- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Gyors fejszámolás alapján döntöttem múlt hét elején, hogy megpróbálkozom ezzel az új 5150-es futammal. A repjegy nem volt olcsó, így defekt, vagy dobogón kívüli beérkezés szóba sem jöhetett. De kellett az is a pozitív döntéshez, hogy a szervezők megoldják a transzferem, és a szállásom.
Ezt végül is megoldották, így csütörtökön Bécsből útnak indultam. Először Dubaiba repültem, ahol hajléktalankodtam egy sort, és péntek hajnalban repültem tovább Manila felé. A repülőn próbáltam aludni, de az út minden volt, csak pihentető nem. Manilába délután fél5kor érkeztem, gondoltam remek a csatlakozásom, hisz a verseny helyszínére, Subic Bayre az út 3-4óra, szóval emberi időben ágyba kerülök. Számításaim nem jöttek be, mert a transzferem még megvárt egy kínai figurát, aki 4órára rám érkezett, így újabb dekkolás következett. A végén a kacskaringós út dacára a hátsó üléseken kábé elájultam. Édes-nyálas 4órát aludtam végre, majd éjfélkor bekúsztam szobatársam, nemrég az Ironman Cairns-t megnyerő David Dellow mellé a szobába, és folytattam az alvást. Pikk-pakk reggel 7 lett, mire David meginvitált egy kerékpározásra. Megnéztük a pályát, amiből az lett, hogy a végén már reggeli is alig maradt. Utána megint elájultam, majd kiderült, hogy mennem kell press conferencre, szóval újra keróra ültem, vissza a 10km-re lévő egyes depóba, leadni a bringát, utána taxival versenyközpontba, mondani angolul, kisült aggyal baromi okosakat az amatőröknek. A „mit együnk verseny előtt?” kérdés jutott rám. Hát, most aztán megkapták a tudományt. Csak remélni tudom, hogy értették is…
A verseny egy triatlonos őrült milliomosnak (most adta el a cége felét 300millió dollárért…) hála olyan szinten volt megrendezve, hogy én még VB-n nem láttam ilyen profizmust. Pincéres-kerekasztalos-rongyrázós pasta party, hatalmas expo, csilliárd kamerás, fényképész, újságíró, satöbbi. Nem véletlen a körítés egyébként, ugyanis Fülöp-szigeteken a triatlon a leggazdagabbak sportja. A depóban kizárólag a legújabb időfutam gépek sorakoztak, konkrétan 600 darab. Jellemző, hogy az ország legnagyobb klubja Polo Triatlon névre hallgat. Azért Polo, mert ők konkrétan lovas pólóznak, és mellette kiegészítésként kedvtelésként még triatlonoznak is. Biztosan igen elfoglalt úriemberek.
A verseny reggel 6:30-kor indult tömegrajttal. Háromnegyed4-kor kelés, ami hála a jetlegemnek nem esett nehezemre, sőt 2-től telefonos játékkal ütöttem el az időt. Be kell melegíteni az agyat is elvégre, nemde? 4-kor reggeli, aztán nyomás ki a pályára. A briefingen megtudtam, hogy 300dollár jár a legjobb úszóidőnek, ezért hamar elmentem melegíteni. Azt már nem mondták, hogy ha egyszer beugrasz a vízbe, akkor ki már nem jöhetsz, így 20percig úszkáltam non-stop a rajtig. Ilyen alaposan még életemben nem melegítettem. Attól meg nem kellett tartani, hogy fázni fogok a vízben, elvégre 28 fokos errefelé a tenger.
6:30-kor pontban eldördült a rajtpisztoly, és rögtön a francia ligában már sokszor bizonyított Ben Allen lábára vetettem magam, aki el is vállalta a hullámtörő szerepet. Aztán 500m-nél azt vettem észre, hogy a totál sima vízen nem esik nehezemre kiúszni mellé, így gondoltam legyünk fair gyerekek, küzdjünk meg azért a 300dodóért face to face! Innentől egymás mellett vertük a vizet, és a végén tolunk egy harakiri utolsó 100-at. Meglepődtem, mert nagyon simán elvittem a részhajrát, ami meghozta a kedvemet. Mivel ki volt írva egy részhajrá az első 10km-re kerékpáron is, ezért gondoltam arra is rámegyek, elvégre a pálya eleje totál sík volt. Egy vérvörös tízes után öklöztem a levegőt, mert el is tudtam távolodni az üldözőimtől. Zsebben az újabb prémium, gondoltam. Azt csak a záró banketten tudtam meg, hogy ez a díj csak amatőröknek élt. No, mindegy, nagy forma volt, így folytattam a száguldozást. Jött az emelkedő, amitől be voltam parázva, de legnagyobb meglepetésemre itt sem tudtak megelőzni, csak követtek hárman. Mögöttem Allen, utána Dellow, majd egy másik Brett Sutton tanítvány O’Halloran következett. A felénél bementünk egy kis útra, ami hasonlított az otthoni pilisi gazdasági utakra, azzal a különbséggel, hogy itt majmokat kellett kerülgetni. A lejtőkön megpróbáltam elhúzni, de mindig visszajöttek a pajtások. Aztán az utolsó, 8%-os emelkedőn én maradtam le, és a lejtőn már örültem, hogy felértem. A depóig tartó 5km-en aztán már inkább csak hátul lazultam, és vártam a futást. Könyökölve aztán érdekes dologra lettem figyelmes. Annak ellenére, hogy vagy 10km óta nem locsoltam magamra, folyamatosan ömlött a víz a lábamra a bukómból. Rájöttem, hogy ez a saját izzadtságom…
A napocska itt 5kor feljön, és 7-re halálos fokozatba kapcsol, így mire kimentünk futni, volt vagy 40fok, és 100% pára. Utóbbi annak is köszönhető volt, hogy az elmúlt 2 hétben folyamatosan szakadt az eső. Mindenesetre, biztos, ami biztos elkezdtem a futást, mint egy barom. Egyrészt tök jók voltak a lábaim, másrészt, gondoltam ezzel majd sokkolom őket, aztán ellesznek magukban, míg én megnyerem a versenyt. A terv remekül működött 4km-ig, ekkor én lepődtem meg nagyon, ugyanis kedvem lett volna elájulni. Hátranéztem, láttam, hogy jön a Dellow, hála Istennek egyedül. Na, akkor majd eltántorgunk kettesben, és jól lehajrázom, gondoltam. Innentől 6km-ig mögötte agonizáltam, de ő nem nagyon akart lassulni, pedig nekem komoly igényem lett volna rá. Gondoltam adok neki egy kis távolságot. Először 10m-t, aztán 30-at, majd a végére 100m lett. Hajráról már nem is álmodoztam, csak célba érkezésről, miközben a nap kiégette maradék hajszálaimat is, meglehet az agyamat is.
Végül 20mp-et kaptam Dellowtól, ami szerintem nem annyira megalázó olyan embertől, aki hasonló melegben futott Ironman végén 2:48-at. Elégedett voltam tehát a célban, mind a teljesítményemmel, mind a szerzett pontjaimmal, és a pénzdíjat sem tekintettem sértésnek, melyet borítékban, cash-ben adtak át. Utána újabb press konference, itt már jóval bölcsebben osztottam az észt. Adtam egy interjút a helyi TV-nek, megkérdeztek mindenféléről. Kifejtettem nézeteimet a parasport helyzetéről szintúgy, mint az utánpótlás nehézségeiről az ázsiai térségben. Fürödtem a népszerűségben na! Itt tényleg sztárnak érzi magát az ember, amire még rátesz, hogy a fehér embert iszonyatosan tisztelik. Jól éreztem magam tehát ebben a szűk 2 napban, most jöhet a hazaút, ami hasonló szívásnak ígérkezik, mint az ide út, benne egy 13órás Dubai reptéri bulival. Jövő héten Berlin 5150, ha a hosszú út ilyen hatással van rám, előtte lehet, elugrom még Kenyába, vagy ilyesmi.