Grand Canyon 100

Héjja Péter

2015/06/09

Mit csinál egy ultrafutó, ha az USA-ba utazik? Lenyomja a Grand Canyont...

Hirdetés

Ahogy március elején biztossá vált, hogy a párommal tarthatok egy 3 hónapos „kirándulásra” a nagy vízen túlra, elkezdtem versenyek után nézgelődni. Elsősorban olyan versenyt szerettem volna ami elérhető közelségben lesz, másodsorban pedig a környezet miatt jelenthet nagy élményt az indulás. Így esett a választás a Grand Canyon 100 mérföldes versenyére, amit május 16-17-én rendeztek. A másik verseny amire még beneveztem az jelenlegi lakóhelyünkön San Franciscoban lesz június 20.-án, ez a San Francisco Summer Soltice 24 órás aszfaltos pályaversenye, ami azért jelent számomra kihívást mert még nem szerepeltem hasonló 24 órás versenyen. De ne szaladjunk ennyire előre, ez az írásom a Canyonban szerzett tapasztalatokról, élményeimről fog szólni.

San Francisco csoda kis város.

Minden sarkon diszkréten keveredik a friss kávé illata a marihuánával, ahol az öltönyös, komolynak látszó emberek is futócipőben grasszálnak, és ahol simán kifizette helyettem a sörömet egy tag, (Have fun!) mert a boltos nem tudta felváltani a pénzem. Telis-teli fura figurával, és senki nem néz kérdőn ha éppen zokniban szaladsz át a sarki mosodába. Hangulatos épületei egy európai város érzését keltik. Április végén érkeztünk meg, tehát volt még néhány hetem itt edzegetni. Leginkább a parton futottam, a nagy híd lábánál lévő , de hetente egyszer átszaladtam a Golden Gate túloldalán lévő nemzeti parkba is ahol azért terepen is gyakorolgattam a mozgást.

Az első hetekben azért fogta a lábam a város. A filmekből is ismert meredek utcákat nem kell senkinek bemutatnom, itt egy átlagos 10 km es futásnál is vidáman összeszedtem +150-200 m szintet, ami egészen új volt a mostanában szigethez szokott kis pacskerjaimnak.

Mára ott tartok, hogy jómagam is túristalátványossággá váltam.

Amikor a Hyde-on szakítok felfelé, a kanyargós Lombard str. mellett, és spriccel a vér a szememből, tapsolnak nekem a fogaskerekűből.

Utazás a Grand Canyonhoz

Csütörtökön indultunk, repülővel Las Vegas-ba, majd onnan a bérelt autóval a Utah állambeli St George városba, ahol az éjszakát töltöttük egy kis motelban. Az autóbérlés azért még megért egy misét.
Bár előre lefoglaltunk mindent, ott azért persze akadtak problémák. Az előre kikalkulált összeg helyett a segítőkész kisasszony bemutatott egy olyan számlát, hogy majdnem hanyatt estünk. Kis helyreigazítás után azért sokat változott a dolog, és egy barátságosabb összeget sikerült kialkudnunk. A garázsba érve kezünkbe nyomtak egy kulcsot hogy megkereshetjük a verdát. Kis nyomozás után döbbenten álltunk egy kétüléses cabrió előtt, és már az gondot okozott hogy felhúzzuk a tetejét. Nyilván egy kaszinós-csapatós hétvégéhez a legideálisabb lett volna, de Katus megérzésére hallgatva inkább kértünk egy használható autót amiben esetleg a bőröndök is beférnek. Meg alkalom adtán el is lehet benne aludni.. Meg amúgy is..

hogy néz már ki hogy beállítasz egy terepfutó versenyre egy cabrióval??

1.StGeorge-Utah.JPG Forrás: Héjja Péter - Mozgásvilág.hu

Galériához klikk a képre!

Pénteken, reggeli után indultunk a verseny színhelyére, ami a Kaibab Lodge nevű kis faháztas pihenőhelyen, a kanyon északi peremén, a North Rim-nél volt. Az odavezető utat aznap reggel nyitották meg a turisták előtt, így hamarabb nem is igazán lehetett odamenni. Aznap kezdődött az idei szezon. Odaúton még megálltunk egy kávéra Jackob Lake-nél. Nem nagyon tudtuk mire számíthatunk a helyszínen, ez volt az utolsó lehetőség egy kis meleg étel-ital elfogyasztására.

Havazás és a nyomáskülönbség teccikérteni

Mire kiértünk a vendéglőből, nagyjából 2 cm-es hó fedte az autót.. A havazás egyre erősödött, és a besímult felhők nem nagyon akartak oszlani. Mondjuk ha kicsit előrelátóbb vagyok megnézem a szinttérképet és nem csodálkozom annyira, hiszen a verseny helyszíne majd 3000 m magasan volt. Itt azért előfordulhat májusban havazás. És csak hogy nyugodtan utazzunk, elkezdett sípolni az autó, hogy lapos a jobb első... Szuper.. Nem elég hogy a saját szakadt verdámat állandóan foltozgatom, most még ez is bereccsent itt nekem. A helyszín mellett volt egy kis benzinkút , megálltam, elkezdtem egy kis levegőt nyomatni a kerékbe. A benzinkutas, 60-as, szakállas, overálos fószer meg kijön, kérdezi: Hibaüzenet?

Mondom igen.. Megnyugtatott semmi baj, csak ugye a nyomáskülömbség tecciktudni.. Nem mi lehettünk az elsők. Igazán nagy élmény lett volna, ha két nap múlva meg a melegben szétdurran alattunk a pályán a kerék.

Versenyközpont

A versenyközpont pofonegyszerű, semmi pompa. Néhány sátor. Sátor a nevezéshez, a konyhának, egy ahol átvehettük a rajtszámot, pólót, baseball sapit, egy pedig az előre küldhető frissítésnek. A versenyeken szokásos tésztaparti azért itt is megvolt természetesen. Az asztalokra kirakott alapanyagokból mindenki kedvére kiválogatva állíthatta össze a pizzáját, amit aztán egy kis gázpalackról üzemeltethető sütőven kisütöttek. Sör-üdítő a hűtőládában, kávé a termoszban! Szolgáld ki magad haver!

Gyakorlatilag az egész kóceráj felpakolható 3-4 nagyobbacska utánfutóra, és indulhat is tovább a vándorcirkusz. Ami különösen tetszett, az a fűrészporos wc-tusoló kombi utánfutó. Illetve nem is igazán tusoló ez, csupán az utánfutó elejére felszerelt hatalmas dézsa, amiben egy fatüzeléses kályha melegítette a vizet a merüléshez. Teljesen rendben van..

5.Epitsd-magad.JPG Forrás: Héjja Péter - Mozgásvilág.hu

Galériához klikk a képre!

Így szervez a szervező

Miután becsekkoltunk megkerestem a szervezőt, Matt Gunn-t, és beszéltünk néhány szót. Elmondtam ki-mi vagyok, „hunnan gyüttem” és természetesen megköszöntem neki a lehetőséget hogy itt lehetek. A végén kezébe nyomtam egy üveg itthonról hozott jóságos Unicumot. Nem tudom hogyan ízlett neki, de egy elcsípett beszélgetésfoszlányból azt hallottam, hogy röviddel a találkozásunk után eltűnt az egyik utánfutó gyomrában, egy másik segítővel, és valami barna rumszerű italt kortyolgattak vidáman..

Matt egyébként maga is terepfutó, és 4 gyermekes családapa.

Szüksége is lehetett rá, hiszen nem volt egyszerű dolga. Szegény ember látástól vakulásig hordta a stafírungot a pontokra, hol egy terepjáróban viharzott el, hol egy quad-on száguldott a másik irányba. És hát az időjárás nem könnyítette meg a dolgát. A legtávolabbi frissítőpont kb 80 km-re volt, és megközelíteni is javarészt erdei utakon lehetett. Kb 1,5 óráig tartott odajutni 4 keréken.

Grand Canyon 100
Grand Circle Trail Series

A GRAND CANYON 100 M egyébként a GRAND CIRCLE TRAIL SERIES egyik állomása volt. A verseny honlapjáról A versenysorozat összesen 7 állomásból áll, ezek a következők:

- Antalope Canyon
- Monument valley
- Zion
- Grand Canyon
- Bryce Canyon
- Capitol reef, és a Tushars.

Mind egy szálig pompás hely az már egyszer biztos.

Egy indián mentette meg az életemet

Ezen a versenyen 50 illetve 100 mérföldön, valamint 25 és 50 km-es távokon lehetett indulni. A rajt reggelén változtatni kellett az 50 mérföldes útvonalán, mert az utak olyan rossz állapotban voltak hogy nem bírták kivinni a versenyzőket a tervezett rajtba. A 100-as rajtja és célja is egy helyen volt, ergó ez egy oda-vissza verseny. A jelölést számunkra facsipeszekre erősített, fényvisszaverő anyagból készült rózsaszínű virágocskákkal oldották meg, ahol pedig a ritkás aljnövényzet miatt nem lehetett csíptetni, vagy az út nem ösvényen haladt, kis zászlócskák kerültek. Kicsit tartottam tőle előzőleg, hogy vajon mennyire jól jelzett az ösvény, de így utólag elmondhatom, hogy a baj nem ezzel volt. Előző este álmomban eltévedtem, kiszáradtam. Nagyon szenvedtem, amikor egy indián rámtalált, és a falujába vitt ahol megmentette az életemet. De álmodtam még medvét, és lesben álló pumát is, úgyhogy nem csodálkoztam semmin.. Irdatlanul be voltam rezelve. Több forrásból tájékozódtam mérgező növényekről, gyilkos állatokról, de mindenki megnyugtatott hogy igazán nincs mitől tartanom. A csörgőkígyók nem jönnek elő ilyen hidegben, medvét, pumát nem láttak még errefelé. Persze... attól még lehet nem? Honnan is tudnák ezek? Érkeztek hírek 2 farkasról ugyan akik a környéken kóborólnak, de óriási szerencsének számított volna ha látom őket. Szerintem jobb ez így mindenkinek, hogy elkerültük egymást.

Mindjárt indulunk

A péntek délután gyorsan eltelt a haverkodással, eszegetéssel, a frissítők leadásával, lassan ránkesteledett.. A hó pedig csak szakadatlanul esett. Béreltünk sátrat előzőleg, két tábori ággyal, de kicsit hidegnek ítéltük, így a kocsiban kempingeztünk. Nem voltak éppen a legideálisabb körülmények, de valahogy csak elvoltunk. Becsavartuk magunkat a turkálósban 12 dollárért vásárolt ágytakararókba, törölközőkbe és minden egyéb, fél m2-nél nagyobb ruhadarabba amit magunkal vittünk. Venni akartunk mi hálózsákot, de annyira azért nem állunk jól hogy 100-120 dolcsit elköltsünk efféle úri luxusra. Néha ugyan fel kellett kelni kicsit melegíteni az autón, de a körülményekhez képest viszonylag jót aludtunk. A reggel hatos rajt előtt egy órával ébredtünk. A kompressziós szárat alig bírtam felerőltetni a lábamra akkorára volt dagadva. Öltözködés, kenőcsölés, zsáktöltés, hjajj hogy repül az idő ilyenkor. Persze nem is én lettem volna, ha nem az öko vécéből ugrok ki a mezőny után, mikor ellőtték a rajtot.. Kicsit hideg volt a reggel, de a havazás hajnal felé elállt. 3-4 °C-ot saccoltam, és 6-10 cm hó borított mindent. A napocska néha kikukkantott, de inkább borús idő volt. Nagy csúnya fekete felhőkkel, mintha bármelyik pillanatban újra havazhatna. Először az 50-100 mérföldesek rajtoltak, utánunk pedig a rövidebb távon indulókat engedték. A mezőny elég vegyes volt nemre, és korra való tekintettel is. Volt azért néhány idősebb figura is, akik egy két kedves mondattal, jókívánsággal megnyugtattak kicsit a rajt előtt. Jó az öreg a háznál na...

11.Karacsonyi-hangulat1.JPG Forrás: Héjja Péter - Mozgásvilág.hu

Galériához klikk a képre!

Havas első 20 mérföld

Az első 20 mérföldet gyakorlatilag hóban tettük meg. Óvatos lépésekkel osotam, ügyelve hova lépek. Mivel a bőröndömbe túl sok minden nem fért, az aszfaltos cipőmben futottam, ami azért annyira nem tapad ilyen környezetben. Az összes általam ismert, és legálisan előadható karácsonyi dalt elénekeltem magamban. Nem akartam elhinni. Elhinni hogy egyáltalán itt lehetek. Itt lehetek, és még ráadásul

a kedvenc hobbimnak hódolva futhatok egy versenyen, a világ másik végén, a Grand Canyonban.

És elhinni hogy az egyébként tavalyi 30 fok meleg után gyakorlatilag rámfagy a zsák. Na de ettől szép a terepfutás. Azért jobban élveztem mint zavart volna. Szokás szerint nem volt tervem. Menni kell, szépen, okosan aztán majd lesz valami. Enni, inni, ahol lehet zoknit cserélni, lehetőleg minél kevesebbet sétálni, és még mielőtt lemegy a nap odaérni a fordítóhoz. Mindenképp látnom kell a naplementét a kanyonban! -ennyi volt csupán a minimális elvárás.

Túltoltam a barna szofit

Nem haladtam rosszul, de valahogyan nem akart jönni a jól megszokott érzés. Az érzés amikor túl vagyok az első 30-40 km-en és kezdek besímulni. Bemelegszenek az izmok, átáll a tudat és csak pörkölöm neki. Csak nem akartam bemelegedni, és kezdtem kicsit aggódni. A tompa fejfájás egyre erősödött, a kikötődött cipőfűzőért lehajolni pedig agyrobbanással kecsegtetett. A légzésem szapora, van hogy reflexből 2-3 belégzés jön egymás után. A pulzusom az egekben, hiába variálom a tempómat kicsit több sétával, érzem hogy ez így nem lesz rendben. Egy-egy komolyabb kaptató után pedig meg kell állnom szuszogni, köhécselni kicsit.. Túltoltam a barna szofit... 50 km körül járok, a verseny 1/3-nál, és nem értem. Ez még nagyon az eleje. Nem értem hogy miért nem akaródzik a futás? Edzettem, futottam tisztességgel, szerintem nem ezzel van a baj. Fejben erősnek tartom magam, nem volt még olyan verseny szituáció amiből ne tudtam volna kimászni, most mégis egyre gyengébb vagyok. Fejben és testileg is gyengülök. Elnehezednek a combjaim, és 70 körül már csak fele-fele arányban megy a séta-futás.

Azt hiszem ez volt az a pont amikor eldöntöttem.

A naplementét megnézem, és visszafelé a második ponton befejezem a versenyt. Úgy gondolom, ha sikerül teljesíteni egy tisztességes 100 km-t az azért valamennyit vígasztal elátkozott lelkemen. Így is nagyon szép lesz. Borzalmas tusa saját magammal. Fejben tudom, hogy elvileg mindennek mennie kéne, de csak nem megy. Közben gondolkozom vajon Katussal mi lehet? Úgy kirontottam a vécéből a reggeli induláskor ijedtemben, még szerencsepuszit sem kaptam.. Csak ez lehet az átok oka.. Tudom hogy szereti ha futkározok most mégis önzőnek tartom magam. Míg én itt körbefutom a kanyont, szebbnél szebb panorámában gyönyörködhetem, Őt otthagytam egy egész napra a pumákkal meg a farkasokkal. Csak hidegebb ne legyen az éjszaka. Végül megnyugszom kicsit, ügyes lány az én párom nem lesz ott semmi baj...

Nagyjából 9000 láb magasságból indult a verseny. Ez barátok közt is 2800m tengerszint feletti magasságot jelent, és az elején még felkúszott 3000m fölé. Mondjuk erre nem fordítottam különösebb figyelmet, de így utólag mindegy is, hiszen semmi nem változott volna. Életemben nem voltam még ilyen magasan, ezért nem is csodálkozom utólag a produkált tüneteken. Nem úgy reagált a szervezetem ahogyan szerettem volna. A 100 mérföld (160 km)teljesítése alatt, 9800 láb, (2987 méter) pozitív magasságot kellett leküzdeni ami alapvetően nem annyira vészes egy terepultrán. 8 frissítőpont volt kialakítva a versenyen, melyet a versenyzők oda-vissza érintettek, tehát a 16 alkalommal volt lehetőség enni,inni öltözködni. A frissítőpontok elhelyezkedése mérföldes leosztásban: 5.5, 10, 15, 21, 28.5, 35, 38, 44.5, és 50. Az 53. mérföldnél volt a fordítopont, ahol frissítés ugyan nem volt, de cserébe innen nyílt a legszebb rálátás a kanyonra. Itt mindenki saját kezűleg lyukasztott egyet a rajtszámán egy előre elhelyezett, és speciálisan erre a célra kifejlesztett kalauz szerszám segítségével, és strart vissza. A pontok: 56, 61.5, 68, 71, 77.5, 85, 90, 94.5 Mivel az odavezető úton egy kis plusz hurkot kellett még teljesíteni, így egy ponton 3 x haladtunk keresztül. A részletesebb térképért katt ide...

A pontok ellátottsága kiváló.

Tényleg, ami szem-száj ingere. Zöldségek, gyümölcsök, gélek, leves, külön a most errefelé annyira divatos „organikus” ételek, italok.. Magamban jót nevetek ezen. Manapság kb. azért bio a bio, mert éjszaka permetezik. Körübelül ennyire hiszek én abban hogy vegyszermaradvány mentes ételeket lehet előállítani napjainkban. De mindegy, ez csak a saját véleményem.

Természetesen kedvencem az a pont, ahol még égetett szeszesitallal is kedveskedtek a futóknak!
„A Fireball nevű fahéjas likőr karakteres ízével, és szívet melengető illatával elhozza a boldogságot a mindennapokban, de nagyszerű társ egy terepultrához is”.

Egy kortyocskát azért szabad nem?

Ki tudja, hátha ettől jobban leszek.. De nem nagyon lettem jobban.
Az 50. mérföldnél lévő sátrat elérve azonban kicsit jobb kedvre derültem. Katus jött ki elém, vigyorogva integetett. Nagyon megörültem, ugyanakkor határozottan a tudatára adtam hogy most sajnos vége. Eljött hát a nagy pillanat amikor ki kell szállnom egy versenyből. Érdekes módon nem voltam nagyon elkenődve. Valahogy biztos voltam benne hogy ebből most nem tudok kihozni többet.

Kiderült, hogy miután reggel elstartoltam, Katus elszegődött önkénteskedni, hogy ne egyedül fagyoskodjon addig. Sátrat épített, levest osztott a rászorulóknak, aggregátort szerelt, részidőket jegyzetelt. Így került hát oda.

Még mindig jól álltam.

Nem tudok pontos adatokat, de a saját számításaink szerint az 50 mérföldes frissítőpontnál a 10-12. helyen voltam, nagyjából 13 óra elteltéve. Lám csak az igazi rutin rókák nem kapkodták annyira a lábukat. Nekem viszont sietnem kellett, a fények megváltoztak, közelgett a naplemente és az utolsó pont még több mint 5 km. Szerencsére még időben érkeztem Monument Point-hoz. Az egész verseny során innen nyílik a legcsodásabb kilátás a kanyonra. Szavakkal nem lehet azt leírni hogy mekkora ez az egész. A hatalmas platók, a naplementében vörös színben izzó kőzet, a végtelenség ameddig a szem ellát.

És a szavam elállt. Lyukasztottam egyet a rajtszámon és leültem. Ez egy ilyen pillanat volt. Ezt nem szabad elsietni.

Végig kell gondolni pár dolgot, gondolni a szeretteimre, azokra akik már nem lehetnek velünk. Köszönetet mondani hogy itt lehetek, és csak ülni és gyönyörködni a csodában ami megadatott. Lenyűgöző volt. Talán egy fél órát is eltöltöttem ott, nem tudom pontosan, de csak elindultam visszafelé. Eredetileg a 61.5 –es pontig terveztem a kirándulást, de mivel Katus ott várt 56-nál, engedtem a csábításnak és korábban kiszálltam. Arra gondoltam így legalább együtt vagyunk és egyszerűbben hazajuthatunk, ha bezár a pont. Beléptem a sátorba levettem a rajtszámom, és kértem egy bögre meleg levest. Számomra véget ért a verseny.

17.Monument-point1.JPG Forrás: Héjja Péter - Mozgásvilág.hu

Galériához klikk a képre!

Élet a feladás után

Viszont jónéhányan csak ezután érkeztek. Éjfél körül bejött még egy srác, lejelentkezett, majd indult tovább a fordítóhoz. Kis idő elteltével, két újabb futó érkezett. Ők viszont már visszaúton voltak a fordítótól. Kérdezték tőlük hogy találkoztak-e a sráccal aki kifelé igyekezett? Nemleges válasz érkezett, így lett is egy kis galiba.
A verseny során eggyetlen pillanatra sem működött a mobiltelefon. Sem térerő, sem internet nem volt. Számomra kicsit ijesztő volt a dolog látva ennek a helynek a nagyságát. Míg otthon, ha el is tévedsz előbb utóbb úgyis beleakadsz valami jelzésbe, vagy betonútba ami elvisz valami lakott településre, de itt.. Itt drága barátaim napokig el lehet kolbászolni annélkül hogy egyáltalán utat találjon az ember, szóval nem olyan vicces eltévedni egy terepfutó rendezvényen. Ráadásul éjjel fagyott is, így a rendezők gyorsan elindultak az eltévedt madárka nyomába. Szerencsére egy félórás keresés után megtalálták a srácot, és kiderült hogy rossz irányba ment kicsikét. A frissítőpontokon egyébként volt speckó műholdas telefon, szóval a szervezők azért tudták ellenőrizni a pontokon áthaladt futókat, és nagyjából lehetett követni ki hol lehet. Lehetett volna ilyen telót bérelni, de ki akar egy féltéglát cipelni a mellényben.

Néhány óra alvás után segítettem még a ponton összeszedni a dolgokat, majd hajnal 1 után visszaindultunk az alaptáborba. Bebújtunk a kocsiba és alvás volt reggelig. Ébredés után megnéztünk még néhány befutót, megreggeliztünk, bevártuk hogy visszaszállítsák a célba a leadott csomagokat, búcsúzkodás majd indulás.

Eredmények

A versenyt egyébként Sam Reed nyerte 18.03.44-el. (2014 ben 20.03.54 volt a legjobb idő.) Az 1983-as születésű, jelenleg Honoluluban élő srác viszonylag könnyedén nyerte a versenyt. Nem sok statisztikában szerepel, de lehet hogy érdemes lesz megjegyeznünk a nevét. Az első három helyen versenyző futók a verseny két harmadáig együtt haladtak, majd a végén Sam megépett és egy órát vert a második helyen végző Christopher Capellinire (19.01.42) Harmadik helyen Brian Dugovich végzett. (20.09.00) Brian egyébként egy speckó, lábujj közé bújtatós szandálban szaldta végig a versenyt. A nőknél az alábbiak szerint alakult az első 3 hely: Cherri Marcinko 25:37:50, Amy Rasor (26:24:51), és Lynette McDougal (27:08:00)

Gyönyörű verseny volt, fantasztikus élmény egy ilyen helyen futni. Egy kis keserűség azért maradt bennem, de tudom hogy jól döntöttem. A maradék 22 órámba még bőven belefért volna hogy teljesítsem a hátralevő 70 km-t, akár gyalogolva is, de én futni szerettem volna. Az meg már nem ment sajnos.

Megrágott a kanyon majd kiköpött.. Így is életem eddigi legfantasztikusabb versenye volt, és ki tudja..talán legközelebb sikerül.