Menü

2006.02.09.     Hozzászólás 0

Fausto Coppi granfondo / biciklimarathon - II. rész

A hágóút alsó fele meredek sziklafalakba vájva, mély patakvölgy fölött haladt. Mivel, mi kerekesek már csak elvétve lézengtünk errefelé, az autókat a szervezők időszakosan elengedték. Kb. 1500m magasan meglepve és enyhe csalódottsággal vettem tudomásul, hogy a versenyt záró autó kísér utamon. A túrabicikli meg a fotózás indokolta megállások miatt nekem kellett megerősítenem, hogy bizony a marathon résztvevője vagyok, és bírni fogom végig, ne aggódjanak!


Eleinte még nyomasztott, hogy az autó nagyrészt végig követ. Kb. 6-8 km-rel a tető előtt végre megpillantottam egy kerekest, majd lassan utol is értem, ám örülni nem volt miért: egy 55-60 év körüli bácsi volt. Mikor legközelebb – végre már nem utolsóként - egy kis nyugodt csokifalatozásra álltam meg, hiába vártam, hogy a bácsi idővel feltűnjön; az autó már felszedte. Elfáradhatott.
Kb. 5 km-rel a tető előtt, ahol az erdőből kiértem, egy asztalnál banánnal, keksszel és ásványvízzel kínáltak; alig álltam már meg. Mielőbb fel akartam érni. Az utolsó kilométerek panorámás, mezei terepen vezettek, az út mellett több helyütt autók álltak, hétvégére felugrott családok élvezték a szép tájat és piknikeztek, pihentek, na meg persze bennünket is bíztattak. 2100 m magasan, tehenekkel az előtérben még utoljára megálltam a hágó környéke felé fotózni; a kísérőautóból egyik srác is kiszállt és engem is lefotózott, mint „különleges egyedet”. Mivel a hágó sem volt már túl messze és kb. 400m-rel előttem külön hajtva 3-4 bringás is feltűnt, megszállt az erő, lendületre kaptam és a korábbi kb. 11 km/ó helyett 15-16 km/ó-val robogtam utánuk. Élveztem az utolsó két kilométert. Tudtam, hogy most már zsebemben a marathon, és ráadásul az idővel is nagyon jól álltam. Időnként a TV-ben látott versenyek hegyi befutói is bevillantak, néha úgy éreztem magam, mint a profik.
A hágóig 3 bringás mellett húztam el, büszkén álltam meg a frissítőpontnál és éreztem a sportcipőm és bringám miatti meglepett és elismerő tekinteteket. Míg a többiek 5 perc múlva neki is vágtak a lejtőnek, nem volt miért sietnem. Élveztem a feelinget, a kilátást, na meg persze energiára is szükségem volt még.
A lejtőn néha-néha már autókkal is találkoztam, itt már nem zárták le az utat. A főútra ráfordulva – sajnos ellenszélben – „leszegett fejjel” 40-45 km/ó-val robogtam a még 50-40 km-re levő cél felé. Itt tényleg úgy éreztem magam, mint a profi versenyzők a kísérőautójuk előtt kerekezve. Élmény volt végig magam mögött tudni az autót, még ha az a verseny hátulját jelentette is. A következő leágazásnál már várt bennünket a rendezői motoros, az irányított jobbra, noha tábla is jelezte. Nagyon élveztem a hangulatot. Ennyire profin megszervezett rendezvényben még nem volt részem.

Lankás emelkedő vezetett az utolsó frissítő felé, ami előtt közvetlenül újabb – kb. 45 éves - versenyzőt értem utol. Mint utóbb is, ő csak egy percre állt meg, előttem akart beérni, én – mivel az élményért jöttem – nyugodtan időztem öt percet. Jól estek egy srác kedves szavai: „-Nem kell rohannod, nyugodtan időzhetsz / maradhatsz még, bő két órád van még a maradék 30 km-re.”
A hátralevő 30 km már a hegyek tövében, síkon, illetve enyhe lankákon vezetett. A teljesítés, valamint a magamtól elvárt túlteljesítése miatt jókedvvel és lelkesen hajtottam 32 km/ó-val. 10 km múlva egy német triót értem utol, akikkel – hozzám csatlakozva – a hátralevő 20 km-en igazán jót mentünk, jót beszélgettünk. ők csak edzési céllal tekerték végig az útvonalat, pár nap múlva a Marmotte marathonon várt rájuk a Galibier hágó és Alpe d’Huez.
4-5 km-rel a cél előtt 2-3 bringást értünk utol, akikkel már a célig együtt hajtottunk, igaz nem mind voltak résztvevők. Egyikük éppen az utolsó ellenőrzőpont előtt beért férfi volt, aki a célegyenesben erősködött, akarta erejét azzal fitogtatni, hogy előttem érkezik be. Hagytam, hadd legyen boldog vele!
A magam elé állított cél, a 12 órás szintidőn belüli beérkezést 10 és fél órámmal bőven túlteljesítettem. Az oklevél átvétele után, spagetti evés előtt és közben is összefutottam az utolsó ellenőrzőpontot megismert szimpatikus holland sráccal, Gével, akivel jót beszélgettünk. Elismerően szólt túrabiciklivel véghezvitt teljesítményemről: „az olaszok erre mondanák: „-Bravissimo!” Mivel maradt még bennem erő, egy ideig még vacilláltam, egy kis ráhajtással ne célozzam-e meg e napra az 5500m szintemelkedést, ám végül győzött a józan ész: „-Gábor, inkább élvezd a Finish hangulatát, az érzést, az esti fényeket, a zenére spinningelőket.” Így tettem.
Ami a továbbiakat illeti, Gé hiába érvelt amellett, hogy másnapi továbbhaladás helyett inkább pihenjek egy jót, töltődjek fel, teljesítménykényszer és sietés nélkül ugyan, de 100 km-t hajtva, a Larche hágón át Franciaország felé folytattam túrámat.
www.gyorgyigabor.hu

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.