Minden évben nagy dilemma, hogy hova menjen síelni az ember. Nekünk hál' Istennek általában több lehetőségünk is van és idén abban a szerencsében volt részünk, hogy a Keleti-Alpok egyik legnagyobb és legváltozatosabb pályarendszerét, a schladmingi 4-hegyet járhattuk be nem is olyan régen. Az Ennstal a síeléstől függetlenül is egy különleges hely, azonban télen igazi csodavilággá változik minden, a szabadidős lehetőségek száma pedig szinte végtelen.
Egy félig melós munkanap után, gyors ebédet követően pattantunk kocsiba, hogy egy igen bő 5 óra alatt megérkezzünk a négy hegyből a harmadikra (már amennyiben felőlünk, kelet felől számolja az ember), Hochwurzenbe, ahol egy kis bemelegítő sítúrázás várt ránk. Igazából nem is kellett volna annyira sietni, ugyanis a pálya csütörtök lévén csak este 7-kor nyitott, így volt időnk bőven szedelődzködni. Ez persze nem volt baj, ugyanis aki hozzánk hasonlóan nem valamilyen kulcsosházban száll meg (ahol nincs bejelentkezési időhatár), annak nem árt átvenni a szállást az esti móka előtt. Gyors becsekk a hotelbe aztán irány a pálya. Út közben még láttuk az előző esti schladmingi világkupafutam ”maradványait”, jó lett volna egy nappal előbb érkezni és azt is megnézni. Sebaj, majd jövőre! Becéloztuk tehát a hochwurzeni völgyállomást és itt sem volt baj, hogy kicsit korábban érkeztünk.
Mint hamar kiderült, a pálya nem csak a sítúrázók előtt áll nyitva, az alpesi síelők és a szánkósok is szívesen látott vendégek az este folyamán, így a parkoló igen hamar telni kezdett. Plusz fél óra és plusz fél órát túrázhattunk volna. Szerencsére a túrázók nem a nagy pénztárban veszik a jegyet (ami 13€-ba kerül), így a sorbanállást kihagyhattuk. A ratrakolt túraút bejáratánál található automatánál egy csippantás és már lehetett is menni felfelé.
Gyorsan kiderült, hogy a piros pálya az meredek. Nincs kanyargás jobbra balra, toronyiránt kell menni felfelé. Persze sterilek a körülmények, de azért még így is combos volt. Itt-ott, ahol lehetett, követtük a rutinosabb helyiek nyomát a fenyők közé, így néha egészen szürreális érzésünk támadt. A fejlámpa fénye „keveredett” a fák közül felvillanó pályavilágítással, ez megvilágította a leheletünket. Majdnem, hogy hidegrázós volt. Pedig nem is volt hideg. Nagyjából félúton felfelé egy hídon kereszteztük a szánkópályát és már előre dörzsöltük a tenyerünket, hogy „Na! Két nap és ezt is kipróbáljuk!”. Innen már erős rész nélkül, végig a pálya mellett vitt a nyom felfelé. Ez sem volt uncsi, mivel sok demo csapat edzett az este folyamán. Volt mit nézni, a nagyobb létszámú csapatok egészen durva formációkat nyomtak. A sok fényképezés, kamerázás miatt egy erős két óra kellett, hogy felérjünk a Hochwurzenhüttéhez, egyéb esetben az egész, persze erőnléttől függően, jóval 2 órán belülre hozható. Sietni persze felesleges, ugyanis, ha 7-kor elindul az ember felfelé, akkor összesen 4 órája van pályazárásig, egészen 11 óráig vissza lehet csúszni a völgybe.
Aki ebből kicsúszik azzal nem tudjuk mi lesz, de gyanús, hogy nem jár azért sem kivégzés. A hütte fent hatalmas, ahogy az élet is, aki nem vacsizott a túra előtt, annak mindenképpen ajánlott kérni egy jó vínersnitzlit. Aztán fóka le, bakancs be és vissza a völgybe a kivilágított pályán. Mindenkinek ajánljuk, hogy egyszer próbálja ki!
Nem mintha Hochwurzen nem a 4-hegy része lenne, de azért nappal síelni, úgy, hogy a másik három heggyel együtt összesen 123 km-t csúszhat be az ember, ráadásul lifttel megy fel és nem gyalog, az teljesen más feeling. Éppen ezért igyekeztünk már nyitásra odaérni a legkeletibb „bejárathoz” a Hauser Kaibling völgyállomásához, ahol lendületből be is pattantunk a kabinos liftbe, ami rögtön igen nagy szintkülönbséget, 695 métert repített minket felfelé. Nem állítom, hogy nincs lift, ami ennél többet visz egyben, de azért ez nagyon, de nagyon nem rossz. Tulajdonképpen, ha nem lett volna felhőben az egész völgy, nem is lett volna érdemes feljebb menni, az alsó pályák voltak a legjobbak az összes közül. De, mivel felhő volt, egészen a csúcsig felvonóztunk tovább, ahol 2015 méteren verőfényes napsütés fogadott minket. Kellett már a jó magyar szürkeség után! A nap folyamán kipróbáltuk az XXL funslopot és a 24.000 négyzetméteres Wollis Kid’s Parkot is, előbbi egy 1,7 km-es border cross pálya némi sallanggal (pl. alagúttal, boltívekkel és egyéb finomségokkal) fűszerezve, utóbbi pedig, ahogy a nevéből is kiderül, egy igazi gyerek síparadicsom tanulópályákkal és játékokkal. Persze közben igyekeztünk becsúszni minél több „sima” pályát is és hamar kiderült, hogy gyakorlatilag egy hét kéne hozzá, hogy mindenhova elmenjünk. Ami azonban ennyi idő után is egyértelmű volt, hogy szinte az összes pálya nagyon széles, igen jól kezelt és változatos is, így minden tudás és korosztály talál köztük megfelelőt magának. Próbálkoztunk a freeride-al is, de sajnos nem volt annyi friss hó, hogy ennek értelme legyen, így annak megítélését, hogy a hely milyen a pályán kívül síelni vágyóknak, meghagyjuk másnak. Ahogy azt előre is tudtuk, a pályán végtelen számú hütte volt (még osztrák mértékkel mérve is igen sok). Ezekből kettőt próbáltunk ki, nagyon dicsőíteni túlzás lenne őket, de magasan hozták a sógoroknál megszokott színvonalat. Egyik helyen még Richard Rauch (Ausztria év séfje) császármorzsáját is megkóstoltuk, de azon kívül, hogy finom volt, nem találtunk benne semmi extrát. A hambi mindenkinek maradandóbb élmény volt. Egészen pályazárásig róttuk a kilométereket, így a nap végén szálloda wellness részlegébe nem erővel kellett lerángatni minket. Kis szauna, kis medence, kis heverészés, minden, ami ilyenkor jól esik. Azt mondjuk mondhatták volna előre, hogy a kültéri medencétől csak szobakártyával lehet visszajutni az épületbe... Vicces néhány perc volt, mire jött valaki és beengedett.
Utolsó napunkat a völgyben az ország 7. leghosszabb (7km) szánkópályáján kezdtük, ami igen kellemes meglepetés volt mindannyiunk számára. Voltunk már több helyen is szánkózni, de ez a pálya az legjobb volt az összes közül, sőt, talán az egész hétvége legjobb élménye címet is megkaphatja. Ez a móka is Hochwurzenben található, ugyanott csúsztunk, ahol két nappal korábban sítúráztunk. Na nem a sípályán, hanem a szánkós részen. A felvonó hamar felrepített minket a Hochwurzenhüttéhez, ahonnan majd egy órát tudtunk csúszni a döntött hajtűkanyarokkal, alagúttal és gigagyors egyenesekkel tűzdelt, kizárólag szánkósoknak épített pályán. Bevallom őszintén, több helyen sikoltoztunk, mint a gyerekek. Az élményhez persze hozzájárult, hogy kaptunk a kalandhoz igazi masszív szánkókat is, a magyar gyerekek teszkós verziójával azért nem lett volna ugyanaz az élmény. Nincs mit rajta ragozni, ezt egyszer mindenkinek ki kell próbálnia! Sajnos a szoros időrend miatt csak egy kört tudtunk menni, pedig eskü maradtunk volna egész nap, ha tehetjük!
Na persze miután némi kocsikázás után a Südwandbahn-nal felrepültünk a Dachstein-gleccserhez, azért már nem bántuk annyira, hogy csak egyet mentünk. 2700 méteren, verőfényes napsütésben, két gleccser találkozásánál valahogy elfelejti a gondjait az ember. Gyorsan fel is csatoltunk és túrasível felcsattogtunk a nem rég felújított Seethalerhüttéhez, ám úgy ítéltük, hogy az idő és a körülmények túl jók ahhoz, hogy holmi hüttézésre pazaroljuk a napot. Pár helyi vagány példáján felbuzdulva rögtön sí módra váltottunk és túraút melletti gleccserszakaszra irányítottuk a figyelmünket. Az előző nap esett néhány centi friss hó egyszerűen akarta, hogy megkarcoljuk néhány friss nyommal.
A teljes „szüzességről” a már említett vagányok miatt lecsúsztunk, azonban azért találtunk magunknak teljesen friss részeket, így bár a szintkülönbség csekélysége végett nagy freeride nem lett a dologból, ezt a síszezont sem zárjuk porhavazás nélkül. A felvonóhoz visszaérve még lőttünk pár jó képet a nyáron is látogatható függőhídon és a jégbarlangban és a felvonóállomáson található panorámaéttermet is kipróbáltuk. Egyik sem okozott csalódást! Méltó lezárása volt a hétvégének, reméljük, hogy lesz még alkalmunk ide eljönni akár újra télen, akár bármelyik nyári szezonban. Igazából három nap nem volt elég a 4-hegyhez, arra viszont igen, hogy az ember hazafelé már a következő visszatérésen gondolkodjon.
