Mária képek a Mátrában Hír

www.matra.hu
2006/11/28
R ég jártunk a Mátrában, így jött az ötlet, hogy menjünk el egy kellemes sétára, szintidő nélkül, csak úgy magunkban. Ez a csak úgy magunkban végül öt főt jelentett: Hajni, Lachtal, Döme, Csaba és jómagam személyében. Reggel a Népstadionnál (nekem ez az elnevezés már megmarad) találkoztunk, és vártuk a 6.45-ös busz indulását Mátraháza felé.
Hirdetés

A busz a sok felszálló miatt pár perc késéssel indult, hiába a helyre szóló jegyek, csak egy sorral hátrébb sikerült helyet foglalnunk, de nem tartott sokáig az utunk, mert alighogy kikanyarodtunk a Stefánia útra, a busz fogta magát, és bemondta az unalmast (bedöglött a váltó). Mintegy fél órába tellett, hogy cserebusz jöjjön, így már majdnem fél nyolc volt, hogy továbbindultunk. A busz a késést behozta (rajtunk kívül más túrázók örömére is), így menetrend szerint érkezett meg a mátraházai buszállomásra, amihez Döme hathatós segítsége is kellett, ugyanis mint kiderült, a cseresofőr nem ismerte az útvonalat, most először járt erre, így ő megállás nélkül fel akart kanyarodni. Kékestető felé. Megérkezvén a váróteremben elkértük az OKT-bélyegzőt, és némi készülődés után megkezdtük a túránkat. A hosszas buszozás után nagy lendülettel beszélgetésbe kezdtünk, így fel sem tűnt a hegymenet a kékestetői sípályán, igaz, nem is vettük sietősre, csak Csaba lendült bele annyira, hogy mikor mi féltávnál voltunk, ő már majdnem fentről integetett vissza. Gyönyörű tiszta volt az idő, sütött a nap, így hamar lekerültek a felső rétegek a ruházatunkból, és nyárias öltözékben támadtuk a Hegyet. Az adótorony egyre csak közeledett, de mielőtt megpaskoltuk volna a csúcskövet, tettünk egy kitérőt a Szanatóriumhoz, hogy begyűjtsük a szükséges bélyegzést. Ekkor már fent volt a buszunk is, és ismét Döme segítségét kérte a sofőr a visszaútra, majd az eligazítás után felmentünk a csúcsra, és készült rólunk egy csoportkép. A tető étterem még nem volt nyitva, pedig jól esett volna egy reggeli kávé vagy tea. Kékestető után hosszas lejtmenetbe kezdtünk, és a Sötét-lápa-nyerget, majd az Erzsébet-keresztet és a Sas-kőnél lévő emlékművet vettük célba. Útközben vissza-visszafordulva gyönyörűen látszódott a hátunk mögött hagyott Kékestető, valamint a nem is olyan messze lévő Galyatető csúcsa. A gerincen haladva igen csípős szél kapott oldalba minket, de szerencsére nem tartott sokáig, és egész nap nagyon jó időben volt részünk. A Sas-kő után a Disznó-kőnél lementünk a kilátópontra, ahonnan csodás panoráma tárulkozott elénk, a Mátra az ősz ezernyi színében pompázott a lábunk alatt. Fotózkodtunk egy párat, csodáltuk a tájat, majd indultunk tovább, hogy a Markazi-kapu után a Hatra-patak-tető közelében lévő Mária-képet begyűjtsük az igazolófüzetünkbe (érdekes volt megtekinteni egy ilyen hologramos képet az erdő közepén). Innentől jelzetlen erdészeti úton mentünk egészen a Hármashatár erdészházig, ahol megpihentünk és egy korai ebédet tartottunk. Az erdészháznál nagy forgalom volt, ugyanis egy kisebb csapat szintén itt lazított, mielőtt Markaz felé vették volna útjukat. Mielőtt továbbindultunk volna, eljött a közelgő télre való felkészülésünk első momentuma, és előkerült az elmúlt télről jól ismert mézes-barack pálinka, ami igencsak jó kedvre derített minket. A bélyegzés begyűjtése után elkezdtünk mászni a Nagy-Szár-hegy meghódítása végett, ami egész hamar sikerült is, és nem mulasztottuk el a pihenést a Mátrabérc túra egyik jellegzetes pontjánál, ahonnan gyönyörűen látszik a Kékestetőig előttünk álló útvonal. Következett a Cserepes-tető, majd nemsokára az Oroszlánvár megmászása. Még az Oroszlánvár előtt találkoztunk Pincz úrékkal, akik a Mátra Bátrán történt elkavarásuk tiszteletére eljöttek ismét, hogy jobban szemügyre vegyék, mit rontottak el egy héttel ezelőtt. Az Oroszlánvár után kissé kellemetlen leejtő következett, igaz: sokkal keményebb itt feljönni tavasszal a Mátrabércen. Apropó Mátrabérc! Ha a túrát nem kora tavasszal rendeznék, hanem ilyenkor, amikor sűrű aljnövényzet lepi el az erdőt, akkor bizony sokkal többen lennének rákényszerítve az útvonal követésére, hiszen volt több olyan szakasz, ahol most nem tudtak volna kanyarokat levágni, mert a bozóton át sem lehetett látni, nemhogy áthaladni rajta. Leérve a Domoszlói-kapuhoz, letértünk az OKT jelzésről és tovább ereszkedtünk a következő Mária-képig, egészen a Závoz-völgyig. Innen egy visszafelé szakasz következett a Domoszlói-kapuhoz, majd tovább haladtunk a kéken a Jagus csúcsáig, ahonnan a Csurgó-kutat és az ott található emlékoszlop megtekintését tűztük ki célul. Ekkor már igencsak vízhiányban szenvedtünk többen, így reménykedtünk a kút használhatóságában. Végül sikerült vizet mernünk a kútból, egy otthagyott füles műanyagpohár és egy hosszú bot segítségével. Érdekes volt, még így sem ittam az erdő közepén! Itt már igencsak időhiányban álltunk az utolsó Recskről induló, még szombati hazajutást jelentő vonathoz, így muszáj volt rákapcsolnunk. A Sánc-völgyig tovább ereszkedtünk, majd megkezdtük az utolsó hosszan tartó mászásunkat a Jóidő-nyakig (útközben elhaladva egy majdnem teljesen összedőlt vadászházat is láthat az ember), ahol már nem volt megtalálható az említett romos állapotban lévő Mária-kép. Sajnos a Jóidő-kút nem szolgáltatott újabb frissítéssel, pedig jól esett volna, csakúgy, mint tavasszal. Az Arborétumot elhagyva kicsit keresgélni kellett a jelzést, mert eredetileg a kerítésen belül kellett volna haladnunk, ahova ki volt írva, hogy nem az a jó irány, kívül pedig két párhuzamos út indult el balra. Végül megtaláltuk a jelzést, igaz: ehhez mintegy 50 métert kellett megtenni a kereszteződéstől. Itt már nagyon szaporán szedtük a lábunkat, mígnem egy gallyakból készült barikád állta utunkat az erdő szélén (nyilván az autósok és a motorosok miatt). Átmásztunk rajta és hamarosan elértük a műutat, ahonnan már csak másfél kilométer volt hátra a vasútig. Futásnak eredtünk és nagy szerencsére elértük a vonatot, mintegy 2 perccel az érkezése előtt estünk be és még jegyvételre is volt időnk (még szerencse, hogy reggel a busz behozta az indulásnál összeszedett késést). Megkezdtük a több mint három és fél órán át tartó hazavonatozásunkat két átszállással, vacsorázással és természetesen a maradék pálinka elfogyasztásával. A kisterenyei átszállásnál hirtelen nem tudtuk, hogy melyik bent álló vonatra szálljuk át, és segítséget kértünk az egyik kalauztól, akit megkérdeztünk, hogy merre megy az a vonat, amelynél ő állt. A válasz a következőképpen nézett ki: előrefordult a mozdony irányába, és felmutatott, hogy: „Arra!”. Pedig se szőke nem volt, se nő nem volt! Mire hazaértünk, kellemesen elfáradtunk és bedőltünk az ágyba. Nagyon jó kis túra volt, azt hiszem az utolsó nyári napot sikerült kifognunk az idei évben! Hikerworm
Hirdetés