Menü

2018.08.12.     Hozzászólás 0

Denis Urubko: Visszatérek a K2-re

Kétség nem férhet hozzá, hogy az orosz Denis Urubko napjaink egyik legjobb magashegyi mászója. Szakmai életrajzában 21 sikeres nyolcezres mászás szerepel, mind pótlólagos oxigén használata nélkül, több alkalommal új úton, egyedül vagy rekordidő alatt. Kettőre elsőként ért fel télen. Ezekhez a sikerekhez egy meglehetősen céltudatos és talán kissé önfejű személyiség adja a hátteret. Denis ennek az elmúlt télen elég egyértelmű bizonyítékát adta.


A himalájai téli mászás mesterei, akiket csak Ice Warriorsnak, azaz Jégharcosoknak becéznek, expedíciót szerveztek az utolsó, télen még megmászatlan nyolcezresre: a K2-re. A lengyel expedíciót a legendás Krzysztof Wielicki vezette, aki maga is oroszlánrészt vállalt a „Jégharcosok” elnevezés kiérdemlésében: elsőként állt télen az Everest, a Kancsendzönga és a Lhoce csúcsán. A jelenlegi legjobb lengyel mászók közé meghívta az orosz születésű Denis Urubkót is, aki korábban épp az ő közreműködésükkel jutott lengyel állampolgársághoz. Lengyel részről Adam Bielecki volt a csapat legerősebb tagja.

Urubko azonban a kezdetektől fogva nem érezte valódi csapattagnak magát. A döntésekbe nem vonták be, javaslatait nem hallgatták meg, és Adam Bieleckit leszámítva lendületét sem igazán tudták követni. Denis ennek blogján hangot is adott, ami viszont a média előtt sem maradt titok, és a csapattársak az interneten olvasva szembesültek a kritikákkal. Ez nyilvánvalóan csak olaj volt a tűzre. Mindezt tetézte az az elve, hogy szerinte a télnek nem a hegymászóvilágban általánosan elfogadott tavaszi napfordulón, március 21-én van vége, hanem február 28-án. Egy első téli mászásra készülő expedíciónál ez nem elhanyagolható apróság. Az ellentétek odáig vezettek, hogy Denis titokban, egyedül indult el a csúcstámadásra, hogy még beleférjen a februárba. 7600 méterig jutott, ahonnan életveszélyes körülmények miatt fordult vissza.

Alaptáborba való visszatérése után a csapat nem kívánt tovább dolgozni vele, ezért egy nappal később elhagyta az expedíciót. A lengyelek később már nem tudtak ütőképes csúcstámadást indítani, az expedíció kudarcot vallott. Leginkább az az egy hónap hiányzott nekik, amelyet a Cesen (Baszk)-útra vesztegettek. A direkt, de meredek és technikás, kevés jó táborhelyet kínáló úton záporoztak a kövek, ami két mászónak is súlyos sérülést okozott. Ezután nyergeltek át az Abruzzi-gerincre, a normál útra. Így viszont kifutottak az időből. Nem mellékesen közben végrehajtottak egy csodálatos mentést a Nanga Parbaton.

Denis és a Parlament Forrás: Denis Urubko archívum

Denis és a Parlament (Van még fotó, katt a képre!)

Denis az iKaland meghívására nemrégiben ismét Budapesten járt, mi pedig egy kellemes reggeli mellett alaposan kifaggattuk.

Ezen az úton télen még életben maradni is nehéz

Mozgásvilág: Szerinted jó választás volt a Cesen-út a K2 első téli megmászásához?

Denis Urubko: Nem. Ezen az úton a nyári és téli viszonyok között óriási különbség van. A Cesen-út annyira meredek, hogy télen nem képes megtartani a lehulló havat. A csupasz gerincen ezért állandó a kőhullás. A gerincen nincsenek igazán jó helyek a táborok számára, ráadásul teljesen ki van téve a tomboló nyugati szeleknek. Ezen az úton télen még életben maradni is nehéz, ezért szerintem nem jó választás egy téli mászáshoz.

Denis Urubko a K2 Cesen-útján2018 telén Forrás: Denis Urubko archívum

Denis a K2 Cesen-útján 2018 telén (Van még fotó, katt a képre!)

Bevontak az út kiválasztásáról szóló egyeztetésbe?

Nem volt egyeztetés. Beszéltünk ugyan róla, ahol elmondtam a véleményem, de a döntés addigra már régen megszületett. Nekünk pedig sajnos tartanunk kellett magunkat az expedícióvezetőnk döntéseihez.

Szerinted a keleti falon több esélyetek lett volna, noha ott még nyáron sem mászott fel senki?

Igen, mégpedig pontosan azért, amiért a Cesen télen nem mászható. Nyáron túl nagy a lavinaveszély. De télen ideális, lehet használni a havat, könnyebb rajta mászni, mint a tükörjégen. Vannak hóbarlangok, valamint gleccserhasadékok, amelyek kiváló védelmet kínálnak a sátraknak. Remek táborhelyek kínálkoznak. Mindezek tetejébe a fal jól védett az állandó nyugati szelektől. Ha rögtön ezzel az úttal kezd egy csapat, amelynek tagjai készek dolgozni, akkor ezen az úton nagyon jó esély van elérni a csúcsot.

Ha ilyen jó táborhelyek vannak, akkor a klasszikus expedíciós stílus is alkalmazható rajta, még csak alpesi stílust sem kellene kockáztatni?

Abszolút. Alpesi stílusban inkább az Abruzzin érdemes próbálkozni. Megvannak a kialakított táborhelyek, lehet követni a nyárról ott maradt fix köteleket. Persze, jó akklimatizáció és egy erős csúcstámadás, mentális elszántság kell hozzá. A keleti oldal inkább a hagyományos expedíciós stílushoz passzol.

Kik voltak a legerősebbek a csapatban?

Adam Bielecki és Marcin Kaczkan. Meg volt még egy fiatal srác, akinek a neve most nem ugrik be.

Te egyébként hogyan kaptál lengyel állampolgárságot?

Öt évvel ezelőtt történt. A lengyel hegymászó közösség javaslatára terjesztettek elő. Ennek több oka is volt. Egyrészt én éltem Szahalin szigetén, amelynek van több lengyel történelmi kötődése. Másrészt nagyon jó volt a kapcsolatom a lengyel hegymászókkal. Már 2003-ban együtt próbálkoztunk a K2 első téli megmászásával. 2001-ben megmentettem egy lengyel hegymászónőt a Lhocén. Azóta folyamatos a kapcsolatom a lengyel hegymászó szövetséggel, segítek nekik az utánpótlás-nevelésben. Ez nekem is inspiráló, ugyanakkor segít a beilleszkedéshez a lengyel közösségbe. Gyorsított eljárásban intézték, hogy megkaphassam az állampolgárságot. Számomra nagyon fontos volt, hogy ezen az expedíción együtt dolgozhattunk. Teljesen mindegy, milyen nemzetiségűek a csapattagok, mindenki ugyanazért a célért dolgozik.

Szerinted mi miatt romlott meg a kapcsolat közted és az expedíció többi tagja között?

Néhányukkal egészen jó kapcsolat alakult ki, másokkal viszont kevésbé találtam közös hangot, mert egyáltalán nem értik a téli hegymászás lényegét. Számos szakmai dologban különbözött a véleményünk.

bizonyos csapattagok egyáltalán nem álltak szóba velem

Olvastam olyat is az egyik orosz nyelvű blogon, hogy sérelmezted, amiért nem akartak veled oroszul beszélni.

Nem, ilyen nem volt. Beszéltünk pár mondatot oroszul, de én magam sem oroszul kommunikáltam. Többnyire lengyelül vagy angolul beszéltünk, illetve Krysztof Wielicki velem sokszor olaszul beszélt. Olyan viszont előfordult, hogy bizonyos csapattagok egyáltalán nem álltak szóba velem, talán gőg, vagy harag miatt. Volt, hogy egyszerűen azt mondták, nem értik, amit mondok, pedig elmondtam lengyelül, angolul, olaszul és oroszul is. Nem akarták meghallani, amit mondtam. Irigység vagy személyes okok miatt. Nehéz volt megértetnem a véleményem, mert egy ilyen szűk közösségben mindenki függ valakitől. Egyesek véleményére jobban adtak, mint máséra. Nem is igazán félreértésről beszélhetünk, hanem inkább rossz személyes kapcsolatokról. Nem akartak együttműködni. Én sosem akarom felnagyítani a problémákat, inkább elsimítani igyekszem őket. Próbálok udvarias lenni.

Nem érzed etikátlannak, hogy szólóban, a csapat beleegyezése nélkül próbálkoztál? Vagy az esetleges szóló sikert is a csapat sikereként értékelted volna?

Ha szólóban sikerült volna feljutnom, az a teljes csapat sikere lett volna. De addigra már nem éreztem akkora felelősséget a csapatért. Hiszen, ahogy mondtam, meg sem hallgattak, nem érdekelte őket a véleményem. Csak saját magukkal törődtek. Egy idő után felesleges volt bármit is mondani nekik, hiszen nem érdekelte őket. Szerintem nem csak nekem kell tiszteletben tartanom az expedíciót, hanem az expedíciónak is tiszteletben kell tartania engem. És amikor egyre inkább azt éreztem, hogy ignorálnak, akkor már az én felelősségérzetem is csökkent. Kezdetben óriási elánnal és büszkeséggel töltött el, hogy a Jégharcosokkal küzdhetek a közös célért. De aztán lépten-nyomon korlátoztak, megállítottak. A szóló akcióm gyakorlatilag erre volt válasz, ami tükrözte a korábbi pozitív hozzáállásomat, hogy közösen vigyük sikerre ezt a projektet, és váltsuk valóra a lengyelek nemzeti álmát.

néha volt olyan érzésem, hogy azt gondolják, nekem elég, hogy itt lehetek és csinálom, amit mondanak

Volt olyan érzésed, hogy a lengyel expedíció úgy véli, hogy „meghívtunk az expedícióba, állampolgárságot adtunk neked, szóval csak fogd be a szád és mássz”?

Mint egy rabszolga? Néha igen, volt ilyen érzésem, de azt nem állíthatom, hogy valóban így gondolták. Erről őket kell megkérdezni. De néha volt olyan érzésem, hogy azt gondolják, nekem elég, hogy itt lehetek és csinálom, amit mondanak.

Ennek ellenére sokan nyíltan bírálnak téged, hogy ha csapattag voltál, akkor nem volt etikus önfejű szóló akcióba kezdeni.

Ez egy összetettebb helyzet ennél. Én nem igazán rajongok azért, amikor emberek a médiában kinyilatkoztatnak dolgokat és ítélkeznek. Az övék is csak egy vélemény. Más véleményét is meg lehetne látni. Azt sem kedvelem, amikor kijelentik, hogy „a Himalája csak az igazi hegymászóké, a kereskedelmi expedícióknak semmi keresnivalójuk ott”. Badarság. A Himalája szabad terület, ahogy a hegymászás is szabad tevékenység. Én a sportosabb stílusomban szeretem művelni, mások kereskedelmi expedícióval mennek. De mindegy, melyiket választod, a lényeg, hogy örömödet leld benne.

Denis Urubko Forrás: Maria Cardell archívum

Denis Urubko (van még fotó, katt a képre!)

Elmeséled pontosan a csúcstámadásod történetét?

Az alaptáborból indultam, és csak két embernek írtam, mire készülök. A barátnőmnek, Mariának és egy orosz barátomnak, Antonnak. Őket persze lesokkolta a hír. Átérezve, hogy milyen terhet jelent ez nekik, nem volt könnyű lecsukni a laptopot és elindulni.

Megfordult a fejedben, hogy mit fognak gondolni az akciódról az emberek?

Nem, ezzel nem foglalkoztam. Számomra csak Maria, Anton, az édesanyám és a nővérem véleménye számított.

(Az interjú során Maria, Denis barátnője is velünk volt. Itt közbeszólt.)

Maria: Csak az utolsó pillanatban küldte el az üzenetet és elindult. Nem várta meg a választ. Persze írtam neki, de láttam, hogy már nem olvasta.

Egy hóhíd felső vége leszakadt alattam, és pár métert zuhantam

Denis: Eldöntöttem, és ez egy hosszú folyamat eredménye volt. Az expedíció korlátozott engem. Azt tettem, amit abban a helyzetben a legjobbnak láttam. Nem szóltam senkinek, csak reggeli után titokban kiosontam. A csomagom már elő volt készítve, minden nálam volt, amire egy alpesi stílusú mászáshoz szükségem lehetett. A köztes tábor érintésével felmentem a 2-es táborba, majd a 3-asba. Ott, 7200 méteren hóbarlangot ástam, épp csak akkorát, hogy beleférjek. Kora reggel felkeltem, és nekivágtam a csúcstámadásnak. Az Abruzzi-úton haladtam felfelé, a korábbi mászásról nagyjából emlékeztem. Nem voltak bennem kétségek. Fizikailag nagyon erősnek éreztem magam. De sajnos, ahogy az már az alaptáborban kapott előrejelzés is jósolta, az időjárás egyre rosszabbra fordult. Én pedig egy gleccserhasadék formájában áthatolhatatlan akadályba ütköztem. Ott már túl kockázatosak voltak a viszonyok. Sok volt a gleccserhasadék, az egyikbe bele is estem.  Ez kb. 7600 m magasan volt, száz méterrel a 4-es tábor alatt. Egy hóhíd felső vége leszakadt alattam, és pár métert zuhantam. De így vissza tudtam mászni, viszont nem volt már min keresztezni a hasadékot. Nyáron itt fix kötelek könnyítik a haladást, télen viszont nincs ott semmi. Nagyon kockázatos volt a helyzet, persze ez is része a játéknak. Ettől érzem szabadnak magam. De lehetetlen volt tovább menni. A ködben szinte semmit sem lehetett látni, a szél pedig egyre nagyobb erővel tombolt. Nem volt más választásom, vissza kellett fordulnom. De úgy gondolom, hogy ha legalább egy picit lehetett volna látni, és átjutok a gleccserhasadékokon, elég jó esélyeim lettek volna a csúcs elérésére. De a sok apró gátló tényező összességében már áthidalhatatlan volt. És most őszintén örülök, hogy itt kávézgatunk Budapest szívében.

A lefelé út sem volt egyszerű. Alig láttam valamit, többször letértem az útról. Akkor könnyebbültem csak meg, amikor elértem a 3-as tábort. Megállás nélkül ereszkedtem vissza az alaptáborba.

Ha valami történt volna veled, és emiatt esetleg mentésre szorultál volna, megértetted volna, ha az expedíció vezetője emiatt megharagszik rád?

Én megértem, hogy a társaim és az expedícióvezető mérges volt, amiért egyedül indultam el. De az ő részükről ez nem járt semmilyen felelősséggel. Senki sem volt például az 1-es tábor felett a hegyen akkor.

Persze, de ha bajba kerülsz, nyilván felmentek volna utánad.

Egyrészt, honnan tudták volna, hogy bajban vagyok? Nem volt nálam rádió. Másrészt, azt sem tudhatták, hol vagyok. Simán mehettem volna a Broad Peakre is. Én senkitől sem kértem, hogy támogasson. A saját felelősségemre indultam el.

Én biztos vagyok benne, hogy kerestek volna, ha eltűnsz.

Nem lettek volna rá képesek, nem voltak olyan állapotban. Talán Adam Bieleckit és Marcin Kaczkant leszámítva. De Marcin akkor tért vissza az előző felmenetből, és Adam is az alaptáborban pihent az akklimatizációs mászás után. Teljesen egyedül voltam. Ez egyrészt szabadságot adott, másrészt ezzel nem terheltem felelősséggel a barátaimat. Senki sem kötelezhette volna őket, hogy a mentésemre induljanak. „Denis Urubko egyedül indult el, ez az ő baja.” És ez így is van jól.

Rendben, de akkor fordítsuk meg a dolgot. Tegyük fel, hogy Adam Bielecki indul el szólóban és kerül bajba. Te nem mentél volna utána?

Dehogynem. De nem azért, mert tagja vagyok az expedíciónak, hanem azért, mert Adam Bielecki a barátom, és segíteni akartam volna neki.

De a csapatból nem mindenki közeli barátod. Ezek szerint van olyan, akiért nem mentél volna?

Nem, nem, akárki kerül bajba, segítettem volna, és megtettem volna minden tőlem telhetőt. Ahogyan Elisabeth Revolért is megtettem a Nanga Parbaton. De amit én érzékeltetni szeretnék, az az, hogy ha velem történt volna valami, akkor senkinek nem kellett volna kötelezettséget éreznie, hogy segítsen, hiszen azt sem tudták, hol vagyok. Az én döntésem volt, és nem vártam el a segítséget. Szabad voltam.

Milyen most a kapcsolatod Krzysztof Wielickivel és a csapat többi tagjával? Elképzelhetőnek tartod, hogy fogtok még együtt dolgozni?

Persze. Én sosem zárom be az ajtókat a barátokkal való együttműködés előtt. Hiszen néhányan közülük már a K2 lejtőin is bizonyítottak télen. Adam Bielecki és Marcin Kaczkan továbbra is olyan mászók, akikkel jó viszonyban vagyok.

Beszéltetek azóta?

Persze, Adammal és Marcinnal többször is. De mint expedíciós tag, Wielickinek is írtam több alkalommal, hogy van-e bármilyen kötelezettségem, előadásokon vagy szponzori rendezvényen megjelenni. De mindig elhárított, mondván, hogy szabad vagyok. De ettől én még kötelességemnek éreztem rákérdezni. Barátoknak maradni persze már bonyolultabb. A kapcsolatunkat alighanem új alapokra kell helyezni, amire én maximálisan nyitott vagyok. Természetesen nagyra tartom Wielickit a hegymászásban elért eredményeiért, aki egy erős személyiség is. Sok közös projektet csináltunk együtt. Most is jó a kapcsolatom vele, mert megértem őt. Egy nagy nemzeti expedíció vezetőjének lenni komoly feladat és felelősség.

Ő is megért téged?

Erről őt kell megkérdezned. Mindkettőnknek van egy véleménye az adott helyzetről. De azért egy dolgot ne feledjünk: volt rá példa, hogy ő is otthagyta a saját téli expedícióját a vezetője engedélye nélkül, és szólóban mászott a csúcsra, mégpedig a Lhocén. Szóval, ha így nézzük, akkor van a pályafutásunkban párhuzam. Én nagyon szívesen részt vennék a következő téli K2-expedícióban is, de úgy vélem, hogy a csapatot másképp kell összeállítani. Én nagy örömmel lennék a jövőben is tagja egy lengyel nemzeti expedíciónak, ha adódna rá lehetőség.

Tudod, hogy már szervezik a következőt, 2019-2020 telére?

Engem még senki sem keresett meg, csak a szóbeszédből hallottam.

Sajtótájékoztatón jelentették be, hogy készülnek.

Az, hogy készülnek, még nem jelenti azt, hogy megyünk is. Nekem nincs meghívásom, nekik nincs pénzük. Expedícióról majd akkor beszélhetünk, ha már ott vagyunk Pakisztánban, minden ki van fizetve és gyalogolunk az alaptábor felé. Addig az utolsó pillanatban is feje tetejére állhat minden. Két évvel ezelőtt Wielicki lelkesen írt nekem, hogy mindent előkészítettek és indulunk. Minden technikás mászásomat lemondtam, hogy fizikailag felkészüljek. Aztán az utolsó pillanatban derült ki, hogy mégsem jön létre az expedíció. De ez megszokott dolog a magashegyi expedícióknál. A szponzoráció, a média vagy akár a csapat összeállítása miatt is nagy a bizonytalanság. Fel kell rá készülni, hogy akár holnap is indulunk, de az is lehet, hogy soha.

Legtöbbjük nem eredményorientált, nem a csúcs elérését tartja elsődleges szempontnak

Szerinted az új lengyel mászógeneráció gyengébb, mint a Jégharcosoké volt?

Nekem az a személyes véleményem, hogy igen. Legtöbbjük nem eredményorientált, nem a csúcs elérését tartja elsődleges szempontnak. Hangsúlyozom, ez nem mindenkire vonatkozik. Adam Bielecki és Marcin Kaczkan például abszolút céltudatos. De a többség inkább kifogásokat keresett rá, hogy miért ne támadjanak csúcsot. Ráfogták a rossz időre. Nekem a márciusi mászás télinek való beállítása is erőltetett. Meg lehet magyarázni, hogy hideg volt, szeles, satöbbi, de a március akkor is tavasz és kész. Nyáron, június-júliusban is előfordul -40 fok, mégse mondja senki, hogy az akkor végrehajtott mászás téli lenne. Úgy érzem, hogy a mostani generáció, talán a jelenlegi társadalmi viszonyok, vagy a mászóiskolájuk miatt már másképp gondolkodik. A másképp alatt nem feltétlenül azt értem, hogy rosszul. Csak másképp. Más a mászóstílus. De összességében nincs bennük annyi erő az igazán kiemelkedő magashegyi mászásokhoz. Persze várjuk majd ki, hogy mi lesz nyáron és jövőre, mert vannak lengyel és orosz barátaim, akik komoly dolgokra készülnek a Karakorumban. Igazán komoly sportértékkel bíró tervek ezek, amikről viszont konkrétumokat egyelőre nem mondhatok, mert megkértek a diszkrécióra. De szerintem szép sikereket fogunk látni a nyáron lengyel mászóktól Pakisztánban.

Szerinted mi vezethet sikerre télen a K2-n?

Nagyon fontos a megfelelő felkészülés. Pozitív, jó hangulatú közös tréning, azonos stílusban. Több hétnyi (de nem feltétlenül egybefüggő) közös összetartó edzőtábor, komoly és változatos fizikai tréninggel. Edzőteremben, terepen egyaránt, terepfutás, és fizikailag megerőltető mászások. Itt nem a technikai nehézségen van a hangsúly, inkább a mennyiségen. Télen is. Így lehetne egy erős kötődésű csapatmagot építeni a téli K2 expedícióra. De ez nyilván nem egy minden körülmények között működő recept. Ez nem olyan, mint egy gyógyszerpiac, ahol minden nyavalyádra kiválaszthatsz egy pirulát. Itt komplex motivációk, kapcsolatok, stílusok és felkészülési módszerek vannak. De a felkészülés elengedhetetlen.

Denis futóedzésen Forrás: Maria Cardell archívum

A felkészülés elengedhetetlen (van még fotó, katt a képre!)

Melyik utat tartanád legalkalmasabbnak a sikerre?

Egy erős, motivált és a célért együtt dolgozni hajlandó csapat számára a keleti fal nagyon ígéretesnek látszik. Nincs annyira kitéve az időjárás viszontagságainak. Lépésről lépésre ki lehet építeni a táborokat, akár rossz időben is lehet rajta haladni. Amikor pedig kiépítettük a 4-es tábort és akklimatizálódtunk, ki kell várni a csúcstámadáshoz megfelelő időjárási ablakot. Egy kisebb csapat számára, akik nagyon jól felkészültek, persze talán az Abruzzi-gerinc lenne a kényelmes megoldás, hiszen lehet használni a nyárról ottmaradt fix köteleket, és az utat sem kell keresgélni. Szerintem e két út közül érdemes kiválasztani a számunkra alkalmasabbat.

Szívesen szerveznél magad is újabb expedíciót a K2 téli megmászására?

Igen, gondolkodom róla, de egy picit elhalasztottam, valamikorra a következő négy évben. Néhány barátommal már elkezdtünk puhatolózni szponzorok után, és lépésről lépésre elkezdjük a felkészülést. Tervben van, hogy megmásszuk télen a Lenin-csúcsot, mert technikailag nem nehéz. Szintén felmerült a Broad Peak „igazi” téli megmászása is (a hegy első téli megmászása március 5-én történt, 2012-ben). Amennyiben a projekt megfelelőn alakul, jó csapategység jön létre, és a szponzori háttér is biztos, akkor 3-4 év múlva talán nekifutunk.

Számít neked, hogy elsőként jutsz-e fel télen? Mi van akkor, ha a lengyelek jövőre megcsinálják?

Számomra természetesen fontos kihívás elsőként feljutni. A publicitás miatt ez a szponzor számára azonban még fontosabb. De a K2-t télen megmászni bármely hegymászó számára komoly és érdekes kihívás. Ha találnék rá szponzort, nyilván nem utasítanám vissza. De nekem harmadiknak vagy negyediknek lenni sem derogálna, hiszen érdekes projekt. Talán a Cso Ojura is elmegyek, pedig már mászták télen. De ha jó lehetőség adódik rá, mi is megpróbáljuk.

Kivel próbálnád meg legszívesebben a K2-t télen?

A legjobb barátok mindig a legjobb partnerek, feltéve, hogy kellően felkészültek. Marcin Kaczkan és Adam Bielecki nagyon erős mászók. De a tanítványaim között is vannak potenciális jelöltek, Kazahsztánban, Oroszországban, Spanyolországban és Olaszországban. A legjobb csapatot kell összeállítani, ami készen áll a legextrémebb magashegyi kihívásra. És ehhez nem feltétlenül csak nemzeti csapatokban kell gondolkodni. A lényeg a hasonló mentalitás a felkészülés és a mászás stílusát illetően.

Fontos szempont a tagok közötti baráti viszony, vagy elképzelhetőnek tartod, hogy 3-4, nagyon erős, de különböző egyéniség is képes együttműködni a cél érdekében?

Szerintem lehetséges az utóbbi is, de nagyon kockázatos. Ha a társak nem ismerik egymás személyiségét elég jól, akkor krízishelyzetben előfordulhat, hogy nem hajlandók együttműködni. A legjobb azonban, ha barátok vagytok, és éveken át másztok együtt, ahogy mi is Simone Moróval a Gasherbrum II-n és a Makalun, meg még egy csomó más közös projekten. Én ezen dolgozom az utánpótlás iskoláimban. A hegyek közös élvezetét keressük, nemcsak egymás mellett akarunk dolgozni. De anno ajánlottam együttműködést Ueli Stecknek is egy komolyabb projektre. Többször találkoztunk már előtte, hegyen és rendezvényeken, és bár barátok nem voltunk, elég jól ismertük egymást. Abszolút nyitott volt a közös mászásra.

Mit másztatok volna?

Csak beszélgettünk róla, nem akarok konkrétumokat említeni. De jó példa, amikor Alex Txikonnal és Adam Bieleckivel 2014-ben menni akartunk a K2-re télen, aztán a finisben a kínaiak visszavonták az engedélyünket. A triónk egy baráti hármas volt, erős mászókból, profi sportolókból, akik készen álltak mindent beleadni egy magashegy téli megmászásába. Csak így van esély sikert elérni télen a nyolcezreseken.

Mik a konkrét terveid a közeljövőre? Ha jól tudom, a Cerro Torrére készülsz.

(Denis unszolására erre már Maria válaszol, Denis pedig átveszi a kérdező szerepét)

Maria Cardell Forrás: Maria Cardell archívum

Maria Cardell (Van még fotó, katt a képre!)

Maria: Ez egy hétéves történet. Denis egy olasz barátja ajánlotta fel, hogy támogatna egy Cerro Torre-expedíciót. Denis akkor még inkább a magashegyekre koncentrált, de az utóbbi időben az alacsonyabb, de technikásabb hegyek is egyre jobban foglalkoztatják. Jelezte, hogy most élne az ajánlattal. Két éve komolyan koncentrál a sziklamászó tudása fejlesztésére, és elég sok trad utat mászunk. Tavaly nyitottunk egy új utat a Csapajev-csúcson a Tien Shanban (a mászás Arany Jégcsákány-jelölést ért – PL). Denis úgy gondolta, hogy velem vág bele ebbe a projektbe, ami persze óriási megtiszteltetés. Dél-Amerikában spanyolul beszélnek, én spanyol vagyok, szóval elég jól kiegészítjük egymás képességeit, hogy ezt a hihetetlen patagóniai célt elérjük.
Két hónapra megyünk majd, mert az időjárás Patagóniában közismerten kiszámíthatatlan. November 26-án indulunk, és január végéig maradunk. Nekem ez az első utam oda.

Maria Cardell Forrás: Maria Cardell archívum

Maria on sight 7b-t mászik (van még fotó, katt a képre!)

Denis: Mariska, meséld el, melyik utakat szeretnénk mászni.

Maria: Az elsődleges célunk a Ragni-út a Cerro Torrén, mert abban több a jég. De ismered Denist, ő mindig valami újban gondolkodik. Bemelegítésnek megelégszik egy klasszikus úttal, de mindig többre vágyik. Ha a Ragni után én is úgy érzem, akkor szeretne új utat mászni. Érted, a Cerro Torrén?! Én már a Ragnival is boldog lennék!

Denis: Mesélj egy picit a felszerelésről is!

Maria: Denis stílusához nem igazán passzol a nagy mennyiségű felszerelés. Ide viszont szükségünk lesz függősátorra a bivakhoz. Denis a Camp-Cassinnel működik együtt, és épp most fejleszt egy új függősátrat. Egyelőre otthon van Bergamóban a kertben, de nemsokára a Val di Mellóban teszteljük. De amennyire lehet, a Cerro Torrén is megpróbálunk kevés felszereléssel mozogni.

Denis: Mi a helyzet az Ushbával?

Maria: Igen, előzetes felkészülésként a Kaukázusba megyünk júliusban, ahol a 4690 m magas Ushba csúcsát néztük ki, ami ugyan nem túl magas, de nagyon technikás. Egy hónapra megyünk, a normál úton megnézzük a kondíciókat, aztán Denis szeretne új utat mászni. Pedig én nem vagyok olyan jó mászó, mint ő.

Maria Cardell 43 éves, több mint 20 éve mászik. Náluk ez egyfajta családi hagyomány. A nagynénje volt az első nő Dél-Spanyolországból, aki nyolcezrest mászott. A nagyapja is elég jó alpinista és síelő volt. Az édesapja pedig több fontos utat mászott télen elsőként azon a környéken, ahol Maria felnőtt, még 1952-ben. Sziklán 7c-t tud, onsight 7b-t mászik. Telente hegyimentőként dolgozik a Sierra Nevadai síközpontban. Denisszel egy spanyolországi előadásán ismerkedett meg. Denis nagyon érdeklődő volt, amikor mesélt neki a pakisztáni szóló expedíciójáról. Egyedül ment egy felfedezetlen völgybe, két szűz ötezrest akart mászni, amiből az egyik sikerült is. Az útról filmet is készített, ami nagyon tetszett Denisnek. Ekkor hívta meg előadni Olaszországba és Lengyelországba, hogy bemutassa a videót. Maria készített Denisszel interjút is, mivel fotós-újságíróként dolgozott egy magazinnak. Az interjúért Olaszországba utazott, ahol elmentek mászni is, és hamar kiderült, hogy elég jó mászópárost alkotnak. Maria járt a Lenin-csúcson, a Spantikon és a Cso Ojun.

Denis és Maria Budapesten Forrás: Denis Urubko archívum

Denis és Maria Budapesten (van még fotó, katt a képre!)

Az interjú készítése és publikálása közti Időben Maria és Denis új utat mászott az Ushba északi falán.

Ha érdekelnek a hegymászás világának aktuális nemzetközi és hazai hírei, csatlakozz a Hóhatár csoporthoz!

Olvass többet a témáról: Maria Cardell, interjú, k2, Denis Urubko, karakorum

Ajánló