Menü

2019.08.19.     Hozzászólás 0

Szigorításokat tervez Nepál az Everesten

Nepál évről évre újabb szabálycsomaggal igyekszik a számára kedvező irányba terelni a himalájai magashegyi mászást, amely az ország legnagyobb turisztikai bevételi forrása. A szabályok egy része látszatintézkedés, amely az éppen aktuális turisztikai miniszter fontosságát hivatott demonstrálni, más részükkel a valós problémákra igyekeznek reagálni, jól vagy rosszul, de többnyire kevés eredménnyel.


Idén a szokottnál is nagyobb a nyomás az illetékeseken, miután az átlagosnál többen haltak meg a Himalája tavaszi szezonjában. A világot ugyanakkor körbejárta Nirmal Purja ex gurkha katona fotója az Everesten sorban álló csúcsaspiránsokról, amit a mainstream média azonnal felkapott. Így a halálesetek is nagyobb reflektorfényt kaptak a megszokottnál, a hegymászást távolról sem ismerők pedig azonnal levonták a téves következtetést, hogy az emberek a sorban állás miatt halnak meg. Az ok azonban nem a tömeg. A 11 tavaszi halálesetből talán négynél játszhatott közvetett szerepet a lassú haladás – ami persze pont néggyel több, mint ami elfogadható – de a probléma gyökere máshol keresendő.

Mount Everest Forrás: Mozgásvilág/Pintér László

Egyrészt a kereskedelmi expedíciókra befizető mászók jelentős részének eleve semmi keresnivalója nem lenne egy nyolcezresen, annyira minimális magashegyi tapasztalattal rendelkeznek. Másrészt, egyre több az olyan inkompetens szervezőiroda, amely a szolgáltatási színvonalon spórolva próbál aláígérni a konkurenseknek, hogy megvethesse lábát az igencsak jövedelmező piacon. Miközben a hosszú ideje kereskedelmi expedíciókat szervező nyugati, valamint szintén minőségi szolgáltatást nyújtó nepáli irodák szakképzett hegyivezetőket alkalmaznak, megfelelő biztosítással rendelkeznek, kellő mennyiségű oxigénpalackot biztosítanak a klienseik számára és megkövetelnek tőlük egy minimális hegymászó tapasztalatot, addig az olcsó irodák biztosítási háttér nélkül, minimális mennyiségű oxigént biztosítva gyakorlatilag bárkit felvisznek a hegyre, ahol az sem ritka, hogy pár évvel ezelőtt még kecskepásztorként dolgozó serpát neveznek ki mellé hegyi vezetőnek, aki egy veszélyesebb helyzetben szó nélkül hagyja magára a klienst a halálzónában. Az ismert amerikai Himalája-blogger, Alan Arnette gyűjtésében elég jól kirajzolódik, hogy a halálesetek mely szervezőirodák kliensei közül kerülnek ki. A nepáli turisztikai minisztérium minap tartott sajtótájékoztatóján bejelentett javaslatcsomag ennek a két fő veszélyforrásnak az enyhítését célozza. Sajnos, az 59-oldalas jelentés kizárólag nepáli nyelven elérhető, így kénytelen vagyok a sajtótájékoztatón jelen lévő médiumok által írt angol nyelvű cikkek információira hagyatkozni (források a cikk végén). Ezek szerint a főbb intézkedések:

  • a klienseknek bizonyítaniuk kell alkalmasságukat, melyhez igazolniuk kell, hogy sikeresen megmásztak egy nepáli, 6500 méternél magasabb csúcsot (ilyen javaslat már korábban is volt, akkor hétezer méteres limittel, végül nem vezették be)
  • szintén dokumentummal kell igazolniuk egészségügyi alkalmasságukat (ilyen szabály már most is van életben)
  • csak olyan irodák vezethetnek túrát az Everestre, amelyek vagy szerveztek már sikeres nyolcezres expedíciót, vagy van legalább három éves tapasztalatuk egyéb sikeres magashegyi expedíciók szervezésében
  • a kereskedelmi expedícióknak minimum tarifaként az Everestért 35 ezer, a többi nepáli nyolcezresért húszezer amerikai dollárt kell felszámítaniuk (ebben nagy valószínűséggel benne van a 11 ezer dolláros csúcsengedély is). A kliensnek igazolnia kell a kifizetett összeget a turisztikai minisztérium felé, csak akkor kapja meg a csúcsengedélyt. Ezzel akarnak véget vetni az egészségtelen versengésnek az irodák között
  • minden kliensre jutnia kell egy hegyivezetőnek
  • javasolják, hogy csak nepáli állampolgár lehet szirdar, hegyivezető vagy magashegyi teherhordó
  • az irodáknak rendelkezniük kell képzett hegyimentő csapattal, valamint a magashegyi betegségek kezelésében jártas orvossal

Vegyük sorra, mi ebben az újdonság, illetve mely javaslatoknak van realitásuk.

Átkelés a gleccserhasadékon Forrás: Discovery, Sherpa film

Csak az menjen az Everestre, aki alkalmas rá

Az első és legfontosabb halálok a nyolcezreseken a kellő tapasztalat hiánya. A kereskedelmi expedíciók klienseinek többsége önállóan nem lenne képes ilyen magashegyi környezetben mozogni. Visszatérő példa, hogy a kliensek az Everest alaptáborában találkoznak először hágóvassal, ott tanítják meg nekik, hogy kell felvenni és használni, ami teljesen abszurd. Ez elmenne a Grossvenedigeren, de a Föld legmagasabb hegycsúcsán a felszerelés készségszintű használata élet és halál között dönthet. Nem rendelkeznek továbbá saját fizikai és mentális korlátaikkal kapcsolatban semmiféle tapasztalattal. Nem ismerik fel, mely az a pont, amikor vissza kell fordulni, nem ismerik fel a magashegyi betegség jeleit. Elkapja őket a csúcsláz, és túlfeszítik a húrt. Abban bíznak, hogy a hegyivezető majd megmenti őket, ha baj van. Ha pedig ez egy tapasztalatlanabb, olcsó ügynökség expedícióján történik, bizony reális veszély, hogy a kliens nem éli túl a kalandot.

Az első és legfontosabb halálok a nyolcezreseken a kellő tapasztalat hiánya

A megfelelő fizikai állapotot már eddig is előírta a szabályozás, más kérdés, hogy ezt senki nem ellenőrizte igazán. A nepáli, 6500 m feletti csúcs megkövetelése remek kezdeményezés, bár könnyen kijátszható. A dokumentumot a turisztikai minisztériumhoz, a csúcsengedély kérelemhez mellékelve kell beadni. Az a szervező cég azonban, amelynek érdeke, hogy vele menjen az adott kliens, gond nélkül megoldja, hogy szerezzen ilyen csúcsigazolást. Másrészt a nepáli 6500 méter feletti csúcsok többsége a jóval technikásabbak közé tartozik, többségük nehezebb, mint egy „könnyebb” nyolcezres. Ugyanakkor egy Denali megmászás eszerint nem lenne elegendő, pedig nem sokkal könnyebb, mint maga az Everest, hiába alacsonyabb nála 2700 méterrel. De ugyanígy nem lenne elég a közel 7000 méteres dél-amerikai Aconcagua sem. Hogy a Tien San, vagy a Pamír hétezreseit már nem is említsem. Mindeközben Kína már régen egy sikeres nyolcezres csúcsmászáshoz köti az Everest csúcsengedélyét az északi, tibeti normál úton. Tapasztalt, nagy tradícióval rendelkező expedíciószervezők szerint ez kellene legyen a minimum elvárás Nepálban is.

Khumbu-jégesés Forrás: Discovery, Sherpa film

Minimumtarifával a kóklerek ellen

Először is fontos leszögezni, hogy téves a hazai sajtóban is több helyen megjelent információ, mely szerint a csúcsengedély árát emelik. Ez az angol nyelvű források nem megfelelő értelmezéséből, illetve a kifejezések helytelen használatából adódik. A 11 ezer dolláros csúcsdíj emelése egyelőre nincs napirenden. Amit a javaslat tartalmaz, az egy minimum expedíciós tarifa a nyolcezresekre aspiráló kliensek számára. Ez az az összeg, amelyet az expedíciószervező ügynökség/iroda számára fizetünk. Az Everest esetén 35 ezer dollárban határoznák meg azt a minimumot, amelyért kielégítő minőségű szolgáltatást lehet kínálni (az egyéb nyolcezreseknél ez húszezer dollár). A jelen gyakorlat szerint találni olyan ügynökséget, amely 25 ezer dollárért kínálja az Everestet, de egy jó alkuval akár 18-20 ezer dollárra is le lehet vinni az árat. Ehhez képest a 35 ezer dollár mindenképpen fejlődésnek tűnhet. Viszont a tapasztalt vezetőkkel dolgozó, komolyabb reputációval bíró expedíciószervezők 65-75 ezer dolláros tarifával dolgoznak, ami nagyjából a középkategória (akad 115 ezer dolláros ajánlat is). Ez az a minőség, amelynél bátran rábízhatjuk az életünket a szervezőre. Az árkülönbséget ugyanis olyan prózai okok összessége jelenti, mint hogy az egyik cég három, míg a másik csak egy palack oxigént biztosít a csúcsmászáshoz. Ha sorbanállás van, és lassabban lehet haladni, akkor ez is jelntheti a különbséget élet és halál között.

Nem mondom, hogy 35 ezer dollárért nem lehet megmászni kereskedelmi expedícióval az Everestet, de hogy abban nem sok tartalék van baj esetén, az biztos. Márpedig egy ilyen kaliberű hegyen mindig készülni kell a legrosszabb forgatókönyvre is. Az idei tavasznál nem kell erre jobb bizonyíték.

További szkepticizmusra ad okot a minimum tarifa kapcsán, hogy a magasabb szabott ár nem jelenti szükségszerűen a szolgáltatási elemek minőségének emelését. Sőt, ha semmit nem változtatnak a szolgáltatáscsomagon, akkor jóval több profitot tudnak realizálni a magasabb árral. Afelől nem lehet semmi kétségünk, hogy az olcsóbb tarifák iránt a továbbiakban is nagy lesz az igény, hiszen nem mindenki tud egy vagyont kifizetni az Everest-álomért. Gombamód szaporodik a kereslet az indiai és kínai mászók részéről, és különösen aggasztó az indiaiak magas halálozási aránya az olcsóbb utakat kínáló irodáknál.

A hároméves tapasztalat előírása az Everestre kereskedelmi expedíciót szervezni kívánó ügynökségek számára remek ötlet, de csak az új belépőket kötné. A jelenleg a legalacsonyabb árkategóriában működő, kevésbé megbízhatónak tartott ügynökségek többsége már most fel tud mutatni három éves tapasztalatot és sikeres csúcselérést. Ahogyan a halálesetek nagy része is hozzájuk köthető.

Az a javaslat, hogy a hegyen szirdar (a serpák vezetője), magashegyi teherhordó vagy hegyivezető kizárólag nepáli állampolgár lehessen, teljesen abszurd. Bár kétségtelen, hogy az elmúlt években alakultak megbízható nepáli expedíciószervező cégek, és folyamatos a nemzetközileg is elismert hegyivezető képzés, a kereskedelmi expedíciózást a nyugati világ mászói fejlesztették ki és honosították meg, tapasztalatuk nehezen behozható. Megélhetésük nagy részét a nyolcezres expedíciók teszik ki, aligha fognak szó nélkül kisétálni a piacról. Nepál pedig aligha fog lemondani az aranytojást tojó tyúkról, márpedig ha bezárják a piacukat a külföldi szervezők előtt, annak beláthatatlan következményei lennének az ország nemzetközi turisztikai megítélésében.

Az 1-1-es kliens - hegyivezető arány is racionális lehet egy nyolcezresen, főleg, ha folytatódik a tendencia, hogy az ügynökségek számolatlanul viszik fel a nulla tapasztalattal bíró klienseket. A lépés ugyanakkor még nagyobb tömeget eredményezne, mivel a létszámkorlátozás (a csúcsengedélyek korlátozásán keresztül) továbbra sem merült fel. Persze nagy kérdés, hogy mi az a létszám, ahol határt kellene szabni, hiszen a tömeg nagysága a hegyen leginkább az időjárástól függ. Ha van elegendő mászásra alkalmas csúcsnap, akkor egészen jól eloszlik a nagy számú mászó, de ha csak 1-2 csúcsmászó ablak nyílik, akkor garantált a dugó, még kevesebb mászó esetén is. Az Everest északi oldalán Kína tavaly vezetett be létszámstopot, 300 főben maximálták a külföldi mászók számára kiadható engedélyek számát (a magashegyi teherhordók és hegyivezetők nincsenek benne ebben a számban). Ez azonban ott pusztán virtuális korlátozás, mivel a külföldi mászók száma azon az oldalon még soha nem érte el a háromszázat.


Apropó tömeg: Nirmal Purja fotója láttán igencsak felhördült a nemzetközi közvélemény, mondván, hogy ennek már semmi köze a hegymászáshoz. A leghangosabban természetesen a mászóközösség többsége tiltakozik. Abban az értelemben persze jogos a kritika, hogy az alpinizmus klasszikus értékrendje, a fejlődés, a határok keresése, az ismeretlen felfedezése és a sportérték (pótlólagos oxigén nélküli mászás) szerint ez valóban nem az az élmény. Ugyanakkor a mászók között is számtalan példa van rá, hogy miközben habzó szájjal kritizálják az Everesten uralkodó tömegnyomort, a hétvégén meg ők vezetnek túrát a népszerű négyezresek valamelyikére, hasonló sorban állás mellett. Elég erős a kettős mérce. Ilyen tekintetben a nyolcezres kereskedelmi expedíciós mászás semmiben sem különbözik a korábban az Alpokban lejátszódó természetes hegymászó gazdasági evolúciótól: az önállóan nem elég magabiztos, de a szükséges anyagi forrással rendelkező amatőr hegymászók elkezdtek tapasztalt vezetőket megbízni, hogy kísérjék fel őket olyan hegyekre, amelyeknek önállóan nem mernének nekivágni. Így alakult ki a hegyivezető szakma, amely szerte a világon elfogadott tevékenység. Az Everesten sem zajlik más, így magát a jelenséget elítélni elég képmutató dolog, még akkor is, ha a mi romantikus eszményképünkben nagyon nem így néz ki az igazi hegymászás.  A fontos annak a beismerése lenne, hogy a nyolcezresekre nagyságrendileg magasabb felkészültségi szintre van szükség, és mind a kliensek, mind pedig a kereskedelmi expedíciószervezők részéről maximális felelősségtudatra lenne szükség, hogy a kockázatot és a bekövetkező halálesetek számát minimalizálni lehessen. Ez a fajta önuralom azonban egyelőre sok esetben mindkét félből hiányzik.

Mielőtt azonban a kedves olvasóban egy pusztán negatív kép alakulna ki a nepáli ügynökségek kapcsán, az objektivitás jegyében nagyon fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy nem minden nepáli ügynökség kókler. Ugyanúgy vannak kiváló szolgáltatást nyújtó, maximálisan képzett hegyivezetőkkel dolgozó helyi irodák. Más kérdés, hogy az ő tarifáik nem sokkal vannak a nyugati szervezők árai alatt. A helyzetről egy nepáli serpa barátommal készült interjú cikkből elég jó átfogó képet kaphattok.

Örülünk, Vincent?

Nos, az igyekezet kétségkívül megsüvegelendő, a választott eszközök között van hasznos és van abszurd, de minden a megvalósításon múlik. Ne feledjük: minden szabályozás csak annyit ér, amennyire betartatják. Nepál pedig ebben sosem volt túl erős. Ha csak a tavaly kirobbant biztosítási csalás-botrányra gondolunk, akkor bőven van okunk a szkepticizmusra. A korábbi gyakorlat egyelőre azt súgja, hogy ez egy szokásos látszatintézkedés, amely körbejárja a világ médiáját, és mindenhol nyugtázzák, hogy Nepál igyekszik rendet tenni a kereskedelmi expedíciós piacon, és mindent megtesz, hogy kevesebben haljanak meg a világ legmagasabb hegycsúcsain. A legnagyobb felelősség azonban maguknak a mászóknak és a pénzükre apelláló expedíciószervezőknek a kezében van.


Ajánló