Menü

2016.07.13.     Hozzászólás 1

Boda Péter - Mesterbike

Salzkammergut Trophy -A- táv, avagy egy túlélő naplója

C’mon Peti! – üvöltötték teli torokból a Salzbergen.


Készülődés

2014-ben lenyomtam a rettegett 7119 m mászást tartalmazó, 211 km hosszú „A” távot. Akkor tényleg csak a túlélés volt a cél, amire a célban kapott „Survival” feliratú póló is utal. Idén egy picit szigorúbb elvárásokat támasztottam magammal szemben. Már voltak konkrét elképzeléseim is, hogy milyen időeredményt és helyezést szánok magamnak.

Csütörtök délután 2 körül, indultunk útnak Szűcs Gabi (Bringabanda) és Kovács Tomi (Mesterbike ILB Factory) társaságában. Még mielőtt Pestet elhagytuk volna, beugrottunk a Mesterbike-ba, egy kis zseléért, váltógörgőért, zokniért miegymásért, majd végleg útnak eredtünk. Irány Gosau am Dachstein!

Pillanatok alatt eltelt a röpke 5 és fél órás utazás, kicsit mindenki be volt zsongva a Salz miatt. Gábor először próbálkozott meg a „B” táv teljesítésével, Tomi szintén ezt a távot választotta. Nagyot akart menni idén, javítva a tavalyi eredményén. (A „B” táv az a 120 km, azaz hosszútáv normális embereknek). Régi montis élményekről, edzésekről, az élet egyéb területeiről dumáltunk, majd hopp ott termettünk az osztrák mesevilágban, a Hallsatter See környékén.

Kis bolyongás után megtaláltuk a szállásunkat Gosauban. Egy 3 fős ajkai különítmény lakott a mi emeletünkön, ők segítettek telefonon odatalálni.

 

A versenybeszámolót a Mesterbike - a BMC kerékpárok kizárólagos hazai forgalmazója - támogatta.

 

Péntek reggel amint felkeltünk, összeszedtük magunkat és bringára pattantunk. Felfedeztük a falut, átnéztük működik-e a technika, átmozgattunk, majd utána indultunk Bad Goisernbe, a rajt/cél területre. Az „A” távosoknak, így nekem is kötelező volt a Bike-Check. Hosszas sorban állás után átnézték a bringámat, rendesen karban van-e tartva, el lehet-e vele indulni másnap. Rendben volt minden.

 

Elszántan és nyélen készülünk a holnapi megmérettetésre Forrás: Boda Péter - ILB Mesterbike

 Galériához klikk a képre! 

 

A rajtszámok átvételéig, még volt egy kis időnk, úgyhogy ebédeltünk és megcsodáltuk a bringás expót. Nagyon ellen kellett állnom a csábításnak, hogy ne szórjam el az összes eurómat. :D

A rajtcsomagok átvétele után irány vissza a szállásra. Kezdődött a délutáni izgulás, készülődés, szöszmötölés. Mindennek az ötszöri átnézése. 9-kor terveztem lefeküdni aludni, előtte filmeztünk, megittam egy sört, bekajáltunk, hogy egy picit könnyebben menjen a korai fekvés. Viszonylag normális időben sikerült elaludnom.

  

A verseny napja

3:40-kor csörgött az óra. Káromkodtam egy jót, miközben levetődtem az emeletes ágy tetejéről. A többiek még alhattak bőven a 9 órai „B” táv rajtig, de kibírták röhögés nélkül, ahogy félálomban, reggeli nélkül veszem fel a bringás ruhát. 3:50-re meg volt beszélve a szomszéd gasthofban megszálló, szintén „A” távos Zsemberi Zolival, hogy lemegyünk kocsival, együtt a rajthoz. Az istállóban már előre fel volt nyergelve a ló (rajtszám, kulacsok isoval, beolajozott lánc). A hátizsákom is ki volt készítve, reggelivel, a rajt utáni dolgaimmal és egy váltás ruhával együtt. Csak átgurultam Zoliékhoz, és már indultunk is. Az álmosságot felváltotta az izgatottság.

Juhú hajnal 5-ös rajtra megyünk. Megint itt vagyok a Salzon és már megint nem vagyok normális, hogy itt vagyok.

Hát ez valahol király életérzés!

Kipakoltunk a kocsiból, reggeliztem miközben kerestem a csomagmegőrzőt. Meg is találtam kivettem a táskából a szerszámokat, géleket, belsőt, mindent, amire verseny közben szükségem lehet, majd leadtam a hátizsákomat.

Egy olasz sporttárs cinkosan intett és segített beemelni a kordonon keresztül a bringámat, hogy legyen jó rajthelyem. Készen álltam, vártam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Jött is, eső és a rajtot jelző sípszó formájában.

 

Álmos és elszánt tekintetek a hajnali rajtnál. Bár ez amúgy sem látszott, mert még sötét volt Forrás: Boda Péter - ILB Mesterbike

Galériához klikk a képre! 

 

Lassan megmozdult a mezőny. Próbáltam helyezkedni, furakodni előre, nem mintha nem lenne elég idő mindenféle akcióra 211 km alatt, de féltem, hogy a legelső komolyabb lefelén majd beragadok, ha nem vagyok elég jó helyen. Egy nagy mászással kezdtünk, rögtön az első kanyar után. A Raschbergre mentünk, 500 m-ről másztunk fel 1300 m fölé, még viszonylag nagy tömegben, hajnalok hajnalán. A 350. hely környékéről sikerült elrajtolni, így kellett törtetnem előre.

Útközben találkoztam, Halász Robival és Csoka Zsolttal. Velük picit beszélgettem mászás közben, aztán láttam, hogy nagyobb tempót mennének az elején, mint én, így lemaradtam tőlük.

Eseménytelenül telt a következő hegy is, a Hütteneckalmra. Schotteres lejtőzések, és emelkedők, még nagyon messze volt a vége, mindenki „pihent”. Aztán következett az első komolyabb, technikásabb lejtő, az Ewige Wandról.

 

Az eső még mindig esett csúsztak a kövek, kimosta a víz sok helyen a pályát. Láttam, hogy előttem sokan inkább leszállnak és tolják lefelé, az egyik kritikus szakaszon. Megpróbáltam, nyeregben abszolválni a fent említett részt, de kisebb esés lett belőle, így inkább nem kísérleteztem többet vele. Ezen a hosszú távon amúgy sem nyernék vele sokat – gondoltam. Inkább rohantam le a sziklákon, kézben a bringával.

Láttam, hogy jön mögöttem, egy belga srác, aki jól tud menni, és mer is előzni veszélyesebb részeken. Elég agresszíven törte az utat, be is álltam mögé.

 

Sötét gondolatokkal küzdve Forrás: Boda Péter - Mesterbike ILB Factory

Galériához klikk a képre! 

 

Kisebb megnyugvás következett, pici sík rész, majd másztunk a Waldgraben-hez, aszfalton és schotteren. Közben a mászáson egy orosz sporttárs kinézett magának, tette rám a kereket, ha visszavettem ő is visszavett. „Ahj nem vagyok én olyan PRO, de köszönöm a bizalmat.” :D

Még mindig nem mertem nagyon akciózni, mivel csak cirka 50 km telt el. Minden frissítőn kötelező jelleggel megálltam enni szilárdat. Amúgy is inkább energia szeletet vittem és kevesebb zselét.

 

BlackSoup

A 70. km-ig stabilan jöttem fel, közben az eső végig szemerkélt, majd jött a fekete leves. Kezdtem érezni, hogy a jobb lábamon a cipő mintha lötyögne, alig tartja a pedál a stoplit. Megálltam és láttam, hogy teljesen laza az egész. A mögöttem lévő olasz srácnak megmutattam, hogyan kell magyarul káromkodni, majd meghúztam a cipőmet és visszapattantam a nyeregbe. Most jónak tűnt. Tauerkreuzung-ra felfelé próbáltam visszaszerezni a szerelés előtti pozíciót. Innen aztán a lefelé, erre egy remek alkalomnak bizonyult.

Csúszós, szűk ösvényen vitt az utunk. A legtöbben inkább leszálltak és nem kockáztattak, én tudtam menni és piszkosul élveztem, ahogy sorra hagyom ott az alpesi országokból érkezett versenytársakat. Egy enyhe mosoly ült ki az arcomra, annyira tetszett ez a lefelé és az egész szitu, hogy már szinte nevettem. Túl szép is lett volna ahhoz, hogy igaz legyen kezdtem sokat gondolni magamról és megpróbáltam felugrani egy hatalmas sziklára lendületből, amin többnyire átemelte gyalog a bringát mindenki.

Sikerült is az attrakció, de hallottam a hatalmas szisszenést.

Defekt! Jól odacsaptam a hátsó kereket, kiszakadt a külsőm oldalfala.

Így már nem érte meg bravúroskodni! Meg kellett állni a szakadó esőben szerelni. Az összes megszerzett pozíció odalett. Ömlött ki a tej, a hátsó kerékből, tuszkoltam bele a saras, vizes belsőt. Jó 1,5 cm-es szakadás keletkezett, az oldalfalon. Kikandikált a belső, ahogy felfújtam. Kicsit megkérdőjeleztem, hogy be tudom-e fejezni így a versenyt. Még vissza volt 130 km és ez így nagyon neccesnek tűnt, hogy ki fogja-e bírni. De ilyen ez a sport, a technika ördöge sosem alszik, ezt el kell fogadni.

Mentem tovább ismét visszaesve hátra. Közben megint lazult a stopli. A frissítőn próbáltam húzni rajta, egy lelkes osztrák csaj odaszaladt egyből egy nagyobb imbusszal segíteni. Módosítottuk a pozíciót, átcsavaroztuk másik furatba hátha jó lesz. Kezdte kivájni az alja, a cipőm talpát, már alig volt felület ahol megtámaszkodhat a stopli, ezért lazult folyton.

Mentális mélypont következett. Szakadt az eső és ezek a dolgok a nyakamba! Hjaj! Ez van, ilyen egy 211 km-es verseny! Még innen is fel lehet jönni, van idő, nyomjuk inkább, ne engedjünk teret a kis démonoknak!

 

És még egy (No Tubes, no irony) Forrás: Boda Péter - Mesterbike ILB Factory

Galériához klikk a képre! 

 

Innentől kezdve minden mászáson ott motoszkált a fejemben a stopli. Mikor lazul ki megint? Aztán még nem ért véget. Jött a váltó, tele ment sárral és nem üzemelt rendesen a kistányérra csak lábbal tudtam lerakni a láncot. Pont azzal a lábbal, amit nem szabadna mozgatni, mert hajszálon függ a stopli stabilitása.

Ideges voltam, emiatt nem koncentráltam és nagyobb tempót mentem felfelé a második Hütteneckalm mászáson a kelleténél. A tető előtt éreztem, hogy nem oké, fogy az erő is, ha így folytatom csúnya eléhezés lesz. Inkább megálltam a frissítőponton és 4-5 percet eltöltöttem. Próbáltam egy tartalmasat ebédelni. :D (Zsíroskenyér falatok, dinnye, süti).

Közben kezdtem lenyugodni, elfogadni a valóságot.

Megszívtam a cipővel és a külsővel, jól hátra estem, de attól még milyen fain kis verseny ez.

A második Ewige Wand lefelén ismét elememben voltam, engedtem, mint a hülyegyerek és közben „Achtung, links, recht, dankéztam” folyamatosan. Aztán a lejtő alján stopli húzás. (Ezt már innentől kezdve :( -al jelzem, mert hosszú lenne mindig kiírni.)

Túl voltam a táv felén, jött a könnyebbik fele. Itt már próbáltam ráállni egy nagyobb tempóra. Legalább itt már nem lesznek nagy rázkódások, sok a schotter kevesebbszer kell :( -ni. Kicsi 900m-es hegy követezett, de azért fájt ez is 120 km után. Ezen a szakaszon együtt haladtunk az F távosokkal, akikhez képest úgy néztünk ki, mint a disznók. (Lényegében, mindenkihez képest úgy néztünk ki, mint a disznók).

 

Ami ez után következett az a legbrutálisabb lefelé a Salzon

Meredek letörések, éles, szűk kanyarok, hatalmas sziklák gyökerek, nem létezett ideális ív. Körülbelül a felét tudtam nyeregben abszolválni, azt is rettegve, kapaszkodva a fékekbe. Legalább az osztrák sporttársak „Super, bravo”-ztak, amikor látták, hogy bírom ülve. Aztán rájöttem, hogy ennek most nincsen sok gyakorlati haszna. Nincsennek csajok a pálya szélén, akik látják, hogy itt lemerek jönni és még a fék is kopik. Na meg azért féltem is.

Technikai és frissítő zóna jött, olajoztam a láncon és vittem 1-2 banánt sütit a zsebembe, meg egy teli kulacsot. Ja és :(

Jött kb 15-20 km majdnem sík rész a Hallstattersee körül. Két osztrákkal maradtam, próbáltam váltottvezetésre célozgatni a testbeszédemmel, de nem vágták miről van szó és alig akartak előre állni. Otthagytam őket és mentem saját zsíron, lehet már egy picit el voltak készülve.

 

Salzbergi támadás

Jött Obentraum, frissítés, :(, majd Hallstadt és a salzbergi mászás vette kezdetét. Éreztem, hogy itt támadni kell, mert nagyon jól éreztem magam. Ez az emelkedő néhány helyen több mint 30%-os, 500 m szint mászással, iszonyúan fájdalmas tud lenni a 150. km-nél. Mellettem az olasz srác engem kérdezgetett, hogy végig ilyen meredek lesz-e. Picit elszomorítottam a válaszommal, (azért magamat is).
Na de, sorra hagytam ott mindenkit, kezdtem élvezni a mászást. 50 méterenként állt valaki, aki kiabálta a nevemet és bíztatott, a japán turistáktól elkezdve, a helyiekig. Nem akartam csalódást okozni, már majd leszakadtak a lábaim, de végül sikerült kitekerni az egész Salzberget, olyan epikus lendületet adtak a szurkolók.

C’mon Peti! – üvöltötték teli torokból a Salzbergen.

Ez volt azon élmények egyike, ami miatt érdemes kijönni, egy Salzkammergutra versenyezni. Annyira lelkesülnek, a nézők, mintha egy családtagjuknak szurkolnának.

Már csillagokat láttam, de egy öt fős medvének, békának és disznónak öltözött kis csapat futott mellettem és üvöltött a képembe. (Ezt más versenyző is mondta szóval nem hallucináltam. :D Teljesen extázisba estek, amikor látták, hogy bírom tekerve, megfogtak és toltak 10 métert. :D Én meg átvettem a lelkesedésüket és nem éreztem fájdalmat többé. Feltekertem az egészen és közben rengeteget előztem. Még :( sem volt.

 

Jött egy pici lefelé majd következett a leghosszabb mászás

Egy végeláthatatlan meredek felfelé 1000 m emelkedéssel. A Roßalm. Ez volt a mumus. Itt már nem volt, aki bíztasson. A saját fejemben kellett összekaparni és fenntartani egy elszánt állapotot. Nagyon hullott a mezőny, egy páran tolva bandukoltak felfelé, volt, aki az út mellett üldögélt szomorúan. Egy két bíztató szót ilyenkor odaszóltam, de nagyon demoralizáló volt látni, elképzelve, hogy én is lehetnék az egyikük. Mindig azt hittem, hogy a következő kanyar már a vége lesz, de sosem ért véget.

Már kezdtem elfogadni, hogy valami hiba van a mátrixban és egy végtelen ciklusba kerültem. Csak mászok-mászok, innentől kezdve ez az élet és egyetlen szórakozásom, hogy a mátrix változtatja a sporttársak mezeit, akiket elhagyok. Csak én előztem, engem nem előztek és ez az, ami végül lendületben tartott egészen a csúcsig.

Éreztem, hogy egész jó helyen lehetek már, de az órámon láttam, hogy nem lesz meg a tervezett 13 óra alatti idő, esetleg 14-be még beleférhetek, ha sietek.

A csúcson megláttam sok olyan sporttársat, akikkel még a defekt előtt mentem. A stoplim teljesen ferde laza, a cipőm talpa kivájva, de már nem volt lelkierőm megállni. Jött egy hosszú lejtő a Gosausee-ig, szorítanom kellett a kormányt, hogy ne rázódjanak az ujjaim, teljesen elkészültek. Fékezéshez, egy pár ujjal el kellett volna engedni a kormányt, de az túl fájdalmas volt, sokszor inkább kockáztattam és határon vettem a kanyarokat. Ennek köszönhetően gyorsan leértem, de volt emiatt egy két nagyon parás helyzet.

 

Ez már nem tűnt játéknak

Picit le kellett higgadni és tornásztatni az ujjaimat, amikor lehetett. 180 km-nél jártam a legutolsó komoly mászás következett. Megálltam a frissítőpontnál, a kóla zsíroskenyér kombót választottam. Közben találkoztam megint az imbuszos osztrák csajjal, a frissítőponton álldogált. Kérdezte, hogy rendben van-e a „stopfel”, meg hogy kell-e egy kulacs víz. Jól esett ez a szimpátia, elfogadtam és indítottam az utolsó nagyobb támadást. Ez már egyre jobban fájt, zsibbadt a talpam is. Nem foglalkoztam vele, összeálltunk „A” távosok egy 5 fős bolyba. Kellemetlen volt a tempó, a sor végén szenvedtem, de nem akartam elengedni őket. A hegy közepén az elöl álló osztrák támadott én meg összeszedtem magam és el tudtam menni vele. Sokáig nem bírtam leszakadtam és azon kaptam magam, hogy egyedül maradtam, de legalább a többi 3 ellenfelet letudtam magam mögött.

A vége előtt egy kicsivel megpillantottam Szűcs Gabit a „B” távról. Megörültem neki, tök jól esett, hogy valaki odaszól nekem: „Nyomjad neki apóca!”

Végig bírtam a hegyet jó tempóban 188 km-nél jártam. Innen már csak többnyire lefelé és apróbb huplik lesznek. – gondoltam. Gosauba érkeztünk „hazai pálya”, a szállásunk is látszódott.

 

Az utolsó 20 km

Adtam neki, ahogy csak tudtam, egy pár helyezést még javítottam. 3 km-el a vége előtt láttam meg magam előtt a kategóriám 20. helyezettjét, akit már nem sikerült befogni, sajnos kiszúrta, hogy jövök. 12 másodperccel előttem ért célba, így 21. lettem. A TOP 20-ból kicsúsztam, ami a célkitűzésem volt, de úgy voltam vele, hogy annyi gátló tényezőn kellett magamat keresztülvágnom verseny közben, hogy ez így teljesen belefér. Elégedett vagyok, a pályán néha változnak az elvárások, a körülmények függvényében.

 

13:25-ös idővel a célban Forrás: Boda Péter - ILB Mesterbike

Galériához klikk a képre! 

 

A célban Kovács Tomi fogadott, ügyesen elmagyarázta, hogy most hol vagyok, mi történik, és mit kell csinálni, tekintettel a kissé kábult állapotomra. Fantasztikus élmény volt egyébként beérni. Több száz néző dobolt a kordonokon, úgy őrjöngtek amikor megláttak, mintha minimum egy világkupán lennénk.
Azt hiszem jövőre is ki kell jönnöm, Európa egyik legrangosabb montis versenyére, mert ez kihagyhatatlan.

 

Verseny utáni kalandok

A szálláson ünnepi hangulat uralkodott, legyőztük a hegyeket, kicsit ki akartunk rúgni a hámból azzal, hogy elmegyünk aznap este sörözni és pizzázni.

Kocsiba be, ablakot le, könyököt ki, kettesbe be. Ja, nem! :/ Az utóbbi sajnos nem sikerült, ugyanis a váltó beragadt, egyesbe és nem mozdult. Úgy gurultunk végig a fő úton a közeli benzinkútig, ahol le tudtuk rakni a kocsit. Nem tudtunk mit, csinálni egyszerűen nem jött ki egyesből, ott kellett hagynunk az autót.
A sör meg a pizza se jött össze teljesen, csak lasagne volt már az utóbbi helyett, de azért a jó hangulatból nem adtunk alá.

Másnap Tomi továbbment Németországba, mi meg maradtunk és kicsit montiztunk, fürödtünk a Gosausee gleccsertóban. Jó volt nyugisan szétnézni a parton, úgy hogy nem kell rohanva versenyezni. Azért a rajtszám még fent volt egy napig, nagy volt a respectje a helyiek körében, csak úgy, mint a fekete pólónak.

Az élelmiszer boltba belépve, a pultos „Hero, hero!”-zott, az étteremben is megnéztek minket a „Survival” és „Trophy Hero” feliratú pólókban, megjegyezte a pincér, hogy szép teljesítményt nyújthattunk odakint.
Volt a szálláson egy ajkai autószerelő srác nagy szerencsénkre. Ő analizálta a problémát a kocsival kapcsolatban. A váltótartó bak volt a ludas, próbáltunk osztrák szervizből szerezni, de nem akartak kijönni és beszerelni, a kocsival meg nem tudtunk megmozdulni. Legalább a szállásadóval meg lehetett beszélni, hogy ne reggel 10-kor kelljen kiköltöznünk, hanem este, amikorra megérkezik Magyarországról a trailer. Kedves és megértő volt ez ügyben.

Előtte tudtunk legalább bringázni egy picit, megnézni Hallstatt-ot. Este 8 körül összepakoltunk és kiköltöztünk a lerobbant kocsiba, ahol a trailerre várakoztunk egy órát…. Hatalmas viharban.

Az elszabadult kukáktól is meg kellett védeni a karosszériát. Orkán erejű szél, zuhogó eső és terebélyes köd lepte el a vidéket.

Aztán csak elállt és jött a felmentő trailer. Kedden fél 5-re haza is értem Budapestre, egész éjszakán át tartó utazás árán. (Azt már nem is merem mondani, hogy a trailer váltója is bedöglött miután engem kiraktak a Rákóczin :’) ).

Egy dolog biztosnak tűnik, jövőre újra itt a helyem, hajnal 5-kor a rajtnál.

 

Csapatom névadója, a Mesterbike kerékpárbolt és kávézó a BMC kerékpárok kizárólagos magyarországi forgalmazója.

   
Olvass többet a témáról: Boda Péter, Salzkammergut Trophy

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.


  • Izga Mizga 2016.07.15.   22:06

    Izga Mizga

    Egy lassan 50 éves, idén először az "E" távot teljesítő szeretné kifejezni elismerését az eredményért - és a leírásért is. Gratulálok! VL

    válasz erre...