Menü

2005.12.31.     Hozzászólás 0

Majdnem remek síelés, majdnem Nagy-Hideg-hegyen…

Az egész úgy kezdődött, hogy szerdán szóba került, hogy Nagy-Hideg-hegyen 70 cm hó van. Gondoltuk, érdemes lenne egyik nap kiruccanni, kipróbálni a sípályát, no meg magunkat is.
(A mi szerény sí tudásunk mellett nem árt egy kis gyakorlás, mielőtt rászabadulunk a külföldi pályákra…)
Tehát szerdán este megbeszéltük, hogy a péntek jó lehet, de biztos, ami biztos csütörtökön felhívom a pálya infót megérdeklődni, hogy milyen állapotok dúlnak odafent. Így is történt. Megtudtam, hogy a pályán az összes felvonó működik, mindenhol 35-40 cm hó fedi, bár néhol kissé lefagyott.


[ful 1. oldal]
Mit nekünk fagyás… Megbeszélés többiekkel, péntek reggel f8, József A. Színház előtt. Csütörtökről péntekre természetesen megjött a hózápor.
Szerintem elég mókásan nézhetett ki, amikor hajnalok hajnalán, Budakalászon a HÉV-megálló felé rohant két síruhába öltözött emberke, síléccel a vállukon, óriási hátizsákkal, ami a bakancsot rejtette…
Megérkeztünk a találka-helyre. (Fönci , aki sose késik, most 15 perc csúszással érkezett. Természetesen igazolta, hogy miért is, tehát spongyát rá…) Elindultunk hát a már várva-várt hegy felé.
Az útviszonyok nem voltak a legjobbak, de a jó kis Scorpiónk rendíthetetlenül hagyta maga mögött a kilómétereket. Ehhez persze a rendkívül magabiztosan és jól vezető sofőr (Fönci) is kellett.
Az út nagy részén már túl voltunk, amikor letértünk a főútvonalról. Biztos, ami biztos alapon, igazán szakszerűen felraktuk a téli gumira a hóláncot. (~ 40 perc) Még 15 perc az autóban és megérkeztünk a parkolóba, ahonnan a sípályához buszok viszik el a síelőket, ugyanis a hegy tetejére, ahol a felvonók működnek csakis erdészeti úton lehet feljutni, ahoz meg ugyebár engedély kell.
Eközben odakint a hőmérő higanyszála a -5 C° -ot mutatott. Ez ugyebár nem lenne elviselhetetlenül hideg, de ha társul hozzá a jeges szél, amit egy „enyhébb” hóvihar kísér… Lehetett előttünk 20-30 ember, akik a hőn áhított járművet várták, ezért villámsebességgel vágódtunk ki az autóból, vettük át a hótaposó helyére a síbakancsot. Léceket vállra csaptuk, botok kézbe, termosz, zsömle, felvágott a hátizsákba. És már ott is álltunk a sor végén.
20-25 perc várakozás után (kb. délelőtt 10:15-kor) enyhén átfázva, kicsit kétségbeesve, roppant félénken megkérdeztem várakozó társainkat, hogy mióta is várják a buszt. A válasz kicsit ijesztő volt: másfél órája… 4 fős csapatunkon eluralkodott a félelem.
Aztán mintha villám csapott volna belém, hirtelen megéreztem. Ott motoszkált a fejemben. Lassan szétáradt a testemen ez a már majdnem ember feletti képességeket adó erő. Amint elért a jobb kezemhez, az rögtön megmozdult és rutinos mozdulattal elővettem a zsebemből régi jó barátomat, a kékes színekben pompázó telefonomat…
Felhívtam az előző napi számot, megtudakolni, hogy mi van a busszal? Elsőre nem sikerült. Második kísérlet, 3 perccel később: siker!!! Felvették, és a tegnapi hang szólt bele. Azt mondta, hogy mindkét busz úton van már lefele, hamarosan ott lesznek.
Újabb 30 perc álldogálás, de buszok sehol…
A tömegből más is felhívta az infós számot. Kiderült, hogy a buszok azért nem értek még le, mert a hókotrót várják, ami még sehol.
A „tömeg” 50%-a úgy gondolta, hogy neki ennyi pont elég is volt. Elindultak haza, vagy más pálya irányába autóstul.


a következő oldalon folytatódik > > > [ful 2. oldal]
Hosszas tanácskozás, a lehetőségek felmérése.
Mint megtudtam, gyalog is fel lehet jutni a pályákhoz. Az egyik lehetőség, hogy a szerpentinen elindulunk felfele és 8km gyaloglás után már ott is lennénk. Kétségbeesés az arcunkon. Kiderült, hogy van egy rövidebb út is! 6km…
Végül a 8-as mellett döntöttünk, mondván úgyis ott jön le a busz. Talán szembetalálkozunk vele.
Elindultunk felfele. Ketten a vállunkon hoztuk a lécet, mert szerintünk az úgy könnyebb.
Fönci sífutó technikával indult a tető felé. Zuzó úgy döntött, hogy már-már extrém módon, végig halszálkázni fog. És nem viccelt! Minél messzebb jutott, annál láthatóbb volt az arcán az elszántság.
Három kanyart, majdnem egész ötszáz métert haladtunk már, amikor megpillantottunk egy narancsszínű hókotrót. Raikkönent is megszégyenítő gyorsasággal haladt a parkoló felé, miközben az elejére erősített célszerszám kotorta a havat nagy erőkkel. 100 méterrel utána jött végre a BUSZ!
Elszántan meg akartuk állítani, de Alonso (a busz „pilótája”) másképp gondolta. Gyorsan felcsatolás, és uzsgyi le. Mire megérkeztünk a busz megtelt, de Alonso megnyugtatott, hogy tíz percen belül itt a másik. Sikerült azt is kiszednem belőle, nem a buszsofőrök hibája, hogy eddig nem jöttek, de a hókotró csak most ért oda, pedig ők már hajnal óta toporzékolnak, hogy indulhassanak.
Könnybelábadó szemekkel néztük, ahogy Alonso útnak indul felfele. (11:45) Úgy húsz perccel később egy újabb kisbusz körvonalai tűntek fel a szerpentinen. Ráadásul felénk tartott. Természetesen a várakozók száma addigra megint elérte a 30 főt. Mindenki kézbe kapta a lécet, igyekezett a legmegfelelőbb helyet elfoglalni, hogy aztán jusson neki a korlátozott számú ülésekből.
Kissé lelombozott, amikor a kisbusz elviharzott mellettünk és ment tovább a város felé…
Tényleg, miért is gondoltuk, hogy az felvisz minket. Az oldalára az volt írva, hogy Nagy-Hideg-Hegy Síközpont, nem pedig Taxi… Az is lehet hogy csak én hallucináltam…
A fantasztikus négyesünkből a két hölgy igencsak nehezen viselte ezt a sokkot, így elkezdtek győzködni minket, férfiakat, hogy induljunk el haza. Mivel mi nem akartuk csúszás nélkül feladni, a vak szerencsére bíztuk a döntést. Maradunk.
Azért Zuzó elindul a kocsi felé. Már majdnem kinyitotta az ajtót, amikor egy nagyobb kivitelű (kb. 15 személyes) busz közeledett a szerpentin felől. Kocsi gyorsan becsuk, síléc megint kézbe, és az előbbi helyezkedős stratégiai játék második része. Ismét remekül „játszottunk”.
Nem tudom, a többiek hogy voltak vele, de lelki szemeim előtt már láttam, ahogy egy meleg buszban ülök és szépen lassan kiolvadok. Már nem is a sípálya miatt akartam beülni, sokkal inkább a meleg vonzotta, a hidegtől darabosra fagyott testem és a roppant meggyötört lelkem…
A busz pont úgy, ahogy az előző, „tovaröppent”. Ezzel csoportunk hím tagjai is megelégelték a várakozást a pompásan szervezett, majdnem menetrend szerinti busz járatra… Irány haza. A várakozó tömeg jó része követett minket és ők is összepakoltak.
Már a kocsiban ültünk (13:02), amikor egy újabb busz tűnt fel. Biztosra vettem, hogy amilyen szerencsétlen vagyok, ez tuti a sípálya busz lesz. Tévedtem. Nem irigyeltem azokat, akik még odakint álltak a -5 C fokban és a dermesztő szélben.
Úton hazafele azon gondolkoztam, hogy ez a nap nem volt annyira sikeres, sokkal inkább „mókás”. Ezen filozófiai magasságokat érintő gondolatsor után, elaludtam.
Így ért véget a mi kis Nagy-Hideg-hegyi síelős kalandunk…
- Mozgásvilág -

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.