Menü

2006.02.07.     Hozzászólás 0

Fausto Coppi granfondo / biciklimarathon - I. rész

Györgyi Gábor kerékpáros élménybeszámolóját olvashatják, a 2005. július 3-án megrendezett Fausto Coppi granfondo / biciklimarathonról. A startvonaltól a célig 187 km és 4400 m szintemelkedés várt a résztvevőkre.

Fausto Coppi, az 1940-es és 50-es évek legendás kerékpárosának emlékére a nyugat-olaszországi Cuneóban évente komoly országúti kerékpármarathont rendeznek.
Fausto Coppi idejében még 11-13 (??) kg-os bringákkal rótták a földes hegyi utakat, annak idején még akadtak 240 km-es és 5000 m feletti szintemelkedésű hegyi szakaszok. ő volt az első kerékpáros aki egy évben meg tudta nyerni a Giro d’Italiát és a Tour de France-ot is.

Egyik nagy győzelmét – 1949-es Girón - a Cuneó és Pineroló közötti 254 km-es hegyi szakaszon aratta, talán ezért rendezhették Cuneóban a marathont – gondoltam. Idén én is teljesítettem a kihívást.
A korábbi évekhez hasonlóan 2005-ben is a nagy, csomagos túra élvezett elsőbbséget, ám idén úgy időzítettem, hogy – ha már arra járok – végigtekerjem a Fausto Coppi marathon hosszú távját. Olyan marathont akartam teljesíteni, ami 4400 m szintemelkedésével már az igazán komolyak közé tartozik. Útvonala három hágót érintett, köztük az átlagosan 7%-os Colle Fauneria / Pantanival (2480 m) és a 8,2%-os Sampeyre hágóval (2284 m). A harmadikról, a Madonnea del Collettóról (1310 m) egészen utolsó vonatozásomig nem tudtam semmit, ott egy olasz fiúval beszélgetve ismertem meg, aki úgy említette: nem túl magas, de igencsak nehéz. 9,4%-os volt.
Két vonatos és egy kerékpáros nap után érkeztem meg Cuneó környékére. Direkt úgy terveztem csomagos túrámat, hogy a marathon előtt még legyen időm átkerekezni Franciaországba, így mire eljött a vasárnap, már „lábamban tudtam” a 2802 m magas Bonette hágót és oda-vissza a 2350 m-es Lombardát is. Alaposan rákészültem!
Vasárnap korai kelés után mindössze 2-3 kg cuccal „megpakolt” túrabringámmal – gyönyörű napsütéses időben - fél 7-re érkeztem a cuneói főtérre. Néhányan már a starthelyen állva beszélgettek, mások még körbe-körbe pedáloztak. A többiek közé beállva, nem maradhattak el a bringámra rácsodálkozó pillantások. A rajt után a mezőny (vége legalábbis) 35-40 km/ó-val lódult meg a hegyek felé lankásan vezető, lezárt úton. Entracque település környékén értünk az első buckákra; megmosolyogtam, hogy „véletlenül” éppen mindig sikerült megtalálni a meredek kaptatókat. A faluban nagyon élveztem az utcára kijött helyiek bíztatását, ilyenkor igyekeztem is előzni.
Valdieriben kezdődött az első, kis hágó, mely a lekanyarodás után 200m hosszan 20%-os meredekséggel lassított bennünket. Jól jött a csomagos túrák miatt felrakatott Megarange racsni. Hosszú sorban kígyóztunk fel a zárt erdőben vezető szerpentinen. Jó volt tartani a könnyű bringások tempóját, sőt a hajtűkanyarok belső ívén, lendületből előzni. A tetőn az első frissítőállomáshoz értünk. Volt itt nutellás és lekváros kenyér, szárított gyümölcs, gyümölcscukor, keksz, banán és ásványvíz. Ami az utóbbit illeti, energiaitalt vártam volna!
Fotózás és energiafelvétel után már óvatosan ereszkedtünk le Demontébe, a Fauniera hágó tövébe. Szép, napos, néhol fás emelkedőn haladt a sor. Pár kilométerenként megálltam egyet-egyet fotózni, majd zárkóztam is vissza. Mivel a szabály szerint, ahhoz, hogy az első hágóról a hosszú távon folytathassuk utunkat, 12:00-re fel kellett érni, a kaptató felénél én is kalkulálgatni kezdtem. 11-12 km/ó-s átlagommal úgy tűnt 20 perccel korábban is felérhetek. Kb. 2100m magasan már a sziklás hegygerincek közelében, füves részen pedáloztunk. Egy szép ívű kanyarban fiatalok menetközben osztottak ásványvizet. Kortyolás után, kb. 3-500m-en belül kellett eldobni a műanyagokat, mert ott szedték össze. Nem sokkal később néhány szurkolói csoport bíztatására gyorsítani és előzgetni kezdtem; jól estek az elismerő mosolyok, szavak, ám a frissítőpontig még tovább kellett kapaszkodni, igaz már csak 2 km-t.
A 2480 m magas tetőn gyönyörű panoráma közepette sietve tömtem magamba az energiautánpótlást, mert 10 percem maradt már csak 12 óráig. Falatozás közben tűnt fel a tömeg mögött, a Pantani szobor. Ez lett az a hágó, amit Pantaniról neveztek el! Jóleső érzés volt, hogy én is felkerekezhettem ide, sőt épp egy híres marathon során.
Rövid gurulás után értem ahhoz az elágazáshoz, ahol kettévált a hosszú és a rövid táv. Megnyugodhattam; nem zárták még le a továbbhaladást, ám a tömeg a rövid távon folytatta útját; a hosszún elvétve találkoztam már csak kerekesekkel. Továbbra sem zavartatva magam, nyugodtan álltam meg időnként fényképezni, még a lejtőn is.
A gurulást – mivel nem túl gyakran használt kocsiútról volt szó – óvatosan abszolváltam; egyszer-egyszer kátyúk miatt kellett vigyázni. A völgy aljára érve egy hídnál mentő mellett suhantam el; mint nem sokkal később megtudtam, egy bringás bukott csúnyát. A Sampeyre hágóút tövében levő frissítőponton örömmel láttam viszont három napja megismert lengyel túrázó barátomat, akivel akkor másfél napot együtt tekertünk. A gyümölcscukorból, szárított gyümölcsből és szendvicsből fogyasztva meg kellett állapítanom, hogy bár nehezen hittem volna, mégis elég energiát adtak végig, még ilyen nehéz emelkedők közepette is.
Csütörtökön jön a cikk folytatása!
www.gyorgyigabor.hu

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.