Menü

2017.04.23.     Hozzászólás 0

Az Island Peak megevett reggelire

A 6189 méter magas Island Peak közkedvelt célja a Mount Everest nepáli alaptáborát megjárt túrázóknak. A hegy azonban korántsem egy egyszerű trekking csúcs. Főleg nem a mostani viszonyok között. A Magyar Everest Expedíciót az alaptáborig kísérő trekking túra keretében hárman, Száraz Dénes színész, Mohai Balázs fotós és jómagam megpróbálkozhattunk a megmászásával. Berek Péter, a túránk koordinátora a hegy alaptáboráig tartott velünk.


5900 méterig hatalmas törmelékkúp némi sziklával, onnan gleccser. Hasadékok, néhol létrák, a végén egy meredek jég- és hófal, majd egy keskeny nyom a gerincen a csúcsig. A kényes részeken végig fix kötelek. A fellelhető beszámolók és videofelvételek alapján nagyjából így lehetett leírni az Island Peakre vezető normál utat. Egy izgalmas, de reális célnak tűnt.

Azonban már Chukungba érkezve láttunk némi aggodalmat serpa vezetőnk, Phurba arcán, amikor megváltozott körülményekről meséltek neki a hegyen. Ekkor még nem tudtuk, ez pontosan mit jelent, csak azt, hogy a tervezettnél nehezebb dolgunk lesz.

Száraz Dénes a csúcs alatti falon Forrás: MEE/Mohai Balázs

Száraz Dénes a csúcs alatti falon (Van még fotó, katt a képre!)

A most következő sorokat még azon melegében, az Island Peak alaptáborában, a csúcstámadás után jegyeztem le.

„Az étkezősátrat rángatja a szél, alig halljuk egymás szavát, ahogy a sátorlapok csapkodnak. Túl vagyunk a rögtönzött mászótanfolyamon, megtanultuk a mászógép használatát, ereszkedést, átszerelést. Befejeztük a vacsorát, készülődünk a lefekvéshez. Még este hét óra sincs. Az ébresztő viszont korai lesz, egykor kelünk.

Mingma kérdezi, mi legyen a reggeli. Bármit kérhetünk, csak legyen mindenkinek egyforma. Éjjel úgy sincs senkinek étvágya, legyen pirítós.

Teát készítek a termoszba, mentásat, jó lesz a torkomnak. Napok óta fulladok, alighanem a Khumbu-köhögés. Rengeteg a por a levegőben. 7 dl fér csak a termoszba. Lesz még nálam másfél liter víz az ivótömlőben és egy liter izotóniás ital külön. Ezek jó eséllyel megfagynak reggelre. De Phurba szerint, ha kisüt a nap, hamar kienged majd. Valamiért hiszek neki.

Még egyszer átválogatom, amire szükség lehet. Ennivalóval nem vagyunk túlságosan eleresztve, a 12 órás mászásra öt energiaszeletet tudok összekapirgálni, meg két zacskó aszalt gyümölcsöt. Igaz, nem zabálni megyünk, hanem mászni. De azért az 1200 szinthez kell kalória.

Forró vizes tömlőket kapunk a szakácstól. Micsoda luxus! Tenyerükön hordoznak bennünket! Igaz, hidegnek ígérkezik az éjjel, odakint -10 várható.

Bebújunk a hálózsákokba, a vizes tömlő mellé bekerül a ruházat egy része is. Minden, amit szeretnénk, ha nem fagyna szét reggelre. Mellettem Peti, a túracsapat koordinátora próbálja kényelembe helyezni magát. Ő az egyetlen, akinek nem pehely a hálózsákja. Cudar éjszaka elé néz.

Cikáznak a gondolatok a fejemben. Néhány napja másztam meg a Kala Patthart, 5645 m, előtte két napot töltöttem ötezer felett. Minden értékem tökéletes, 75-ös nyugalmi pulzus, 86 %-os véroxigén-szint. Mégis, 5000 felett nagyon lassú vagyok, hamar felszökik a pulzusom, úgy kapkodom a levegőt, mint egy paranoiás nyúl. Kilenc óra alatt kellene legyűrnöm a ránk váró 1200 szintet. Ez még a reumás csigát idéző tempómban sem tűnik irreálisnak. A serpa hegyi vezetőink mindketten többször is megerősítettek, hogy menni fog. Remélem, igazuk lesz. Megcsináljuk!

Phurba Namgyal Serpa, az egyik vezetőnk Forrás: Mozgásvilág/Pintér László

Phurba (Van még fotó, katt a képre!)

Phurba Namgyal, elsőszámú vezetőnk kétszer járt az Everest csúcsán, mindkét oldalról megmászta. Dicsőséglistáján szerepel a Cso Oju (négyszer) és az Ama Dablam, szintén négyszer. 2014-ben a legjobb barátját veszítette el az Everesten történt jéglavinában.

Mingma Serpa, a másik vezetőnk szintén tapasztalt mászó. Számos expedíción vett részt az Everesten, járt a Déli-nyeregben. A 2014-es jéglavinát épphogy megúszta, néhány méterre volt a katasztrófa helyszínétől. 2015-ben, a földrengéskor a kettes táborban volt, ahol nem sérült meg senki. Tavaly, a Lhoce-falon a fix kötelek rögzítése közben a legjobb barátja az orra előtt zuhant a halálba. Megkönnyebbült, amikor idén felkérték, hogy trekking csoportokat kísérjen, és nem kell az Everestre mennie.

Szóval a legjobb kezekben vagyunk.

Az Island Peak alaptábora éjjel Forrás: MEE/Mohai Balázs

Island Peak alaptábor éjjel (Van még fotó, katt a képre!)

„Good Mooorning!”

Phurba rázza a sátrat, ébresztő. 0:43 van. Nem akaródzik kibújni a hálózsákból. Az órám hőmérője +1 fokot mutat. Nocsak, milyen meleg van a sátorban! Odakint persze fagy. Jéghideg minden, ami a hálózsákon kívül van.

Gépiesen öltözködünk, irány az étkezősátor. Mingma hozza a forró teát, majd érkezik a reggeli. 2 szelet pirítós, vaj,  dzsem. Ezzel nem fogok messzire jutni. Minden bizalom a rágcsákban van.

Meglepetésünkre kapunk egy kis reggeli hidegcsomagot, elvitelre. Croissant, mangó juice, sajt, csoki. Be is teszem gyorsan a zsákba, hiába tekintélyes így is a súlya. Kaját nem vihetünk eleget.

Éjjel 2 van, eljött az indulás ideje. A konyhasátorból szól az „Om mani padme hum”, libabőrös leszek a hangulatától, teljesen a hatása alá kerülök. Életem legnehezebb mászására készülök, van bennem feszültség.

Indulás az Island Peakre Forrás: Berek Péter

Indulás az Island Peakre (Van még fotó, katt a képre!)

Eleinte vízszintes a terep, de 6-700 m után balra kanyarodunk, neki a hegynek. A telihold fénye beragyogja a jégsipkás csúcsokat körülöttünk, de azért használjuk a fejlámpát.

Az éjszakai mászásban van valami hátborzongató, ugyanakkor a sejtelmes fények földöntúli hangulatot árasztanak. Felettem baljós árnyként tornyosul a Hegy. A gleccser innen nem is látszik, annyira magasan van. Messze felettünk fejlámpák fényei kígyóznak. Kb. 40-en tartanak ma a csúcsra, köztünk egy nagyon hangos és nagyon nem idevaló iráni csapat.

Ahogy megkezdjük a mászást a meredek ösvényen, félreállok, elengedem Balázst, Dénest és Phurbát. Egészen más tempóban mozogtak eddig, nyilván ma sem lesz másképp. Dénes rendszeresen terepfut, remek kondícióban van. Balázs a trekking előtt járt a Grossvenedigeren, ő is nagyon jól bírja. Nekem az első fél órám amúgy is mindig a bemelegítésről szól, szándékosan is lassítani akarok. Hamar leszakadok a többiekről. Bosszant, bár az eddigiek tükrében cseppet sem lep meg. Mingma hátramarad velem, Dénes, Balázs és Phurba fejlámpáinak fényei lassan tovabillegnek. Legjobb esetben akkor látom őket újra, amikor lefelé jönnek a csúcsról, én pedig még felfelé tartok. Már ha eljutok addig.

Fázom. A kezem különösen. Hiába a vastag kesztyű, az istennek nem akarnak kiengedni az ujjaim. Phurba tanácsára nem vettem fel a vastag pehelykabátomat, mondván, úgyis hamar kimelegszünk. Ez csak nem akar bekövetkezni, úgyhogy megállok öltözni. Pár kortyot iszom is. Már vagy egy órája jövünk, de az időérzékem az teljesen elszállt.

Lassulok. Na, nem mintha eddig olajozott villámként mozogtam volna. Meg-megállok, nem tudok folyamatosan haladni. Bizonytalan vagyok, nem látom, merre fordul az ösvény. Mingma érzi a krízist, elém jön, mentálisan próbál húzni, helyettem keresi az utat. A sötétben nem mindig egyértelmű ebben a sivár sziklarengetegben, hogy merre megy a csapás.

Crampon Point - itt kerül elő a gleccserfelszerelés Forrás: MEE/Mohai Balázs

Crampon Point (van még fotó, katt a képre!)

Egy sziklacsorba mögött Mingma eltűnik. Nem figyeltem, merre ment, egyedül maradok a sötétben. Fogalmam sincs, merre tovább. „-Mingma!” – kiabálok bele a vaksötétbe. „-Here Laci, come!” – jön a válasz egy egészen váratlan irányból. Világosban persze adná magát az út, de arra még várni kell pár órát.
Szembe is jönnek, van, aki már visszafordult. Magasan felettem azonban tucatnyi fejlámpa fényét látni, mind felfelé tartanak. Ahová én is.

Nagyon gyengének érzem magam. Egyre hamarabb fogy el a levegő, pedig direkt lassan megyek. Egyre többször kell megállni lihegni. Az egész testem egyetlen ziháló tüdővé lett. Fulladok, erős köhögés rántja görcsbe a gyomromat. Na igen, mit keres egy asztmás ötezer felett? Mintha félálomban lennék, alig fogom fel a körülöttem felsejlő világot.

Négy-öt lépés, ha egy hatodikat ráteszek, elsötétül a világ, levegőért kapkodok. Muszáj türelmesnek lenni, még lassabban kell menni. De lehet ennél lassabban?!

Mingmát kérdezem, milyen messze még a Crampon point? (Ott kell felvenni a hágóvasat) „-25 perc” – mondja. De jó, akkor nemsokára elérjük a gleccsert!

Érdekes a nepáliak időérzéke. Persze lehet, hogy csak erőt akart adni, ezért mondott ilyen rövid időt, de már legalább egy újabb óra eltelt, és még mindig egy hatalmas hegyorom választ el a Crampon Pointtól. Minden hegyhát mögött feltűnik egy újabb. Ez a hegy sosem akar véget érni. Hol van már az a gleccser?

Mingma pihenőt rendel el. Ránézek az órámra, és rezignáltam állapítom meg, hogy öt óra van. Igazából le sem esik, hogy ez az első pihenőnk az eddig megtett 700 m szint és 3 óra alatt. Eddig csak egyszer került le a zsák a hátamról, amikor felvettem a pehelykabátot.

Frissítenem kell. Az izotóniás palackban csörög a jég. Az ivótömlőm befagyott. Marad a termoszból a tea. Jól esik. Az ennivaló nem jut eszembe, pedig három órája nem ettem semmit, és egyértelmű, hogy javarészt emiatt nem tudok menni.

A jobb oldali hegyhát mögött vezet az út a gleccserhez Forrás: Mozgásvilág/Pintér László

A jobb oldali hegyhát mögött vezet az út a gleccserhez (Van még fotó, katt a képre!)

Mingma közben csendben jelzi, hogy nekem mára a Crampon Point a cél. Nem vitatkozom, érzem, hogy ezzel a sebességgel és ebben a fizikai állapotban irreális a csúcs elérése. A komolyabb technikai nehézségek még csak ezután következnek. És valahogy le is kellene jönni a hegyről.

Próbálom magam belül biztatni, gyerünk, csináld, meglesz ez! Hányan szurkolnak most odahaza, nem hagyhatod őket cserben!

A test azonban nem engedelmeskedik.

Előttem egy hatalmas hegyoldal, az utolsó lépcső a Crampon Point előtt. Éppen az előttünk haladó irániak keresik az utat a sziklalabirintusban. Sokat molyolnak, bonyolult a terep. Nem vagyok jól. Itt elég egy rossz lépés, és nem fogom tudni elmesélni ezt a kéthetes csodát az otthoniaknak.

Itt a vége. 5800 méteren vagyok, az a 100 szint a Crampon Pointig már nem oszt, nem szoroz. A csúcs elérése nem reális, bár alig 400 szint. Meghozom a döntést, és megmondom Mingmának, hogy inkább itt forduljunk vissza. Egyetért.

Szomorúan, szótlanul baktatunk lefelé. Nem könnyű a terep, néhol II-es sziklabetétek tarkítják a meredek, törmelékes ösvényt. Sok száz méterrel alattunk egy gleccser. Körben kezdenek egyre élesebben kitűnni a környező hat-és hétezresek. Leírhatatlanul gyönyörű a látvány, bár lenne időm és erőm élvezni. Bár időm végül is van, de valamiért szeretnék minél előbb lejutni. Közben a nap a legmagasabb csúcsok hósipkáit vörösre, majd narancsra színezi.

Végtelennek tűnik az út lefelé. Mardos az éhség, a vizem befagyott, menet közben nem tudok frissíteni. Sebaj, még talán fél óra, és visszaérkezünk az alaptáborba.

A sátrainkhoz érve Mingma odafordul hozzám, és csak annyit mond: "Sorry man!" Megöleljük egymást. Nem rajta múlt. Borzasztó érzés, úgy érzem, mintha cserbenhagytam volna.

6:20 van. 700 szint oda-vissza, 5000 felett, 4 óra 20 perc alatt. Nem tűnik tragikusan gyenge teljesítménynek. De ahogy érzem magam...

Teázás az Island Peak alaptáborban Forrás: Berek Péter

Egy kis tea jól jön (Van még fotó, katt a képre!)

Émelygek az éhségtől. Bebotorkálok az étkezősátorba. A hátizsákomban az iso már egy jégtömb, befagyott a víz is. A termoszban van még egy kis langyos tea. A reggeli úticsomagban találok lekváros croissant-t. Negyed óra alatt tudom elmajszolni. Közben serpa szakácsunk már hozza is a termosz forró vizet. Készítek egy mézes mentateát. Jót tesz a kínzó köhögésemnek.

Vajon merre járhatnak most a fiúk odafent?

***

Félálomból ébredek, az étkezősátorba Mingma lép be. Beszélgetünk a hegymászásról, tragédiákról, a nepáliak életéről. Peti alszik a sátrunkban, húzós két hete volt, és ő is felkelt az éjjel elbúcsúzni tőlünk. Nem sokkal később ő is csatlakozik. Feltámad a szél, rángatja az étkezősátrat. Félve nézünk fel az Island Peak tetejére: méretes hózászlót tép a szél. Cudar idő lehet fent. A fiúk már biztosan lefelé tartanak, de nem lesz számukra sétagalopp.

Nézzük az órát, lassan eltelik a 12 óra. Phurba ennyit jósolt oda-vissza a csúcsmászáshoz. Átmegyek a konyhasátorba, kérek tiszta bögréket, hogy a fiúkat forró teával várhassuk. Biztosan ki lesznek fáradva egy ilyen menet után.

Peti előre megy, várja őket. Én az étkezősátorban reszketek épp a kimerültségtől, de egy lázcsillapító helyre tesz. Ebédet majd akkor kapunk, ha megérkeznek a srácok.

Aztán egyszer csak húzzák fel a cipzárt, percre pontosan 12 óra telt el az indulásunk óta. Bebújik Dénes, majd Balázs, végül Phurba. Iszonyú elcsigázottan néznek ki. Egymás nyakába borulunk, gratuláció, majd lerogynak a székbe. Gyorsan készítek nekik egy teát. Pár szóban tudnak csak mesélni. Balázs eldől, egy negyed órát szunnyad, amíg meghozzák az ebédet.”

Száraz Dénes és Mohai Balázs az Island Peak csúcsán Forrás: MEE/Mohai Balázs/Phurba Namgyal Serpa

Dénesnek és Balázsnak sikerült! (Van még fotó, katt a képre!)

Bár rendesen felkészültünk az Island Peakből, de így is okozott meglepetést. A csúcsgerinc alatti jégfal teljesen leolvadt, sziklás-jeges mix mászással lehet most rajta feljutni. Balázs szerint UIAA IV-es fokozat lehet. Ráadásul nem is a gerincre kell mászni, mert az most életveszélyes az instabil hópárkány miatt, hanem direktben fel a csúcsra. A fix kötél Phurba véleménye szerint csak lélektani volt, saját dinamikus kötelet is használt a srácok biztosításához. Minden tapasztalatára és a srácok fizikai, valamint mentális erejére szükség volt a csúcssikerhez. A fal aljában lezúgott mellettük húsz méterre egy tonnás jégtömb. Párszor rezgett a léc, de végigcsinálták. Phurba szerint a srácok messze a leggyorsabbak voltak az eddigi összes, Island Peakre vezetett partija közül. Percre pontosan 12 óra alatt járták meg a csúcsot oda-vissza, a csúcsmászáshoz 6 és fél órára volt csak szükségük. Ezen a napon összesen heten mászták meg az Island Peak csúcsát, köztük két guide. Respekt!

Sok pihenőt nem kaptunk, ebéd után ugyanis tábort kellett bontanunk. A szomszédos gleccsertó vize ihatatlan, ezért emberháton hordják fel az ivóvizet. Phurba finoman értésünkre adta, hogy nagy segítség lenne, ha nem maradnánk még egy éjszakát az alaptáborban. Így hát maradék erőnket összeszedve levonultunk a két óra járásnyira fekvő Chukungba.

Ezúton szeretném megköszönni a Henkel Magyarország Kft. és az Andreas Stihl Kft. támogatását, akik lehetővé tették, hogy belekóstoljak a hatezresek világába. A Tengerszem túrabolt gondoskodott róla, hogy se álmomban, sem pedig mászás közben ne fagyjak meg. A Rudy Project Hungary dioptriás lencsével kiegészíthető napszemüvege védte a szemem a káros UV-sugárzástól. Az Olympus Mintaboltnak hála pedig egy profi E-M1 Mark II masinával örökíthettem meg a csodálatos himalájai panorámát.

Namaste!

Az Ama Dablam a lenyugvó nap fényében Forrás: Mozgásvilág/Pintér László

Olvass többet a témáról: mount everest, island peak, himalája, nepál