Bécs - Budapest Szupermaraton kerékpáros szemmel... Hír

Mivel kerékpáros pályafutásom már igencsak a vége felé jár, nehezen bólintottam rá a felkérésre. Tommal úgy döntöttünk, hogy az év szeptember – október hónapjait a felkészülés jegyében töltjük. Szerencsére, az időjárás jórészt kitett magáért, mindössze egy esős októberi hetünk volt a nem egészen másfél hónap alatt. Kb. 7-800 km-t sikerült letekernünk hol aszfalton, hol terepen, melyre a Pilis, a Börzsöny és a budai hegység útvonalait tartottuk legalkalmasabbnak.

Az indulás előtt még kicsit felturbóztuk a szekereket, Tom új kerekeket fűzetett, fékkarokat, kormánybandázst cserélt , én pedig a no-name 23 mm-es külsőimet egy kevláros, defektvédelmes - 20mm-es - Schwalbé -ra váltottam le.

 

0. nap Budapest – Győr

Október 18-án vasárnap , a Stadionoktól indultak az ingyenesen igénybe vehető autóbuszok a győri regisztráció helyszínére. 11 óra körül értünk a parkolóba, ahol a helyi tájékoztatás szerint 11:45-12:00 között indul a következő busz, mivel az elsőről éppen lemaradtunk. Sebaj, megvárjuk! A déli indulásból végül 13:00 lett… A kerékpárjainkat egy furgon szállította tovább. Győrben regisztráltuk magunkat, megkaptuk a szükséges információkat a szállásunk hollétére, a holnapi elindulásról, illetve két darab kiváló minőségű - pémobilos - kerékpáros mezt is „hozzánk vágtak”.

 



 

Mivel a Budai úton fekvő szállodánkba induló autóbusz cirka 3 óra múlva indult, inkább elindultunk gyalog . Természetesen, nem jó hídon mentünk át, mert amerre elindultunk, éppen felújítás alatt volt, a gyalogjárda meg teljesen le volt zárva. Megoldottuk…

A szállodában egy kijelölt 2X2 ágyas apartmant kaptunk , ahol kipakoltuk a csomagjainkat, utána - immár a helyes úton - visszaballagtunk a sportcsarnokba, tésztapartira. Csúcs volt… Este a szállodai portás bácsit megkérdeztük, mikor és hol lesz a reggeli, majd lefeküdtünk aludni.

 

1. nap Bécs - Pozsony

A korai etetés – 3.30-4:30 – miatt felkeltünk hajnali 3-kor , majd leballagtunk az étterembe. Vagyis a portáig, mert téves információt kaptunk a reggeliztetés idejére, mert az 4:30-tól volt. Vissza az ágyba… A reggel 6 órai indulás miatt teljes menetfelszerelésben már 5:40-kor üldögéltünk a hallban, vártuk a buszt. Vártuk, vártuk, de nem jött. Egy gyors telefonálás után - a szervező felé - kiderült, hogy jött az, de már el is ment . Csak nem 6-kor, hanem 5:30-kor. Mivel rajtunk kívül mindenki eltűnt a hotelből, nem kérdéses, hogy valamit rettenetesen elszúrtunk, amit aztán nekünk kellett megoldanunk. Szerencsére éppen arra járt a mentőangyal, egy életvidám 9 fős nyugdíjas társaság személyében, akik éppen a bécsi Práterbe indultak, a Szupermaratonra. ők kilencen képviselték a Balázs és Barátai Biciklis Sportegyesületet . () Betuszkoltak minket a kisbuszuk csomagtartójába, és uzsgyi Bécs! Én egy hűtőládán ültem, Tom egy pufajkán ülve utazott . Örök hála nekik! (Hogyan tudtátok lekésni a buszt? Elaludtatok? ÁÁÁ!!!)

 



 

Bécs felé haladva megelőztük a konvojunkat, a stadionban átvettük a teherautóról a bringáinkat, és ezerrel elkezdtünk melegíteni, mert az osztrák fővárosban mindössze 1-2 fok volt…

Pontban 9-kor eldördült a rajt, és elkezdődött a menés. Na nem ezerrel, mert elvileg az első helyen haladó futót nem lehetett megelőzni. Ezért mi az első 20 km-t 15-20-as átlaggal tettük meg, ami baromi unalmas volt. A szakaszban található murvás szakasz sem volt semmi a 10 bárra felpumpált kerekeimmel! Mondjuk, az időnkből kitelt a szüttyögés – nehogy poros legyen a szép, tiszta bringánk - így haladás közben nézegettük az éppen aktuális látnivalókat.

 



 

Szerencsére, kerékpáros sporttársaink kedvet kaptak a gyorsabb tekeréshez , így mi is elkezdünk menni. Gyakorlatilag az utolsó 70 km-t lesprinteltük… Szerencsére, a sógorok tökéletesen megoldották a biztosításunkat a rendőr urak segítségével, így eltévedésről szó sem lehetett. Az 50. kilométer után kezdődtek a problémák néhány 10% fölötti emelkedővel , meg az iszonyúan erős szembeszéllel. Persze, ezt is kipipáltuk, mégha nem is egy armstrong-i tempóval.

 

Egészen a pozsonyi befutóig tartotta magát a szél, ami erősen megrostálta a mezőnyt. Szerencsére olyan sűrűn voltak frissítő pontok, hogy eléhezésről szó sem lehetett. Erőteljesen elfáradva, szétdörzsölt fenékkel, de az elsők között beérkeztünk a Pozsonyi Testnevelési Egyetem futópályájára. A célban derült ki, hogy eddig csak egy tandemes páros érkezett meg, mindössze 4 perccel előttünk. Röpke 2,5 óra múlva indultunk is vissza Győrbe, így a Sportcsarnokban az időnket ismét terepszemlével múlattuk…

Az általam mért táv 92,5 km volt, amit 4 óra 24 perc alatt tettünk meg.

 

2. nap Pozsony – Győr

A mai győri elindulást tekintve már sokkal rutinosabbak voltunk, ugyanis az indulás előtt legalább 20 perccel a buszon ültünk! A tegnapi eredménylista böngészése közben döbbentük rá, hogy a kerékpáros, a tandem, illetve a görkorcsolyával teljesítők csak egy „futottak még” kategóriába tartoznak, ugyanis csak egy felsorolás szintjén voltunk rajta, időeredmény nélkül. Nafene! Erre mi is megváltoztattuk a taktikánkat, és úgy döntöttünk, hogy a városból kiérve nyomjuk a pedált, mint az állat. A biztosítással itt sem volt gond, de a rendőr urakat mára felváltották a helyi szervezők. Sorra lőttük le a bringás kollégákat, egyszer csak feltűnt előttünk a tegnapi győztes tandemes páros , akikkel immár hármasban nyomtuk majd’ végig a távot. Sajnos, nagyon unalmas volt a mai nap a hosszú egyenesekkel, de a frissítő pontoknál szorgoskodó látványos szlovák leánykák bambán bámulása felvidította a hangulatunkat. A bősi duzzasztó a maga iszonyatos undormányával viszont félelmetes volt…

 



   

Sajnos, alkalmi partnereink a számukra már túl erős tempó miatt a magyar határ előtt elbúcsúztak tőlünk, így Tommal ketten egyszerre érkeztünk be a győri befutóhoz.

Az általam mért táv 87,0 km, amit 3 óra 18 perc alatt tettünk meg. A tandemes srácok 12 perccel utánunk értek be.

 

Sajnos, ismét nem lettünk megemlítve a gyors beérkezésünk miatt, a letekert időnk pedig ma sem lett mérve. Na kérem! Az, hogy mi 37-38 évesen hogyan és mikor „tépjük el” a nem létező célszalagot, úgy gondolom, teljesen mindegy. Viszont a kerékpárosok nagy része nyugdíjas , a tandemesek látássérültek , vagy teljesen vakok - akik egy látóval egy gépen tekertek - illetve egy bácsi fél lábbal, protézissel tekerte végig a versenyt . Azt már meg sem említem, hogy az ország leghíresebb debreceni kerékpáros postása, Novák Feri bácsi is ott volt a mezőnyben , aki ugye félkarú… Hát, ők sem lettek elkényeztetve a befutóknál, pedig nekik a teljes távot végig kellett nyomniuk! Én nem vitatom a futás nehézségét – hiszen én 500 métert sem gyűrnék le – de úgy gondolom, ha ők csapatban, egyénenként napi 15-20 km-t lefutnak és körülrajongják őket a célban, akkor mi a 90-ünkért legalább egy gratulációt megérdemelnénk. Hát nem? De! Szerencsére a helyi szállás miatt már fél egykor a szállodában fetrengtünk, és jó magyar sportemberhez méltóan a vacsoráig döntöttük magunkba a kólát, vagy a sört, és csipszeztünk.

 



 

A kiadós estebéd után egyből alvás, amiből hajnalban arra ébredtem, hogy teljesen elfeküdtem az oldalamat.

 

3. nap Győr – Tata

A 10 órai indulás miatt magunkat kockásra aludva 9 körül elindultunk bringával a tegnapinál 25 km-rel rövidebb szakaszra, ami ahhoz hasonlóan majdnem teljesen sík volt, viszont már szembeszeles. Azt pedig ugye, nem szeretjük. Ismét hármasban indultunk neki a távnak, amiből egy idő után kb. 5 percre felduzzadtunk néhány fővel, de Bábolna után ismét kettesben maradtunk Tommal. Szurkolói szempontból ez a szakasz volt a legemlékezetesebb, az érintett falvak iskolásai hangosan visítottak, amikor elhaladtunk mellettük. A mai szakasz 62,9 km volt, amit 2 óra 27 perc alatt tettünk meg, ismét első befutóként. Csak egy kis érdekesség: megérkezésünk után kb. 20 perccel beszélgettünk a mögöttünk befutókkal, mikoris egy helyi szervező a következő kérdést intézte felénk: - Má’ bejöttetek? - Be No comment. Tatán 4 (!) órát vártunk a buszra, ami visszavitt minket Győrbe…

 

4. nap Tata – Budakeszi

Ma már véglegesen elhagytuk a győri szállodát , a tatai rajt 9:15-kor volt. Az indulás után megkezdődött a hegyi szakasznak megfelelő mászások sorozata, amit ismét elsők között kezdünk meg. Kicsit furcsállottam, hogy  kb. a 20. km után úgy mentem el vagy két tucat bringás mellett, mintha álltak volna… Vajon mit kerestek ott, hisz az indulásnál sehol nem voltak?! Kiderült, hogy már 8:30-kor elrajtoltak… Ja, így könnyű! Sajnos, fizikai állapotom sokkal hitványabb, mint Tom haveromé, így már az elején leszakadtam tőle, és Budakesziig már utól sem értem. Hát, voltak nehéz pillanataim! A 10-12%-os emelkedőkön nem egyszer verte a pulzusom a 190-et! Persze mentem, ahogy tudtam. Összeálltam egy fiatal titánnal, és közösen értünk be Budakeszire. Nagyon ügyesen tekert, segített is, ahol tudott, de közös utunk oroszlánrészét azért én vettem a kezembe. Pontosabban a lábamba. Szerettem volna magam elé engedni a célban, de nem engedte. Korrekt kis emberke volt, gratulálok neki!

 



 

Szerencsére, a csomagjaink is megérkeztek, így a bringáinkat hátrahagyva, a 22-es busszal hazaballagtunk a családjainkhoz. Ideje volt… Ma 59,9 km-t mért az órám, Tom 2 óra 28 perc, én 2 óra 34 perc alatt értem be. Ismét mi voltunk a leggyorsabbak, ma már többen gratuláltak nekünk is, és a többi bringásnak is. Végre!

 

5. nap Budakeszi – Budapest

Hajnali 4 körül arra ébredtem, hogy szakad az eső. Ott egye meg a fene, a rajtig még elállhat, úgy gondolom, azt az 1-2 órát ki lehet bírni esőben is. ½ 7-kor elindultam otthonról egy könnyű hátizsákkal, benne a bukósisakom, két tartalékbelső, marokszerszám, meg a szükséges szendvicske. Természetesen, a felcsatolható hátsó sárvédő sem maradhatott otthon. Budakeszire érve többektől is hallottam, hogy a kerékpárosok „semmibe vétele” nem csak nekünk tűnt fel, még nagyon sokan a futók közül is morogtak miatta. Meg is lett az eredménye! Mivel a mai etap egy félmaratoni mezőnynek is helyet adott, több százan tolongtunk a rajtkapunál. Pontban 9-kor ismét eldördült a rajtpisztoly, és az eddig is használt Tűzszekerek dallamára elindultak a futók, utána pedig mi, immár az utolsó szakaszunkra. Sajnos a hatalmas tömeg miatt nem nagyon volt lehetőségünk előre jutni, a Budakeszi út mindkét sávja tele volt sportolóval. Persze, Szépjuhásznéhoz közeledve már egyre több kiskaput lehetett találni, de gyakorlatilag az Istenhegyi útig fájdalmas volt az előzés . A Mátyás király út burkolatának minősége nem tudom, említésre méltó-e egyáltalán. Botrányos!

 



 

A reggeli órákra az esőzés abbamaradt, de az út még nagyon csúszós volt, a köd miatt pedig a látótávolság is erősen lecsökkent. A Déli pályaudvarhoz közeledve szerencsére az életveszélyes gurulás abbamaradt, már csak a nedves felfestésekkel kellett foglalkoznunk . A Lánchíd utcához érve utolértük az első helyen futókat, onnan már nem előzgettünk. Ismerve a budapesti autósok ingerküszöbét, inkább a felvezető rendőrautó biztonságában tekertünk tovább. Az Oktogont elhagyva már nagyobb volt a bátorságunk, és onnan besprinteltünk a Kós Károly sétányi befutóhoz. Feltekerve a rámpára Tom majdnem fejjel jött le, de szerencsére ép bőrrel megúszta.

 

Csodával határos módon – lehet, hogy eljutott a morgás oda is – a befutómkor megemlítették a nevem , ill. méltatták sportemberi teljesítményemet is. Na végre! Frank Tibor úr, a versenybizottság elnöke külön gratulált nekünk , és átnyújtotta a megérdemelt, jubileumi emlékplakettet mindkettőnknek.

 



 

Egy kis frissítés, és néhány közös kép elkészülte után elköszöntünk újdonsült  barátainktól, és végre azért ülhettünk nyeregbe, hogy végérvényesen a családunknak szentelhessük azt a két és fél napot, ami ebből a hosszú hét végéből még megmaradt.

 

Szép volt, jó volt, de egy jó darabig elég volt…