Menü

2019.02.26.     Hozzászólás 0

Suhajda Szilárd: egy angoltanár a Himalájában - 1. rész

Suhajda Szilárd expedíciós hegymászó. Járt a Broad Peak csúcsán, és komoly kísérletei voltak a K2-n, a Mount Everesten és a Gasherbrumokon is. A hegyekről mérhetetlen szeretettel és alázattal beszél, és bár szinte az egész országban ismerik, szerénysége példaértékű. Hosszú ideje terveztük, hogy készítünk vele interjút, és amikor végre sikerült összehoznunk, bizony hosszúra sikeredett a beszélgetés, ezért két részletben közöljük. Ez az első rész.


Mozgásvilág: A közvélemény a 2017-es Everest-expedíció kapcsán ismerhette meg a neved, de szerintem nagyon kevesen tudják, honnan is indultál. Szóval, mielőtt a legutóbbi expedícióidra rátérnénk, lássuk először a gyökereket. Hogy kerül egy békéscsabai srác a Himalájába?

Suhajda Szilárd: A természetjárás gyerekként is közel állt a szívemhez. Bár a vadregényt akkoriban még a Körösök vidéke jelentette a számomra, de igazán meghatározó élmény az általános iskolás vándortáborok hangulata volt. A magyar középhegységeket jártuk be, nyaranta két hétig túráztunk, sátorban aludtunk. Nagyon remélem, hogy ma is létezik ez a típusú mozgalom az iskolákban. Aztán amikor az érettségi után Esztergomba mentem továbbtanulni, ott kezdtem intenzíven túrázni, teljesítménytúrázni. Ennek lassacskán 20 éve! Megismertem egy nagyon kedves esztergomi csapatot, akikkel elkezdtem bejárni a Kárpátokat, majd az Alpok négyezreseit.

 

Egyedül a Lagginhorn csúcsán (2008) Forrás: Suhajda Szilárd

Egyedül a Lagginhorn csúcsán (Van még fotó, katt a képre a galériáért!)

 

Ezek szerint tapasztalati úton sajátítottad el a hegyjárás ismereteit.

Kezdetben igen, de azért megfigyelhető ebben egy egészséges fokozatosság, aminek nagyon örülök, mert ezek a lépcsőfokok egyfajta biztonságot  jelentenek a fejlődési folyamatban. Persze aztán amikor valaki ennyire fogékony erre a világra, és már megtapasztalta az Alpok négyezres csúcsainak egy részét, valamint falja a hegymászóirodalom klasszikusait, akkor egy idő után elkerülhetetlenül kialakul benne a vágy, hogy lássa a távoli, legendás ázsiai csúcsokat is. Ezzel én is így voltam, és 2009 környékén Kiss János barátommal komolyan megfogant bennünk a gondolat, hogy ki kellene menni egy nyolcezres expedícióra.

Mi volt akkor a legmagasabb csúcs, amit addig megmásztál?

Csak a Mont Blanc, 2007-ben. Ez valóban nagy ugrás volt. Illett volna még beiktatni előtte néhány 5-6ezres csúcsot.

A négyezreseket normál utakon, vagy nehezebb utakon másztátok?

Volt minden, normál és nehezebb út is, de semmi extrém. De volt helikopteres mentésünk is. Bekavarodtunk a Breithorn északi falába, eltévedtünk, vihar jött, a társam átfázott és nem volt más választásunk.

Nem hiszem, hogy még egyszer lenne akkora szerencsénk, hogy túléljünk egy ilyen találkozást

De ezek a tapasztalatok is segítettek abban, hogy később ne kövessétek el ugyanazokat a hibákat, nem?

Igen. Az igazán sorsfordító esemény azonban egy lavinabaleset volt Kosztán Csabi cimborámmal, 2008/2009 telén az osztrák Alpokban. Nem hiszem, hogy még egyszer lenne akkora szerencsénk, hogy túléljünk egy ilyen találkozást. Egy „intim élmény” volt, nagyon közel kerültünk, szorosan összefonódtunk a heggyel. Rosszkor voltunk rossz helyen, és sátrastól elsodort bennünket a hó. Figyelmen kívül hagytuk az előrejelzéseket, és azt gondoltuk, hogy márpedig mi úgyis felmegyünk majd azon az úton. Még csak messzire sem kellett menni, mert ez a Gesäuse nemzeti parkban történt, kb. 1600 m magasan. Tél közepe volt, rengeteg hó esett. Nem láttuk, hogy éjszaka hova vertük fel a sátrunkat. Hajnalban jött két lavina, amelyeknek a kereszteződésébe kerültünk. Szerencsére a sátor nem pukkadt ki, és mint egy légbuborék, még ha néhányszor alá is merült, a végén a felszínen maradt. Néhány méterrel az erdő előtt álltunk meg. A továbbzúduló hó viszont letarolta az egész fenyőerdőt, öles fákat tört szét pálcikaként. Ha akkor az első fának nekicsap bennünket, akkor most nem beszélgetünk. Hiába voltunk egy légtérben, Csabi a hó alá szorult, én viszont éreztem, hogy a sátorponyva túloldalán légüres tér  van. Sikerült kivágnom magam, és a társamat is kihúztam. A megmaradt felszerelésünket a hálózsákunkba csomagolva magunk után húzva, Csabi lábára a sátor maradékából bocskort kötve, mert a bakancsa is odalett, levergődtünk végül a hegyről. Ez olyannyira maradandó élmény volt, hogy utána sokáig nem tudtam normálisan aludni. Ha elment egy busz az utcában, zakatoló szívvel ugrottam ki az ágyból. Azóta is nagyon éber vagyok sátorban, és a hótól félek a legjobban a hegyekben. Ez az élmény el is riaszthatott volna a hegymászástól, de ekkor kezdődött úgy igazán. Elmentünk és elvégeztünk minden Magyarországon lehetséges tanfolyamot. Előtte úgy gondoltuk, hogy mi majd saját kútfőből jutunk egyről a kettőre, ami persze felelőtlen hozzáállás volt. Ma már mindenkinek kifejezetten ajánlom, hogy menjen el és végezze el a tanfolyamokat, mert kulcsfontosságú alapot jelent az a tudás, amit a tapasztaltabbak tanítanak meg nekünk.

A nyolcezres expedíció végül mennyi idő alatt valósult meg, és hogyan választottatok célt?

Mindenképp Pakisztánban gondolkodtunk, mert bár a logisztika bonyolultabb, de összességében olcsóbb, mint Nepál. A költségek minimalizálása volt a cél, nagyon fapados expedícióra törekedtünk. Én felmondtam az akkori állásom, addig tanítottam. Kimentem Angliába dolgozni. Heti hét nap munkával gyűjtöttem össze a szükséges pénzt, eBayen vettem még a pehelykabátot is. Kint voltam az utolsó pillanatig.

 

70 éves mászótárs - sziklamászás Janival (Osztrák Alpok) Forrás: Suhajda Szilárd

70 éves mászótárs - sziklamászás Janival (Van még fotó, katt a képre!)

 

Tehát a szakmádat tekintve tanító vagy?

Igen. Esztergomban tanítottam angolt. A kereset miatt mentem ki Angliába, kizárólag azért, hogy az expedícióra összegyűjtsem a szükséges keretet. Akárhogy kalkuláltam az iskolai jövedelmemet, világos volt, hogy abból nem fog menni. Amikor felmondtam az itthoni közalkalmazotti állásomat, a kolléganőim azt mondták, nem vagyok normális. Amikor két évvel később Angliában mondtam fel, akkor meg az ottani kollégáim néztek hülyének, hogy a hegymászás miatt képes vagyok feladni egy biztos munkahelyet. Így valósult meg az első, 2012-es pakisztáni expedíció a Gasherbrum I-re. Ide egy négyfős magyar csapattal mentünk. Alapvetően Kiss János barátommal terveztük, kettesben, és később csatlakozott hozzánk Babcsán Gábor és Tóth Csaba.

Ez az expedíció végül nem volt sikeres, a társaim viszonylag korán haza is jöttek. Én kint maradtam még, kilenc napon keresztül 6000 és 6800 m között, a végsőkig próbálkoztam. A kilenc napból hatot teljesen egyedül töltöttem a hegyen. A végén két szlovén mászónővel tudtam lejönni a gleccseren. Sokan megkérdőjelezték, hogy ennek volt-e értelme, de mind a szakmai, mind az emberi tapasztalatokat illetően nagyon sokat tanultam ebben a pár napban, illetve az egész vállalkozás során. Szívesen emlékszem vissza erre az expedícióra a nehézségeivel és csalódásaival együtt, bár ma már sok mindent másképp csinálnék Amikor aztán hazajöttem, egyből visszamentem Angliába, mert tudtam, hogy amint lehet, vissza szeretnék térni a Karakorumba. Még két évet dolgoztam kint, és jött a Broad Peak 2014-ben Varga Csabával. Vele akkor ismerkedtem meg, kint Pakisztánban. Ugyanazon az ügynökségen keresztül mentünk. A hegyen már együtt mozogtunk. Az is elég fapados expedíció volt. Fejenként 50 kiló személyes felszerelést vihettünk. Az alaptábor felett saját magunk gazdálkodtunk az általunk összeállított élelemből, sátorból, mászófelszerelésből. A fix köteleket közösen építettük ki, más csapatokkal összefogva segítettünk benne. A csúcstámadó napon mi is az élen tapostuk az utat a hóban. Ott volt egyébként velünk a néhai Boyan Petrov is. Ezt az expedíciót már siker koronázta.

 

Broad Peak csúcsgerinc (háttérben a K2) Forrás: Suhajda Szilárd

Broad Peak csúcsgerinc, háttérben a K2 (van még fotó, katt a képre!)

 

Ezután pedig jött a K2.

A Broad Peak után már itthon maradtam, bár rengeteg szép élményt szereztem Angliában. Csabával kitaláltuk, hogy a következő évben menjünk vissza a Karakorumba, a K2-re. A Broad Peakről egy hónapon keresztül szinte díszpáholyból figyelhettük a K2-t, és megbabonázott minket.

Az ember rettegésben tölti el azt az x órát, amit abban a táborban kell kivárnia

Nem riasztott benneteket a technikai nehézsége és veszélyessége?

Ismerve az útvonal leírását, engem a technikai nehézség nem riasztott. Inkább az objektív veszélyek ténye volt kifejezetten félelmetes. Annak az expedíciónak nagy érdeme volt, hogy a 3-as táborban, 7350 méteren két egymást követő éjszakát aludtunk. Ez az a hármas tábor, amit egy évvel később elvitt egy hatalmas lavina. Az ember rettegésben tölti el azt az x órát, amit abban a táborban kell kivárnia. A mai napig úgy emlékszem a K2-re, hogy kicsit olyan, mintha orosz rulettet játszanánk.

 

K2 alaptábori csendélet Forrás: Suhajda Szilárd

K2 alaptábori csendélet (Van még fotó, kat a képre!)

 

Akkor felteszek egy nagyon amatőr kérdést. Megér ennyit a K2?

(Pici szünet). Számomra a világ egyik legszebb hegycsúcsa. Gyönyörű, de nagyon barátságtalan és zord tud lenni Nagyon egyedi az időjárása is. Az Abruzzi-gerincen átbukik a szél, akármelyik irányból fúj. De van úgy, hogy a 2-es tábor magasságában egészen más időjárás van, mint alatta vagy felette. Az időjárás iszonyatos változásokra képes ezen a hegyen. Folyamatosan jönnek le a kövek és lavinaveszélyes is az út. Statisztikák alapján az ember tudja, hogy mit jelent ezen a hegyen mozogni. Azt nagyon éreztem két egymást követő szezon után, hogy mentálisan már nem bírnám, ha harmadjára is el „kellene” indulni. Annyira nyomasztó, hogy mi mindennek van ott az ember kitéve, hogy nem kívánkoztam volna vissza zsinórban harmadjára is. Volt, hogy úgy érkeztünk fel a 2-es táborba, hogy a szomszéd sátor ponyvájának mindkét fala át volt szakítva, mert átrepült rajta egy kő. De azt nem mondom, hogy nem álmodok a K2-vel. Mindennek ellenére továbbra is nagyon vonz, sőt, kifejezetten sokat gondolok rá.

Fontos neked bármennyire, hogy a magyarok közül első legyél bármelyiken? Sok nyolcezres ugye már nincs hátra.

Nem, ez nem motivál, bár kár lenne tagadni, hogy bizonyos értelemben nyilván hízelgő „státusz” egy első magyar megmászás sikere Külön büszkeség lehet elmondani, hogy te voltál az első egy adott csúcson. A Sisapangmát ugye Dáviddal közösen terveztük, csak aztán én a családi helyzetem örömteli alakulása miatt itthon maradtam. Nem hiszem, hogy ennek a hegynek az esetében az elsőség olyannyira fontos vonzerő lett volna számunkra. Engem sokkal inkább az expedíciózással járó komplex élménycsomag lelkesít. Mert ez nemcsak arról a két hónapról szól, hanem arról is, hogy az ember megálmodik egy célt, elkezd rajta dolgozni, megszervezi, készül rá. Ez egy életstílus. Én évek óta így élek. Mindig a következő expedícióra készülök.

 

Hallgatás-völgye (Mount Everest) Forrás: Suhajda Szilárd

Hallgatás-völgye, Mount Everest (Van még fotó, katt a képre!)

 

Azóta mit dolgozol?

Már nem tanítok. Pár éve csak az expedíciókkal foglalkozom. Túravezetés, tréningek, előadások tartása. Ez egy kicsit vadnyugati életstílus, nem kiszámítható előre, de ekkora szabadság és ilyen nagy terek után egyelőre nem tudom elképzelni, hogy visszamenjek négy fal közé, még akkor sem, ha a hétköznapi boldogulás úgy kiszámíthatóbb lenne. Most csakis a családom és a hegymászás köré épülő tevékenységek – akár munka, akár sport - jelentik a hétköznapokat és ünnepnapokat az életemben.

A 2017-es Everest-expedíció mekkora csalódás volt neked?

Szörnyen nagy. Egyrészt nagyon boldog voltam, hogy részese lehettem, megtisztelő volt, hogy Dáviddal együtt megpróbálkozhattunk az Everesttel. Nagyon komoly háttérmunkával egy igazán erős csapat állt mögénk. Igaz, hogy sokszor azzal próbálják vigasztalni a hazatérő mászókat, hogy a lényeg, hogy épségben vagyunk – ami nyilván fontos és számunkra is elsődleges – de nagyon el voltam keseredve, hogy nem sikerült. Már csak azért is, mert azon a napon, amikor éjjel rosszul lettem, kimondottan erősnek éreztem magam. Az egész akklimatizációs időszakunk jól sikerült, fent aludtunk a Déli-nyeregben, közel nyolcezer méteren és jól éreztük magunkat. A csúcstámadás számomra aztán így alakult, de sajnos Dávidnak sem volt szerencséje az időjárással odafent. Ez egy szerencsétlen év volt. De jó néhány hónap kellett, mire el tudtam engedni, bár az ember ezt mindig sokáig emésztgeti.

 

A pont Dávid (Genfi-sarkantyú, Mount Everest) Forrás: Suhajda Szilárd

A pont a távolban Klein Dávid, a Genfi-sarkantyún (Van még fotó, katt a képre!)

 

Gondolom, ezerszer végigpörgetted magadban, de mi az, amit másképp lehetett volna csinálni?

Persze. Az első expedícióm után kellett fél év, mire helyreraktam magamban a dolgot, hogy ez most nem sikerült, próbáljunk tanulni belőle. De ha nem jut fel az ember a csúcsra, azt mi igenis kudarcként éljük meg. Minden ilyen útban rengeteg munka van, hatalmas összefogás. Azt nem érezzük, hogy bárki részéről nyomás lenne rajtunk, hiszen saját magunk döntünk a hegyen, és a döntéseinkért csak mi vagyunk felelősek, viszont nyilvánvaló, hogy fel akarunk jutni a csúcsra, és ezért mindent megteszünk. Amikor ez nem sikerül, amikor be kell látnod, hogy nem szabad továbbmenni, az egy érzelmileg nagyon felkavaró pillanat. Összetörik a szíved. Utána ebből hosszú hónapokig nehéz felocsúdni. Főleg akkor nehéz elfogadni, ha úgy érzed, hogy megvolt benned az erő, és minden jó lehetett volna, de a külső körülmények, vagy akár egy ilyen apró hiba, mint az én ételmérgezésem, végül meghiúsítja a sikert.

erőlködve hánytam órákon keresztül
 

Van tipped, hogy mi okozhatta a rosszullétedet?

Logikus lenne azt gondolnom, hogy amikor felértünk a 2-es táborba, akkor a szomszéd sátorban lévő serpa mászóktól teát fogadtam el, és megittam jó pár bögrével. Jó szívvel adták, nekünk pedig még egy-két órás meló lett volna jeget bányászni és főzni, hogy saját teát készíthessünk. Jól esett ezt kézbe venni és egyszerűen lehörpinteni. Később láttam, amikor már a saját vizünket olvasztottam, hogy ők egy nagy kondérral mennek, és nem jeget hoznak, hanem olvadékvizet. És ahonnan az a víz folyt, afelett még volt tábor. Az ő gyomruk bírta ezt a vizet, az enyém meg nem. Annyira heveny volt az állapotom romlása, hogy nehéz lenne logikusan más okra gondolni. Nagyon erőlködve hánytam ott órákon keresztül. Amikor pedig indulni kellett volna éjjel 1 körül, egyértelmű volt, hogy ilyen állapotban megmozdulni is alig tudok. Pedig előző nap nagyon erősnek éreztem magam. De ez az éjszaka kegyetlen volt. Ott még akkor ki akartam várni egy napot, hátha jobban leszek, de a körülöttem lévő többi mászó és serpa mondta, hogy ilyen állapotban azonnal le kell mennem. Utána még majdnem három héten keresztül voltak gyomorproblémáim. 15 kilót fogytam. Szóval a tanulság, hogy akármilyen jól is esne, nem szabad elfogadni mástól italt.

A következő célotok újra Dáviddal közösen a Sisapangma lett volna, de aztán érkezett egy örömteli hír…

Igen. Edzőtáboroztunk, így Dávid tudta meg elsőként, hogy babát várunk. Könnyezve mondtam el neki, egyrészt a saját örömöm miatt, másrészt pedig azért, mert tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy nem mehetek vele a Sisapangmára. Még a feleségem második reakciója is ez volt! De az nem volt kérdés, hogy ebben a helyzetben itthon a helyem. A hegyek megvárnak.

 

Házas élet (Elbrusz) Forrás: Suhajda Szilárd

Házas élet (Elbrusz) (Van még fotó, katt a képre!)

 

Változtat bármit a mentalitásodon, hogy apa lettél? Ilyenkor mindig előkerülnek az azonnali véleményformálók, akiknek fogalmuk sincs arról, milyen hegyet mászni, milyen szülőnek lenni, vagy milyen szülőként hegyet mászni, mégis azonnal megkérdőjelezik, hogy apaként mit keresel nyolcezren és miért nem a gyerekkel foglalkozol. Te ezt hogy látod?

Sokféle példát láttunk addig is, meg azóta is, hogy kik hogyan válnak családdá, és kik hogyan üdvözölnek egy gyermeket egy párkapcsolatban. Volt olyan, aki azt mondta, hogy ha apa leszek, felejtsem el minden álmom 5-10 évre, és mondjak le az ilyen ambícióimról. De nagyon szerencsés vagyok, mert a feleségem és a családom támogat. Timivel ráadásul a hegyvilág hozott össze minket. Ő is mászik, tudja, hogy mivel jár ez, tudja, hogy mi történik a fejemben, és tisztában van vele, hogy mire vállalkozok, ha magashegyre megyek. Viszont szerencsére ő nemcsak elfogadja ezt, hanem maximálisan támogat, és nagyon sokat segít. Sokszor, amikor én magam bizonytalan vagyok ezen az úton, akkor ő az, aki erősíti a hitemet. Ez rengeteget jelent. A kérdésedre válaszolva azonban, ha lehet, akkor nyilván még jobban fogok vigyázni magamra, de az is igaz, hogy úgy érzem, még keményebben fogok dolgozni a sikerért, ha már ennyi ideig ilyen messze vagyok a szeretteimtől.  Nem tehetem meg, hogy nem használom ki a lehetőségem teljes erőbedobással, de azt sem, hogy nem jövök haza! Persze sok, rajtunk kívülálló körülmény is van, de úgy gondolom az eddigi tapasztalataim alapján, hogy jó érzékkel figyelek a környezet jeleire és bízom benne, hogy ez a jövőben is sikerülni fog.

Hogyan esett a választásotok a Gasherbrumokra?

Már amikor Dáviddal közöltük az örömhírt és egyúttal lemondtam a Sisapangmát, azt is jeleztem, hogy ettől függetlenül még abban az évben, egy későbbi időpontban szeretnék expedícióra menni. A nyár maradt a kézenfekvő választás, és nyáron a Karakorumban van szezon. A K2-re érthető módon még nem akartam visszatérni, a Broad Peaken már voltam, a Nanga Parbat inkább egy távoli cél, a Gasherbrum-csoportba pedig azóta is visszavágytam. Úgy gondoltam, talán most van az ideje a visszatérésnek.

 

Edzésben Forrás: Suhajda Szilárd

Edzésben (Van még fotó, katt a képre!)

 

Tudom rólad, hogy elég sokat edzel. Nagyjából fel tudod vázolni, hogy mennyit és mit?

Egy ilyen expedícióra készülni mindennapos feladat. Ez többnyire naponta két edzést is jelent. Az expedíciókra való felkészülés részeként szerettem meg a terepfutást, az úszást és az országúti kerékpározást pedig új szintekre emeltem a korábbi tudásomhoz képest., A klasszikus mondás úgy tartja, hogy hegymászásra a legjobban hegymászással lehet készülni, de hazai terepen, szisztematikus módon és kifejezetten sportolói hozzáállással is lehetséges mindez, sőt, azt gondolom, hogy nagyon is komoly fejlődést lehet elérni. A Pilis és a Börzsöny is nagyon kedves edzőterep számomra. Hetente kétszer futok a Pilisben, nem extrém távokat, alkalmanként 23 km-t, 800 méternyi szinttel. Ez a minimum. Emellett evezőpadon edzek, amit szintén néhány éve fedeztem fel magamnak, és egy brutálisan jó eszköznek tartom. Van továbbá rengeteg gimnasztikai gyakorlat, crossfit és légzésfejlesztő gyakorlatok. Dáviddal vannak közös edzéseink, illetve edzőtáboraink is. Nemrég olvastam például, hogy Reinhold Messner anno a Nanga Parbat mászása kapcsán nyilatkozta, hogy a felkészüléskor teljesen háttérbe szorította a sziklamászó edzéseket, tudatosan visszafejlesztette a felsőtestét a lábai és combjai javára. Én is úgy érzem, hogy ilyenkor maga a mászás háttérbe szorul, és inkább az állóképességre, a lábak erősítésére, a tüdőkapacitás és keringési rendszer fejlesztésére koncentrálok. Bármily furcsán is hangzik, az expedíciózás miatt gyakran „fel kell áldozni” egyéb mászóambícióidat. Olykor meg kell erőszakolnod magad és betartani a magad által alkotott szigorú szabályokat. Bevallom, voltak pillanatok az elmúlt években, amikor azt hittem, nem bírom tovább.

Folyt. köv.

Interjúnk hamarosan megjelenő második részében Szilárd elmeséli, hogyan zajlott a tavalyi Gasherbrum-expedíció, és őszintén elmondja véleményét a nyolcezres expedíciók körüli médiafelhajtásról, valamint a felületes információkon alapuló kritikákról.

 

Olvass többet a témáról: interjú, nyolcezresek, himalája, Suhajda Szilárd

Ajánló