin), akivel Buenos Aires óta már vagy 5-ször összetalálkoztunk, szólt nekem. Az út eleje a virágzó bokrokkal, a szakadékokban pihenő rozsdás kocsi maradványokkal, továbbá a mindent körülölelő festői háttérrel, totális Corsica nyugati partvonal feelinget keltettek bennem. A hegyekben tovább haladva már majdnem svájci érzéseim támadtak, aztán leérve olyan területtel szembesültem, amit nem tudtam hova kötni, csak a régi vadnyugatos filmekhez. Esquel sem nyerte el a tetszésemet. Szürkületben érkeztünk meg, az utcák fele poros a másik fele betonos volt és egyetlen épkézláb házat sem láttam. Itt szállás volt nekem foglalva, a google szerint 1,5 km-re. Elindultam, próbáltam érzésre menni, de itt a déli féltekén nem ez volt az utolsó eset, hogy cserbenhagytak az érzékeim. Kietlen poros utcákon mászkáltam fel-le, hogy végre találjak egy utcát, ami rajta van a térképen, ugyanis a kiindulási pont rossz helyen volt. 90 perc bóklászás után megtaláltam a házat, már csak az volt a baj, hogy nem az volt a képen, de ekkor már nem nagyon zavart. Spanyol mutogatós módszerrel előadtam, hogy foglalásom van. Mutatták, hogy a vacsoráról lecsúsztam és bevezettek egy szobácskába, amiben volt két ágy a 60-as évekből, meg egy tévé. Gyorsan lezuhanyoztam, a kulcs nélküli szobám ajtaja elé betoltam az ágyat, majd chips, sör és spanyol rajzfilmek kíséretében hamar elaludtam (182peso). Reggel izgatottan keltem és siettem vissza a buszállomáshoz. Nappali fényben, a központon célirányosan áthaladva egészen megtetszet a város. Elvileg 8-kor indult volna a buszom, de nem volt ilyen, csak délutánra kaptam jegyet. Láttam, hogy egy csapat mászó szervezkedik valamin. Tőlem is megkérdezték, hogy a RocTripre megyek-e? Miután igenlő választ adtam, felajánlották, hogy menjek velük egy magán kisbusszal. Kicsit problémáztam azon, hogy már megvettem a jegyet, de kis macera után visszaváltották és készen álltam az indulásra. Máskor nem mentem volna bele, mert rasztás, vagány csávókhoz verődni nem az én stílusom, de magát a rendezvényt ilyennek képzeltem, hogy barátkozni kell mindenkivel és nyitottnak kell lenni mindenre.

A 3órás útból 2 órát poros, kavicsos úton tettük meg, úgy vettem észre a helyieket ez nem nagyon zavarja, mert lazán vagy százzal repeszthettünk. A kisbusz belsejét ellepte a finom szálló por, amitől már ekkor fuldokoltam. Később kiderült, ez csak a ráhangolódás volt. Miután elértük a Chubut folyót, kisvártatva megpillanthattam Piedra Parada-t, a különleges sziklaképződményt.

Folyt. köv...

All rights reserved by Outdoor Klub