Hótalppal a Raxra Hír

Kis csapatunk olyan helyet keresett, ami távol esik a sípályák túlzsúfolt komfortjától, és biztonságos kihívást jelent a téli túrázás számára. A hajnali indulást követően a kora délelőtti órákban érkezünk meg az ausztriai Hirschwan faluban található felvonóhoz, mellyel gyorsan és biztonságosan lehet feljutni a meredek, lavinaveszélyes hegyoldalakkal szegélyezett Rax-platóra. Gyors öltözés és jegyvásárlás után már indulunk is felfelé az ezer méterrel magasabban fekvő, hóesésbe vesző felső állomásra. Kezdeti kétségeink a várható hómennyiséget tekintve gyorsan elpárologtak, látva az egyre feljebb tartó kabin alatt emelkedő hóvastagságot. Felérve rendes kis hóvihar fogadott minket, így a felvonóház védelmében kiegészítettük ruházatunkat. Indulás előtt még információt kértünk a várható hó- és időjárási viszonyokról, szóltunk a háziaknak úticélunkról és nekiveselkedtünk a ködbe vesző hóbirodalomnak. Nem sokkal az indulás után már látszott, hogy embert próbáló feladat lesz kitűzött célunk, a plató túlsó felén található menedékház elérése. Rég nem látott mennyiségű hó fogadott minket por formájában, még normál tempós előrejutásunk is csak az élen gyakran váltott taposó emberrel volt lehetséges a sokszor combig érő hóban. A nagyon erős szél miatt eredeti útvonalunkat is megváltoztattunk: a Preiner-gerinc helyett a párhuzamos völgyben futó ösvényre kanyarodtunk. Itt kicsit nyugodtabb volt az idő, a hó viszont annál nagyobb. A látvány azonban kárpótolta erőfeszítésünket, gigantikus oszlopként fölénk tornyosuló, hótól roskadozó fenyők tövében haladtunk. A völgyből kiérve utunk feléhez egy hóval borított kis menedékházhoz érkeztünk. Itt ismét lecsapott ránk a vad szél, jól megcsipkedve fedetlen részeinket. A ház télen zárva van, így egy pici szélvédett részre behúzódva próbáltuk magunkat elemózsiával, meleg teával ösztökélni. A mind jobban kavargó hó miatt egyre kisebb lett a látótávolság, eltűntek az ismerős tájékozódási pontok, így előkerült a GPS, amire még nyári túráinkon töltöttük fel az útvonalat. E hasznos kis műszer segítsége nélkül – látható útjelzések híján – ilyen időben nagyon könnyen eltévedhet az ember! Kellett is az energia utánpótlás, mert ezután jött a neheze: egy 200 méter szintemelkedésű meredek kaptató. Tízlépésenként váltva egymást, csigalassúsággal küzdöttük fel magunkat a néhol derékig érő hóban. Aztán egyszer csak a kavargó fehér rengetegből végre felbukkant az emelkedő tetejét jelző kis faház, ahol végre megpihenhettünk. Innen megkönnyebbülve indultunk tovább, szerencsénkre a fennsík jó részéről letakarította a havat az eddig csak ellenünk dolgozó szél. A kandalló és a forralt bor közelsége megszaporázta lépteinket, és a szürkület beálltára, végre elértük a Karl-Ludwig menedékházat.   A ház gazdái hitetlenkedve nézték az ajtón besorjázó, jégkristályokkal díszített alakokat, nem értve, hogy ilyen időben ki és miért képes ide feljönni! Örömmel tettek eleget kérésünknek, hogy értesítsék érkezésünkről a felvonóházat, ahogy azt a lelkünkre kötötték az ottani hegyimentők. Percek múlva már a fűtött közös helyiségben teregettük átnedvesedett ruháinkat, és hamarosan forró bögréket szorongatva emlegettük a nap történéseit. A hosszú fárasztó gyaloglás és a forralt bor eredményeként hamar elbágyadtunk, és szokatlanul korán tértünk nyugovóra nulla fok körüli szobáinkban. Másnap reggel hálózsákjainkból kikandikálva, az ablak jégvirágain keresztül próbáltuk megállapítani, hogy milyen idő vár ránk. Bár a fütyülő szél nem sok jót ígért, mintha a jégrajzok kékes háttért kaptak volna. Miután megreggeliztünk, zsákjainkat a szálláson hagyva elindultunk a ház mögött magasodó Heukuppe 2007 méteres csúcsára. Az égiek kegyesek voltak hozzánk, háromnegyed órás taposás után a tetőn álló emlékműnél fantasztikus panoráma tárult elénk. Csodáltuk volna sokáig, ám a tegnapról itt ragadt szél dermesztően hívta fel magára a figyelmet. Gyors ujjzsibbasztó fényképezés következett, és már indultunk is lefelé. A házhoz érve nem időztünk sokáig, magunkra kaptuk zsákjainkat, elbúcsúztunk a háziaktól és a ragyogó napsütéstől megtáltosodva útnak indultunk. A tiszta idő, a csodálatos kék ég, a szikrázó hómezők feledtették velünk az előző nap keserveit. Ráadásul az északi oldalon haladva, a jeges széltől megkeményedett hófelszín is jobban tartott, így gyorsabban haladhattunk. A napsütés másokat is előcsalogatott, kisebb-nagyobb csapatokban zergék kapargatták a fagyott talajt a sziklák között, és fehér rejtőzködő színében alig észrevehető hófajdot is láttunk. Kicsit megálltunk a téli szezonban zárva tartó Habsburg-háznál, ahol meglepődve vettük észre az alattunk húzódó völgyben álló nyári pásztorszállás hóból alig kikandikáló tetejét. Egy darabig megint fennsíkon haladtunk, majd gyanúsan lejteni kezdett a terep. Le kellett ereszkednünk a Rax-platót kettészelő völgybe, ahonnan előző nap felkapaszkodtunk. Szélvédett hely lévén itt újra mély, puha hóban törtünk utat magunknak a meredek hegyoldalban. Lefelé könnyebben haladtunk, de tudtuk, hogy azt a magasságot, amit itt elvesztünk, a túloldalon megemlegetjük. A völgy alján lévő kis háznál megettük maradék elemózsiánkat, közben tisztelettel szemléltük a fölénk magasodó sziklafalak tetején kunkorodó habcsókra elékeztető hópárkányokat. Úgy látszik, a szép idő nagyobb energiákat hozott ki belőlünk, mert a fák között felhalmozott hóbuckákon keresztül az előző napihoz képest jobban haladtunk előre. Bár az irányt tudtuk, de a fákra festett – most hó alatt lévő – útjelzések híján a gyorsabb haladás érdekében ismét előkerült a GPS. A fennsíkra érve megálltunk a Höllental-kilátónál, mely így a túra vége felé lélegzetelállító látvánnyal ajándékozott meg bennünket: alattunk a Gross-Höllental-völgy több száz méteres, hóval borított falai meredeztek, velünk szemben pedig a Schneeberg 2076 méter magas havas kúpja magasodott. Miután csendben kibámészkodtuk magunkat, elmélázva tettük meg a hátralévő pár kilométert a felvonóházig. Most, hogy közeledett a hazaindulás, felejtődtek a nehéz percek és maradhatnékunk támadt. Elégedetten gondolhattunk az elmúlt két napra. A hegy megmutatta mindkét arcát: a szépségével visszatérésre hív, zordságával pedig figyelmeztet, hogy még egy egyszerűnek ígérkező túrára is alaposan fel kell készülni! Túrák Ha kedvet kaptál, még vannak szabad helyek a Barakánál az idei szezon hótalpas Rax túráira: 2006. január 06. - 2006. január 08. 2006. január 20. - 2006. január 22. 2006. február 03. - 2006. február 05. 2006. február 10. - 2006. február 12. A hótalpakat és a síbotokat a szervezők biztosítják. A Rax-Alpok A Keleti-Alpok része, Budapestről 300 km-re található. Átlagos határforgalomnál 3-4 óra alatt elérhető. A hótalpról A hótalp a nagy hóban való téli túrázás egyik alapvető eszköze. Egy 50-60 cm hosszú és 20-25 cm széles alumíniumból és erős műanyagokból készült keret, amely megnöveli bakancsunk talpának területét, így elosztja testsúlyunk hóra nehezedő nyomását. Emiatt járás közben nem süllyedünk a hóba annyira, mintha csak a bakancs volna a lábunkon. Nem a hó tetején járunk, a hótalpat használva is belesüppedünk a hóba, csak közel sem annyira mintha nem használnánk. A hótalp abban segít, hogy az olykor több méteres hótakaróval fedett útvonalak is járhatóvá válnak. A hóba süppedés mértéke a hó minőségétől függ: porhóban jobban elsüllyedünk, míg fagyott hóban szinte alig. A hótalpat lényegében bármilyen bakancsra fel lehet erősíteni. A hótalpas túrázás másik elengedhetetlen eszköze a síbot. Szöveg: Radics Ákos Fotó: Tassy Márk

TIPP: Hótalpat vásárolhatsz vagy kölcsönözhetsz például: Tengerszem 1075 Budapest, Dohány u. 29. Tel: 06-1/ 322-1606 www.tengerszem.hu Mountex 1134 Budapest, Váci út 19. Tel: 06-1/ 239-6050 www.mountex.hu